Vasárnap hivatalos ceremóniával fejezte be tevékenységét a NATO afganisztáni stabilizációs hadereje, az ISAF. Ezzel nemcsak a NATO vonul ki az országból, ahol az elmúlt 13 évben háborúzott, hanem az Egyesült Államok is beszünteti a harci tevékenységét. Mindössze 13 500 külföldi tanácsadó marad az országban, akik feladata az afgán fegyveres erők kiképzése és támogatása lesz.

Az amerikai kivonulás híre senkinek nem okoz meglepetést, Obama már 2010-ben megmondta, hogy 2015-re lezárják az afganisztáni háborút. Négy éve ezért brutálisan meg is növelték az ISAF létszámát: az amerikai hadsereg minden erejét összeszedte, hogy megnyerje ezt a harcot. Most már azonban látszik, hogy bárhogy is habogjanak erről az amerikai demokraták és republikánusok,

az USA baromira nem nyerte meg az afganisztáni háborút.

A Pakisztánból továbbra is így-úgy támogatott tálibok nem gyengültek meg különösebben, az új afgán kormány egyáltalán nem ura az országnak, a szociális viszonyok nem igazán javultak a tálib uralom megdöntése óta, és az amerikai érdekek hosszú távú kiszolgálása sem biztosított Afganisztánban. Az Egyesült Államok egyetlen komoly és hosszú távú stratégiai sikert ért el a háború alatt: megtalálták és megölték Oszama bin Ládent. Ezt leszámítva nagyon úgy tűnik, hogy

ezt a háborút is elvesztették.

És ez csak egy az amerikai katonai fiaskók egyre nagyobb csoportjából. Veszítettek Vietnamban, veszítettek Szomáliában, és veszítettek Irakban is, hiszen látszik, hogy a kivonulásuk után mennyire könnyen igázta le a fél országot a 21. század eddigi legbrutálisabb terrorszervezete, az ISIS. Úgy tűnik, hogy az USA hadserege egyszerűen képtelen negyedik generációs háborút nyerni, azaz olyan konfliktust, amiben legalább az egyik résztvevő nem állami szereplő, hanem rosszul felszerelt, de jó helyismerettel rendelkező, eltökélt harcosokból álló csoport. A terroristák, gerillák, felkelők, szabadságharcosok és kalózok egyszerűen nem legyőzhetőek hagyományos harci eszközökkel és stratégiával.

Mindezekből az is egyre jobban látszik, hogy az Amerikai Egyesült Államok hadseregével és katonai igazgatásával valami nincs rendben. Hiszen egy jól működő rendszerben hogyan lenne lehetséges, hogy a világ legerősebb, legdrágább, legfelszereltebb hadserege stratégiai és végrehajtási hibák tömkelegét elkövetve sorra elveszíti a háborúit? Ha pedig folyamatosan elveszíti a háborúit, miért vállal mindig újabb és újabb fegyveres konfliktusokat?

Ezekre a kérdésekre keresi a választ remek, de baromi hosszú cikkében James Fallows újságíró, katonai tudósító, író, hadi tanácsadó és Carter elnök valamikori beszédírója. Azoknak, akik nem elégszenek meg azzal a válasszal, hogy az amerikai katonai kudarcok oka egyszerűen annyi, hogy az USA a vezetőinek hibás politikai döntései miatt ok nélkül belekontárkodott a közel-keleti államok belügyeibe, mindenképp megéri elolvasniuk a cikket, ugyanis Fallows az amerikai társadalmi, gazdasági és politikai változások tükrében vizsgálja a hadsereg új helyzetét, így próbálja megfejteni, mi okozza a problémákat.

Válaszai pedig nagyon mély, szerkezeti válságokra mutatnak rá.

Fallows három részre bontja a cikkét: Chickenhawk nemzet, Chickenhawk gazdaság és Chickenhawk politika címűekre. A chickenhawk jelzőnek nincs magyar megfelelője, szó szerinti fordításban csirkesólymot jelent. Az Egyesült Államokban olyanokra mondják ezt, akik szeretnek az USA katonai felsőbbrendűségéről papolni, és támogatják országuk háborúit, de sosem teljesítettek katonai szolgálatot, és úgy általában fingjuk sincs arról, hogyan működik az amerikai hadsereg a 21. században.

Chickenhawk nemzet

Fallows az első részben fejti ki a modern amerikai hadviselés tragédiájának szerinte legfontosabb okát,

hogy az amerikaiak eltávolodtak a hadseregtől.

Minden más komoly probléma erre az egy dologra vezethető vissza. Míg a második világháború után a teljes amerikai lakosság nagyjából 10 százaléka teljesített katonai szolgálatot, Irakban és Afganisztánban együttvéve is csak az amerikaiak 0,75 százaléka járt. Ez persze önmagában nem baj, hiszen azt is jelzi, hogy a hadsereg kisebb létszámmal is egyre hatékonyabb, a gond csak annyi, hogy a katonák egyre jobban elszigetelődnek attól a társadalomtól, amit szolgálnak, a társadalom pedig tőlük. Egyre kevesebb amerikai van, aki valaha teljesített katonai szolgálatot vagy van katona a családjában.

Ez azt is jelenti, hogy az amerikai szavazók közül egyre kevesebben ismerik belülről a hadseregük működését, nem tudják, mik a hibái és mik az erősségei, hogyan irányítják, mennyi pénzt költenek rá, és ami a legfontosabb:

hogy milyen egy idegen országban háborúzni.

Emellett ez az egész egyre kevesebb embert is érdekel. Ha csak az elköltött közpénz mennyiségét nézzük, az amerikai hadseregben sokkal-sokkal nagyobb mutyik és mellényúlások vannak, mint az utóbbi évek legnagyobb médiaérdeklődést kiváltó botrányaiban. De míg a bebukott bankokról vagy a rosszul működő napelemekről szívesen olvasnak az amerikaiak (hiszen magukhoz közelinek érzik a témát), az nem érdekli őket, hogy az amerikai hadsereg eddigi legnagyobb fejlesztésében, az F-35 közös csapásmérő vadászrepülő kidolgozásában eddig annyi pénz veszett el, mint a teljes iraki háborúban. És az F-35 még mindig nincs készen.

Ehhez társul, hogy a hadseregről alkotott kép is gyökeresen megváltozott az amerikai kultúrában. Azokban az évtizedekben, amikor mindenki tudta, hogyan működik a háború, még lehetett szatírákat forgatni és írni a hadseregről, lehetett viccelni a tisztekkel, lehetett kritizálni a katonákat.

Ma viszont a katonákról készült filmek és sorozatok egytől egyik kritikátlanok a hadsereggel szemben, vagy ha valamit kritizálnak, akkor az a háború maga. Ha ma forgatnák, valószínűleg a Nagy durranás 2. vagy a Popeye, a tengerész is kiverné a biztosítékot, hiszen ma az amerikai katonák és parancsnokaik megközelíthetetlen hősök, akiket csak tisztelni szabad a szenvedéseikért, amiket az Egyesült Államok érdekében kiállnak a harctéren.

A katonai vezetők ok nélküli tiszteletéről sokat mond, hogy míg a világháború idején teljesen bevett dolog volt, hogy azért váltottak le katonákat felelős pozícióból, mert nem voltak hatékonyak, az utóbbi évtizedekben ilyesmire egyáltalán nem volt példa. Magas rangú amerikai katonák csak sikkasztásért és szexuális bűncselekmények miatt kényszerültek távozni a pozíciójukból. Egyszerűen nem veri ki a biztosítékot egy közel-keleti háborús vereség, senki nem gondol arra, hogy az amerikai hiba miatt is történhetett.

A veteránok kritikátlan tiszteletéről pedig már most is könyvek tömkelege szól: több iraki és afganisztáni veterán is írt már arról, hogy természetesen jól esik nekik, amikor baseball-stadionok nézőközönsége tapsolja meg őket, amiért korábban Afganisztánban irtották a tálibokat, de úgy érzik, ezekre a rendezvényekre inkább a nézőknek van szükségük, semmint a katonáknak. Nekik a kiküldetésük alatt épp elég idejük volt megszokni, hogy otthon

a hozzátartozóikon kívül senki nem foglalkozik velük.

Így tehát a háborúkról sem azok döntenek, akik majd megvívják őket, hanem a hadsereget nem ismerő politikusok, akiknek a hadsereget szintén nem ismerő választópolgárok felé kell elszámolniuk. Sokkal könnyebb úgy háborúba vonulni, hogy azt csak egy, az ország lakosságán belül alig észrevehető, marginális kisebbség vívja meg, és az Egyesült Államok mindennapjai egyébként kevéssé változnak. Az afganisztáni és iraki inváziót korábban ellenző veteránok szokták azt mondani, hogy az USA valószínűleg nem sietett volna 2001. szeptember 11. után ilyen gyorsan, ennyire felkészületlenül és ennyire tervek nélkül Kabulba, ha több amerikai döntéshozónak lett volna olyan gyereke, aki épp a hadseregben szolgál.

De még ez sem lenne akkora baj, ha nem álltak volna le az amerikai haderő belső reformjai. Míg a vietnami fiaskó után belső vizsgálatok tömkelege indult annak feltárására, hogy mi okozhatta a kudarcot, ezen kívül társadalomtudósok, újságírók és politikusok kezdtek foglalkozni a hadsereg reformjával, az utóbbi évtizedekben az Egyesült Államok úgy vállalt újabb és újabb háborúkat nem állami szereplőkkel, hogy

nem állami szereplővel vívott háborút eddig még sosem sikerült megnyerniük.

Óriási veszteségeket szenvedtek Libanonban, Szomáliában, Irakban és Afganisztánban is, de eddig még senki nem merte feszegetni, hogy talán valamin változtatni kellene. A Pentagon egyetlen megoldást talált ki:

még több pénz kell a hadseregnek.

Chickenhawk gazdaság

Itt jön a következő szerkezeti probléma: az amerikai hadsereg indokolatlanul drága. Míg a civil technológia egyik legfontosabb trendje, hogy minden egyre olcsóbbá és egyre jobbá válik, a hadsereg felszereléseinél ennek pont az ellenkezője történik.

Az amerikaiak többsége abban a hitben él, hogy ha hadseregük a legfejlettebb technológiával vonul háborúba, az már önmagában is a győzelem biztosítéka lehet. Ha pedig valamilyen hitnek mindenképp meg kellett volna dőlnie az iraki és afganisztáni invázió alatt, az pont ez, hiszen a dollármilliárdokat felemésztő amerikai hadsereg a közel-keleten olyan ellenfelekkel nem tudott mit kezdeni, amik együttvéve is tízezred akkora pénzből működnek, felszerelés tekintetében pedig negyedszázadokkal vannak az amerikaiak mögött.

Ezen kívül a Pentagon haditechnikai beszállítóinak politikai befolyása is hatalmas, az ő érdekük pedig, hogy az amerikai hadsereg mindig újabb és drágább fegyvereket vegyen tőlük. Ez a lobbi mindent megtett az utóbbi években azért, hogy az Egyesült Államok politikusait rávegye az A–10 Thunderbolt csatarepülők leszerelésére. Az amerikai katonák kifejezetten elégedettek a Varacskos disznó becenevű repülővel, könnyen irányítható, igénytelen, a páncélzata erős, a fegyverei jók, a földhöz közel és lassan tud repülni, így tök jól szétlövi az ellenséges tankokat. Egy baj van vele,

hogy régi.

Már a hetvenes évek vége óta gyártják, így a kisebb fejlesztések miatt mára az A-10 lett az USA hadseregének legolcsóbb és legkevesebb pénzből fenntartható pilóta által vezetett repülője. Csak a Predator-drónok olcsóbbak ennél, de abban ugye nem ül pilóta.

Az amerikai hadsereg mégis lecserélné a repülőt az F-35-ösre. A F-35-ös lényege az lenne, hogy egy repülő egyesítené magában azokat a tulajdonságokat, amik miatt az USA három haderőneme különböző repülőket használ. Működtethető lenne repülőgép-hordozókról, képes lenne az A-10-eséhez hasonló harci támogatásra, tudna függőlegesen emelkedni és ereszkedni, ahogy a helikopterek, és alkalmas vadászgép lenne légi ütközetekhez is. A gond az, hogy ezekhez pont egymással ellentétes tulajdonságokra van szükség. Egy rendes vadászgép például gyors és könnyű, egy csatarepülő viszont nehéz páncélzattal repül és brutális.

Az F-35 projekt eredménye egyelőre 1500 milliárd dollár (kb. 388 500 milliárd forint, a 2013-as magyar GDP 11,5-szöröse) becsült költség egy olyan repülőre, ami a neki kitalált feladatok egyikét sem tudja igazán jól elvégezni, és néha magától kigyullad.

Így leírva ennek a világ legnagyobb botrányának kellene lennie, de nem az. Sőt, még a nyugat-európai és az izraeli sajtó is gyakrabban ír az F-35-ösökről, mint az amerikai. James Fallows szerint az amerikai újságolvasók többségét vagy nem érdekli az ügy, vagy megegyezik a véleményük a gép fejlesztőijével arról, hogy ezt az árat valóban meg kell fizetnie az országnak a világ legjobb repülőjének kifejlesztése érdekében.

Ezen kívül az amerikaiak többsége nagyon jól tudja, hogy a haditechnikai fejlesztésekre kiadott állami pénz az amerikai gazdaságot élénkíti, és munkahelyek ezrei függnek a hadi kiadásoktól.

Chickenhawk politika

De akkor miért nem tesz valaki valamit? Egyszerű. Mert azok, akik tehetnének valamit, semmit nem akarnak tenni. Mivel az amerikai társadalom legnagyobb része nem igazán látja át a hadsereg dolgait, a döntés teljes egészében a politikusokra marad. Őket pedig könnyű meggyőzni.

Nem, nem csupán a korrupcióról van szó, bár tény, hogy például az F-35 projekt több részvevőjét ítélték már el korrupció vádjával mind állami, mind beszállítói oldalon. De ezen kívül ott van az a dolog is, amit a Pentagonban és a beszállítóknál a fejlesztések

politikai tervezésének

hívnak.

Ez lényegében azt jelenti, hogy a nagy fejlesztési szerződéseket igyekeznek további szerződésekre bontani, és az egyes résztevékenységeket kiszervezni az ország minél több területére. Mikor a nyolcvanas évek végén néhány képviselő megpróbálta megfúrni a B-2 nehézbombázó szintén iszonyatosan drága fejlesztését, egyszerűen lepattantak a képviselőtársaikról, hiszen – mint kiderült – a 435 kongresszusi választókörzetből 383-ban végeztek valamilyen munkát, ami a B-2-höz kapcsolódott. Ha pedig a fejlesztés leáll, ezek a kisebb munkák is leállnak, tehát munkahelyek szűnnek meg, a képviselőt pedig nem választják újra.

Többen a B-2 projekt tanulságai alapján nevezik megállíthatatlannak az F-35-öst is: mindegy mennyibe kerül, meg fogják csinálni. Eddig is több mint 90 választókerületre sikerült szétbontani a gép fejlesztését, ezen kívül az USA több NATO-szövetségese is adott bele pénzt, és készít valamit a géphez. Így már nemcsak az amerikai belpolitikába mélyesztette bele a körmeit a gép legfőbb építőjeként a Lockheed Martin, a BAE Systems és a Northrop Grumman, hanem a brit, olasz, ausztrál, holland, francia, svéd, dán, török és lengyel gazdaságba is. Innen már tényleg földrengésszerű változás kellene ahhoz, hogy az a beruházás leálljon.

Az elmúlt évtizedek változásainak hatására pedig a legtöbb amerikai képviselő James Fallows szerint kezd úgy tekinteni a Pentagonra, mint egy közpénz-szivattyúra, amin keresztül az ő dolga, hogy a költségvetési forrásokat a saját választókerületébe irányítsa.

Egyebekben az amerikai politikusok alig foglalkoznak a hadsereggel, a téma még a legutóbbi elnöki kampányban is csak annyiban jött fel, hogy Mitt Romney azt mondta, hogy ő még 1000 milliárd dollárral többet adna a folyamatos alulfinanszírozottságra panaszkodó hadseregnek, Obama pedig erre azzal válaszolt, hogy akkor több pénzt kapnának a katonák, mint amennyit kérnek.

Barack Obama még az első ciklusa alatt felállított egy bizottságot (James Fallows is a tagja volt), melynek az lett volna a feladata, hogy próbáljanak megoldást találni az amerikai hadsereg itt részletezett problémáira. A munkájuk eredményeképp készült egy jelentés, de egyelőre semmi nem valósult meg belőle.