Az egyik erős jelent a Citzienfourban, valahol a közepe felé, amikor az amerikai hatóságok elől menekülő Edward Snowden hongkongi szállodai szobájában ad interjút, és váratlanul bekapcsol a szálloda tűzriasztó rendszere.

Megtalálták, eljöttek érte, itt vannak.

Ez a rémület olvasható le Snowden és társai arcáról egyetlen pillanat alatt.

Hogy mennyire magával ragadó a film, arról sokat elmond, hogy néhány perccel korábban ugyanígy ijedtem meg, mikor a telefonom csörgött váratlanul a szobám másik végében.Nem emlékszem más dokumentumfilmre, aminek ilyen hatása lett volna.

Nem tudja mi a megfigyelés, ameddig nem látta ezt

Hogy az amerikai kormány szeptember 11. és a Patriot Act elfogadása után a világon szinte mindenkit megfigyel, vagy legalábbis azt figyel meg, akit akar, lehetett sejteni. Miután 2013 nyarán a brit Guardianben megjelentek az első leleplező cikkek az amerikai Nemzetbiztonsági Hivatal, az NSA és más titkosszolgálatok adatgyűjtési gyakorlatáról, már tudni is lehetett ugyanezt. De ahhoz meg kell nézni az amerikai dokumentumfilmes, Laura Poitras Citizenfourját, hogy az embert igazán fejbe verje, milyen félelmetes világot építettek fel körülöttünk az elmúlt 10-15 évben.

A technológia fejlődése, a nemzetközi dzsihádista mozgalom fenyegetése, és az állami önkorlátozás hiánya veszedelmes helyzetet teremtett.

Az elnyomás eddigi leghatékonyabb fegyverét építjük az emberiség történetében

- mondja a filmben Snowden, és teljesen igaza van.

Már nem kell alapos gyanú, már nem kell semmilyen jó ok arra, hogy az állam megfigyelje saját polgárait. Szinte mindenkiről szinte minden digitálisan elérhető információt automatikusan felporszívóznak a titkosszolgálatok, és kereshető formában elraktároznak.

Nem nehéz elképzelni, hogy ez milyen rettenetesen veszélyes.

Ha az elnyomásnak ilyen hatékony eszközei álltak volna a legsötétebb diktatúrák rendelkezésére, akkor azok még pusztítóbb rendszerek lettek volna, és belülről képtelenség lett volna őket megdönteni.

Azt Snowden sem vonja kétségbe, hogy az államnak meg kell védenie a polgárait például a terrorizmussal szemben, és hogy ehhez titkos megfigyelésre is szükség lehet.

Ha van egy program, ami hatékony a terrortámadások megelőzésében, akkor azt a titkosszolgálatok használni akarják, mert nekik pont az a dolguk, hogy megelőzzék az ilyen támadásokat, és meg akarnak felelni ennek a feladatnak. Amíg a rendszer jó eredményeket produkál, addig a politikusok nem akarják piszkálni, hiszen addig őket sem piszkálják a választók terrortámadások miatt. Minden szereplő abban érdekelt, hogy a megfigyelés folytatódjon, és minél kiterjedtebb legyen. Ha még 100 millió embert lehallgatnak, abból nem lehet baj. Ha pont azt az egyet nem hallgatják le, akit kellene, abból nagy baj lehet. Minden kísérlet a megfigyelés korlátozására a hatékonyságot veszélyezteti, ezért a szereplők elutasítják.

Pont ilyen helyzetekben kell az államnak nagyon erős korlátokat és ellensúlyokat beépítenie, hogy az órási kísértés ellenére se figyeljenek meg több embert, mint amennyit feltétlenül szükséges. Hogy lehetőleg minden esetben a szolgálatoktól és a politikától távoli bíróság mérlegelje a megfigyelés mellett szóló érveket, és adjon rá engedélyt.

A dokumentumfilmből is egyértelműen kiderül, hogy nem csak ezek hiányoznak, de az amerikai vezetés több alkalommal hazudott a nyilvánosságnak a tömeges megfigyelésekről.

Már amúgy is épp felülvizsgáltuk ezeket a programokat

- magyarázza az egyik bevágott sajtótájékoztatón Obama elnök, hogy miért nem volt semmi szükség arra, amit Snowden tett. Semmivel sem volt hitelesebb a tetszőleges témában nyilatkozó Rogán Antalnál.

Az ember, akinek kis hazugságból derül ki az őszintesége

A film 3 részből áll. Az első, amikor Snowden még csak anonim, kódolt emalileket küldözget az újságíróknak, a filmet készítő Laura Poitras és a guardionos Glenn Greenwaldnak Citizenfour aláírással. A második, amikor Poitras, Greenwald és egy harmadik újságíró Ewan MacAskill pár napot egy hongkongi szállodában töltenek Snowdennel, miközben nyilvánosságra kerülnek az első cikkek, és ő kilép a nyilvánosság elé, mint a szivárogtató. A harmadik rész leginkább a leleplezések hatásával foglalkozik, miután Snowden elhagyja Hongkongot, és jobb híján Moszkvában köt ki.

A filmet jelölték Oscar-díjra, és ha megkapja, akkor az egészen biztosan a szállodában játszódó második rész miatt lesz. Itt összesen 8 nap alatt 20 órányi nyersanyagot forgatott Poitras Snowdenről, miközben felfordult körülöttük a világ.

Snowden egy közvetlen, szerethető figura. Visszafogott, nyugodt, okos, néha kicsit esetlen. Milliószor pozitívabb benyomást kelt, mint a hasonló műfajban utazó, wikileakses Julian Assange. Amit láttam belőle, az bennem szinte minden kétséget eloszlatott arról, hogy neki valami titkos, hátsó szándéka lett volna ezzel. Illetve pont egy apró, emberi őszintétlenség volt a meggyőző tiszta szándékaival kapcsolatban.

Amikor megkérdezik, hogy miért csinálja, akkor Snowden, aki ugye az NSA-nek dolgozott külsős munkatársként pont ezekkel tömeges megfigyelési programokkal, arról beszél, hogy felkavarta amit látott, nagyon veszélyesnek gondolta, és úgy érezte, hogy erről személyes biztonságát és szabadságát is kockáztatva tájékoztatnia kell a nyilvánosságot. Ezért kezdte lementeni az adatokat, és azért fordult az újságírókhoz. Aztán újra és újra előkerül, hogy meddig tartható titokban az ő személyazonossága, és egyre jobban érezhető, hogy Snowden igenis ki akar állni a nyilvánosság elé. Persze azt mondja, azért, hogy nehogy valaki mást megvádoljanak, vagy azért, mert szerinte úgyis kiderül, és akkor minek várni. De közben teljesen egyértelmű, hogy elsősorban nem erről van szó, hanem arról, hogy Snowden szeretne hős lenni, akinek bátorságáról és önfeláldozásáról a világ beszél. Aki saját fogalmai szerint megváltotta a világot.

Feszítsenek csak engem keresztre

- írja a hongkongi találkozó előtti utolsó levelében Poitrasnak arról, hogy nem akarja eltitkolni személyazonosságát.

Ráadásul szinte mindegy is, hogy miért tette az egészet. Persze árnyalná a képet, ha kiderülne, hogy már évekkel az akció előtt az oroszok fizetett ügynöke volt, de a tényen az sem változtatna:

az Egyesült Államok és más országok bármilyen gyanú vagy alapos indok nélkül, bizonytalan jogi keretek között figyelik meg saját állampolgáraikat és milliárdokat a világon, és ha nincs Snowden, akkor ezt ma sem tudnánk biztosan.

Olyat is tett, amit nem kellett volna

Snowden tetteivel, a vele együttműködő újságírókkal, és a filmmel kapcsolatban is lehet jogos kritikát megfogalmazni.

Snowden rengeteg titkos dokumentumot lopott ki az NSA és a CIA rendszeréből, jóval többet, mint amennyi ahhoz volt szükséges, hogy a tömeges megfigyelés tényét bizonyítsa. Erre ő maga is utal a filmben, amikor arról beszél, hogy nem hozta egy az egyben nyilvánosságra az összes adatot, mert az veszélybe sodorhatná a titkosszolgálatok embereit. Azt mondja, hogy az újságírók válogassák ki, mi az, amit ki lehet tenni.

Ez elég nagy felelőtlenség. Nem csak volt kollégáit sodorta ezzel veszélybe, de a vele együttműködő újságírókat is. Greenwald és MacAskill egész konkrétan egy memóriakártyát kap tőle a brit szakszolgálat, a GCHQ több ezer dokumentumával. Anglia ellenségei nyilván elég messzire hajlandóak lettek volna elmenni, hogy megszerezzenek egy ilyen kártyát. Később be is mutatják, ahogyan az adathordozót a Guardian londoni főhadiszállásán a brit kormány nyomására megsemmisítik.

Beszédes, hogy az NSA-től pont a vállalhatatlan megfigyelési programok miatt 30 év után kilépett William Binney is kemény kritikákat fogalmazott meg Snowdennel szemben, pont amiatt, hogy túl sok mindent hozott ki.

A film ugyan borzasztóan fontos, felnyitja az ember szemét, és közben végig izgalmas, de egyértelműen elfogult.

Csak a megfigyelésekkel szemben sorakoztat fel, amúgy teljesen jogos érveket, és egyáltalán nem vizsgálja, hogy milyen előnye van a programoknak, vagy hogy a korlátozásukkal milyen kompromisszumokat lehetne, kellene kötni. Snowden szavai, tettei egyetlen pillanatra sem kérdőjeleződnek meg. Ebben az a szomorú, hogy mivel tényleg egy jó szándékú, hiteles figuráról van szó, a kritikusabb ábrázolás valószínűleg csak erősítette volna.

Kontrasztos Greenwald és MacAskill figurája. MacAskill sokkal objektívebb, távolabb marad, Greenwald sokkal inkább részese, alakítója lesz az eseményeknek. Mindkét újságírói hozzáállás elfogadható, sőt ennél milliószor kisebb sztoriknál is nagyon nehéz távolságot tartani a forrástól, ha egyáltalán kell, vagy lehet. Az viszont fura, hogy Greenwald egyáltalán nem ismeri el a részvételét, legutóbb pár napja, az amerikai közszolgálati adónak adott interjújában söpörte le az erről szóló felvetést.

Nincs hová hátrálni

Minden hibájával együtt a Citizenfour az elmúlt 15 év egyik legfontosabb filmje, Snowden pedig nagy szolgálatot tett a nyugati társadalomnak, hogy rámutatott: milyen iszonyú veszélyes dolgokat művel titokban az állam.

Nyomasztó, hogy a világ szabad országai is lemondtak a polgáraik magánélethez fűződő jogáról, és láthatóan ez a polgárok óriási tömegeit annyira nem is zavarja.

Végtelenül ironikus, hogy Snowdennek Putyin Oroszországa ad most menedéket, ahol nyilván még az amerikainál is kevesebb korlátja van a hasonló megfigyeléseknek, és ahol a kibeszélő titkosszolgákat nem perbe fogják, hanem simán radioaktív mérget csempésznek a teájukba.

(Akit érdekelnek a film keletkezésének körülményei, Snowden és Laura Poitras, az feltétlenül olvassa el ezt a New Yorker portért a témában.)