Frei Tamás Amerikában van jelenleg. Ezt onnan tudni, hogy onnan írt a Figyelőnek egy cikket, amit így kezd:

"Nemrégiben itt, Amerikában egy nagyon sokszínű, nemzetközi társaságban megint hibát követtem el. Bevallottam, hogy magyar vagyok."

És itt még nincs vége. Frei Tamást nagyon rossz élmények érték mostanában, lesajnálást és sokak szeméből sugárzó megvetését lát, amikor kiderül, honnan jött, ezért kacérkodik a gondolattal, hogy inkább finnek mondja magát.

Mert míg régen Puskás, a Rubik-kocka és az 56-os szabadsághősök országa voltunk,

"manapság viszont magyarként már különböző nyelvekre váltva csatározok az adott körben a finneknek kijáró, legalább semleges kiváncsiságért, hogy a társaságban ne én legyek a rögtön félretolt, nem is igazán kultúrembernek tartott magyar, valahonnan a Balkán-szerű mélységből".

A rossz országimázs ellen vívott személyes csatákban megfáradt Freinek az a rossz híre van a világ kultúrvidékeiről, hogy

"soha, de soha, amióta élek, utazok, külföldön dolgozok, külföldiekkel ismerkedek, európai és amerikai társaságban elvegyülök, ennyire nem volt kínos magyarnak lenni.

Mint most!"

Az apró kis ország pattogó és mindenbe belepofázó miniszterelnökén értetlenkedő amerikai fiatalembertől a végén egy jó balkánozásig jut Frei. Szerinte Magyarországot a világ egyre kevésbé sorolja Közép-Európához,

"Mi már a Balkán vagyunk, nálunk kezdődik s Törökországig tart."

Ráadásul ez a gondolat

"a brüsszeli hivatalnokok irodáiból mostanra már elért a nizzai kávéházak teraszáig, a dublini kocsmákig és a miami jazzklubokba."

Frei szerint itt az ideje elcsendesedni, és legyünk végre finnek. De most már tényleg.