Negyven perc.

Repülővel ennyi idő alatt lehet eljutni Rigába a legközelebbi orosz légitámaszpontról. Ha Vlagyimir Putyinnak úgy adódik kedve, egy óra se kéne neki Észtország lerohanására. Elég volna felpakolni a gépekre az orosz hadsereg legütőképesebb alakulatát, a 76. légi mozgékonyságú gárdahadosztály pár tízezer katonáját, akik aztán néhány nap alatt megszállhatnák az egész országot.

A NATO pedig semmit sem tudna tenni ez ellen.

„Véleményem szerint a NATO nagyon nehezen tudna kellő sebességgel reagálni” – mondta erről a szcenárióról 2014 nyarán a brit alsóház védelmi bizottságának Sir Richard Shirreff tábornok, aki 2011-14 között a NATO európai főparancsnok-helyettese volt.

Papíron az Észak-atlanti Szerződés, a NATO alapító okirata kollektív védelmet garantál a tagállamoknak, így a balti államoknak is. A 2008-as grúziai háború után végzett közvélemény-kutatások alapján viszont a legnagyobb tagállamok közül a német közvélemény abszolút, az olasz és a spanyol relatív többsége ellenezné a háborút Oroszországgal, ha a balti országokat érné hasonló támadás. A beavatkozást még a harcedzettebb brit és amerikai közvéleménynek is csak a 33-36 százaléka támogatná.

De még ha életbe is léptetnék az 5. cikkelyt, a NATO összetett döntési mechanizmusa és az egyhangúság követelménye miatt napokat is csúszhatna a gyorsreagálású hadtest amúgy is időigényes bevetése. Mire mozgósítanák a haderőt, Oroszország már be is fejezhetné a balti országok megszállását.

A probléma természetesen a NATO vezetőinek is feltűnt, ezért is volt nagyon lényeges, hogy a 2014 szeptemberi walesi NATO-csúcson született döntés szerint ha nem is állandó jelleggel, de gyakorlatilag folyamatosan csapatokat fognak állomásoztatni a balti országokban. Ez a kis létszámú erő katonailag nem volna képes feltartóztatni az orosz hadsereget, de

már a jelenlétük is elrettentő lehet: saját katonáikat érő támadás esetén a tagállamok hajlamosabbak lehetnek gyors döntést hozni a balti országok védelméről.

Ezért is volt jelzésértékű, hogy az Észtországban gyakorlatozó amerikai 2. páncélosezred katonái demonstratívan háromszáz méterre megközelítették az orosz határt Narva városánál. Mutatták, hogy ott vannak, és ez adott esetben elég is lehet.

Nagy szerencsénkre az orosz hadsereg konvencionális háborúban nem volna ellenfél a NATO-nak.

Bár a Krím zökkenőmentes megszállása és a kelet-ukrajnai harci sikerek mást sugallnak, az orosz hadsereg

nincs túl jó formában.

Az egy dolog, hogy a NATO még az amerikai hadsereg nélkül is döbbenetes számbeli fölényben van az oroszokkal szemben:

Oroszországnak 1,1 milliós a hadserege és nagyjából 700 000 tartalékost tudna még mozgósítani;
A NATO európai hadsergeiben 2,2 millióan szolgálnak, és még 3,5 millió tartalékost is mozgósíthatnak.

Vagyis a NATO hadereje még az amerikai hadsereg nélkül is háromszoros létszámfölényben van, a klasszikus katonai doktrína alapján 3:1-es erőfölényben pedig már támadni is érdemes.

Alkalmatlanok

A valóságban a NATO erőfölénye nagyobb annál, mint amit a számok mutatnak. Míg a NATO hadereje javarészt szerződéses, profi katonákból áll, az orosz hadseregben nagyjából százezer hivatásos szolgál. Hogy pontosan mennyi, azt nehéz megbecsülni mert

a hadsereg professzionalizálását erősen ellenző orosz tisztikar trükkök százait veti be a politikai vezetés megtévesztésére.

A hadseregreform kezdetén, a 90-es évek végén kijelölt célok szerint első körben a fenti, hipotetikus invázió főerejeként említett 76. légi mozgékonyságú gárdahadosztályt és 42. gépesített lövészhadosztályt akarták teljes egészében szerződésesekkel feltölteni. De a csecsenföldi harcokban lekötött 42-eseknél nem volt túljelentkezés, így a hadsereg vezetése úgy döntött, hogy idővel teljes zászlóaljakat irányított át a 76-osok szerződéseseitől a 42-esekhez.

Aztán a létszámot mindkét alakulatnál lejelentették, papíron megduplázva ezzel a szerződésesek számát. De trükköztek azzal is, hogy a sorkatonákkal is aláíratták a szerződést, aztán az akkor még két éves kötelező szolgálat után leszerelték őket. Ezek a katonák csak papíron voltak szerződésesek. Mostanra teljesen feladták a tervet, a 76-osok közkatonái sorozottak.

A sorozott hadseregek jelentős hátrányban vannak a profikkal szemben. Oroszországban mostanra egy évre csökkentették a sorkötelezettséget, vagyis a sorállományúakkal feltöltött alakulatokban fél éves ciklusokban lecserélődik az állomány fele. ez nem tesz jót a kohéziónak, egyben azt is jelenti, hogy a mindenkori állomány jelentős része jobb esetben is tapasztalatlan, adott esetben akár kiképzetlen is. Ha pedig ki is képezték, a rendelkezésre álló időben legfeljebb a legegyszerűbb fegyverek használatát sajátíthatták el, a modern hadseregek összetett fegyvereit nem tudják kezelni. További komoly gond a képzett altisztek hiánya - ők jellemzően az ügyesebb sorkatonák közül választódnak ki, nem profik.

Ezek a hátrányok - az alakulatok feltöltetlensége, a katonák felkészületlensége, az altisztek hiánya - mind megmutatkoztak az orosz szempontból a győzelem ellenére is kiábrándító grúziai háborúban. Csak pár jellemző példa:

• az alakulatok feltöltetlensége miatt az 58. hadsereg olyan lassan reagált, hogy bár két gépesített lövész ezrede is a grúz határon állomásozott, a több száz kilométerről érkező, gyalogságként szolgáló légideszantosok érkeztek meg először a frontra;
• altisztek hiányában az olyan alapvető feladatokat, mint a tankok reaktív páncélzatának feltöltése is századosoknak kellett volna felügyelniük. Ennek hiányában a tankok feltöltetlen páncélzattal indultak csatába, és komoly veszteségeket is szenvedtek.

Az orosz túlerő és a grúz hadsereg szervezetlensége miatt persze így sem volt kérdés a háború kimenete, de a történtek tökéletesen példázták az orosz hadsereg tényleges állapotát. Ez adott némi lendületet a reformtörekvéseknek, megtörve a tisztikar addigi ellenállását, de az a most hangoztatott terv, hogy 2017-re már félmillió hivatásos szolgáljon a hadseregben, így is teljesen irreálisnak tűnik - ha másért nem, hát az olajár zuhanása és a szankciók miatt megtépázott orosz gazdaság teherbíró képessége miatt.

Nem véletlen, hogy az orosz hadvezetés terveiben egy totális háborúban konkrétan számol az atomfegyverek bevetésével:

• 2009-ben, a Zapad (Nyugat) hadgyakorlaton egy varsó elleni atomcsapás is szerepelt;
• 2010-ben a Vosztok (Kelet) hadgyakorlaton, amin egy kínai agresszió elleni védekezést gyakoroltak, atomaknák robbantásával számoltak.

Ez elég rémisztő.

Hát még az, hogy a létszámfölény ellenére valójában

a NATO hadereje sem volna képes legyőzni az orosz hadsereget.

A szövetség hadseregei ugyan gyakorlatilag végigháborúzták az elmúlt évtizedet, de teljesen más típusú ellenfél ellen. Az iraki és afganisztáni háborúban könnyű fegyverzetű, mozgékony lázadócsoportokkal kellett küzdeni, így a NATO csapatok képzését és felépítését is a feladathoz optimalizálták.

Nem erre készültek

Míg az orosz hadsereg rendszeresen tart nagy hadgyakorlatokat - a 2013-as Zapad hadgyakorlaton 70 ezer katonát mozgattak -, a hidegháború óta tartott legnagyobb, 2013-as NATO-hadgyakorlaton alig valamivel több, mint egy dandárnyi, összesen hatezer katona vett részt.

A NATO haderői csaknem három évtizede nem gyakorolták a hadosztály-hadsereg-hadseregcsoport szintű együttműködést, ahogy a politikai vezetők sem gyakorolták a döntéshozatali mechanizmust. A cikk eleji példával élve a gyorsreagálású hadtest mihamarabbi bevetése akár azon is múlhat, hogy az egyes tagállamok milyen gyorsan képesek összerántani kormányaikat, parlamentjüket a szükséges felhatalmazás megadásához.

Ezek a problémák alapjaiban kérdőjelezik meg a NATO-haderő elrettentő erejét, márpedig Shirreff tábornok szerint hiteles fenyegetés nélkül a NATO-nak sem marad más elrettentő eszköze, mint az atom.

Egy atomháború még akkor is rémisztő perspektíva, ha két közepes atomhatalom, mondjuk az összesen is csak pár száz atomtöltettel rendelkező India és Pakisztán között törne ki. Oroszországnak és a NATO tagállamainak összesen több ezer töltete van, vagyis a tét ez esetben nem a másik, hanem a világ elpusztítása. Ezt senki sem akarja. A hadgyakorlatok ellenére valójában Oroszország sem.

Pechünkre szükségük sincs rá.

Nyerni puskalövés nélkül

A grúziai háború legnagyobb hatású következménye nem az orosz hadsereg modernizációjának felgyorsítása, hanem az új orosz katonai doktrína megteremtése volt. Ez az, amit a gyakorlatban láthatunk Ukrajnában, és ez az, amit szinte tökéletesen igazítottak a NATO várható reakciójához. Ennek lényege, hogy az agresszió burkolt. Bár bevetnek katonákat is, a hadviselés fő fegyvere az információ és a gazdasági nyomásgyakorlás:

• Ahogy a Krímen, úgy Kelet-Ukrajnában is a helyi orosz kisebbséget használták fel az állam gyengítésére. Őket lehet könnyen elérni az államilag felügyelt propagandát sugárzó tömegtájékoztatással.
• Ahogy Ukrajna, úgy a balti államok is nagyban függnek gazdaságilag Oroszországtól. A balti államok energiaellátása teljes egészében Oroszországtól függ - bár Litvánia most szerződött amerikai gázszállítókkal, reálisan 2016 előtt ebből a forrásból nem tud gázt beszerezni.

Ez pedig komoly fegyver Oroszország kezében. Elég, ha elzárja a gázcsapot, és a balti államok gazdasága megrendül. Pár százalékkal magasabb infláció és munkanélküliség pedig már megingathatja a hatalmat, így ezek az országok akár egy puskalövés nélkül is bevehetők. Gondoljanak bele, a most vasárnapi észtországi parlamenti választáson a Centrumpárt, ami 2004 óta hivatalosan is Putyin Egységes Oroszország pártjának a szövetségese, 24,7 százalékot szerzett, vagyis igazán nem kell sok ahhoz, hogy akár hatalomra kerüljön.

Az új orosz doktrína komoly kihívást jelent, mert a fenti lépések egyike sem lépi át azt a határt, amely alapján a NATO-nak életbe kéne léptetnie az 5. cikkelyt. Azért mégsem lehet háborút kezdeni, mert az orosz tévé hülyeségeket beszél.

Az új orosz doktrína másik lényeges eleme a NATO-tagországok megosztása, amiben ugyanezeket a fegyvereket, az információs és gazdasági hadviselést alkalmazhatják. Nem véletlen, hogy Oroszország a Déli Áramlat gázvezeték tervének kudarca után Törökországgal állapodott meg gázvezeték építéséről:

az Egyesült Államok hadserege után a török a NATO legnagyobb hadserege.

Ahogy az sem véletlen, hogy az orosz gázszállításoktól függő közép-európai országokat is puhítják: a NATO egyhangú döntéshozatala miatt bőven elég, ha Szlovákiát, vagy éppen a paksi atomerőmű bővítésével magát évtizedekre Oroszország mellett elkötelező Magyarországot elbizonytalanítják.

Mi lesz?

A szó hagyományos értelmében vett háborút egyik fél sem akar, mert

jelen pillanatban a szembenálló haderők egyike sem alkalmas egy ilyen jellegű konfliktusra.

Ez a csata most a felek politikai-gazdasági tűrőképességén múlik. Egyelőre még ez sem lefutott:

bár Oroszországot a szankciók mellett most már az olajár összeomlása is sújtja, Európának meg kell küzdenie a déli államai gazdasági válsága mellett a magyar és a szlovák politika különutasságával, illetve valahogy el kell érnie, hogy az EU-n kívüli, de NATO-tag Törökország a táborban maradjon. Magyarán

az a szomorú helyzet, hogy ez a háború nagyon sokban Magyarországon is múlik.

A NATO-erők bevetését akár egy tagállam is blokkolhatja. A már említetteken kívül például Görögország, ahol a nemrég kormányra került koalíció mindkét pártja feltűnően barátságos Moszkvával. Az említettek közül pedig Törökország a NATO-nak ugyan tagja, az EU-nak viszont nem, így a Nyugat sokkal kevésbé tudja ráeröltetni az akaratát. Ha az oroszoknak csak egyet sikerülne ezek közül meggyőzni arról, hogy leszavazza a NATO-erők bevetését, már semmi sem maradna, ami elrettenthetné őket akár a hadsereg bevetésétől is. Mert míg a NATO-t nem győzheti le az orosz hadsereg, egy széteső szövetség országait külön-külön már igen.

[Az orosz hadsereg létszámáról, összetételéről és a modernizáció problémáiról Rod Thorton, a Nottinghami Egyetem oktatója, a brit hadsereg veteránja írt tanulmányt az amerikai szárazföldi hadsereg Stratégiai Kutatóintézetének a megbízásából. A tanulmány teljes egészében elérhető (.pdf). A NATO felkészültségéről, haderejének problémáiról, az orosz fenyegetésre adható válaszlehetőségekről a brit alsóház védelmi bizottsága tartott több meghallgatást 2014 nyarán. Összefoglaló jelentésük nyilvános. Az új orosz katonai doktrínáról a lett Nemzetvédelmi Akadémia Biztonságpolitikai és Stratégiai Kutatóintézetének kutatója, Janis Berzins írt fontos és a problémát jól összefoglaló tanulmányt. Címlapkép: AFP PHOTO/KIRILL KUDRYAVTSEV]