• Tévedés, hogy az IS ne volna hithű muzulmán csoport. Nagyon is az.
• Valójában minden cselekedetük, legyen szó akár a kegyetlenkedésekről vagy épp a kalifátus kikiáltásáról, a Korán szó szerinti értelmezéséből fakad.
• Vagyis az IS számára a középkori kegyetlenkedés nem imidzsépítés, hanem létezése lényege.
• De ez lehet a vesztük is.

Ahhoz képest, hogy a magyar parlament hamarosan – véleményem szerint nagyon is helyesen – úgy dönthet, hogy magyar katonákat küld Kurdisztánba az Iszlám Állam ellen szerveződött koalícióba, gyakorlatilag fogalmunk sincs róla, hogy mivel és kikkel szállunk harcba. Ezt nem szégyen bevallani, nemcsak nekünk, magyaroknak nics fogalmunk az IS-ről, hanem senkinek. „Nemhogy nem győztük le az eszmét, hanem még igazából fel se fogtuk, hogy mi az az eszme” - mondta az IS-ről Michael K. Nagata, az amerikai tengerészgyalogság tábornoka. Ez nem hangzik túl jól, mert ha valakinek, hát neki tudnia kéne:

ő az amerikai különleges erők közel-keleti parancsnoka.

Komolyan gondolják

„Két lényegi szempontból is félreértettük az IS természetét” – írja az Atlantic márciusi számában megjelent, a témát minden korábbinál alaposabban feldolgozó, épp ezért az érdeklődők számára erősen ajánlott nagyriportjában Graeme Wood:

1. Hajlamosak vagyunk a dzsihádistákra egységes, oszthatatlan tömbként gondolni.
2. Kétségbeesetten próbáljuk eltagadni az IS-től az amúgy valós vallási gyökereit.

Kétségtelen tény, hogy az IS nem jöhetett volna létre az al-Kaida nélkül. Abu Bakr Al-Bagdadi csoportjának közvetlen előzménye az al-Kaida iraki szárnya, ami a legendás Abu Muszab az-Zarkavi vezetésével 2003-2006 között a globális dzsihád legsikeresebb csoportja volt, amely közvetlenül a frontvonalban harcolhatott a legfőbb ellenséggel, az Egyesült Államokkal. És bár az IS-ben harcolók még mindig tisztelettel beszélnek és sejknek szólítják Oszama bin Ladent, a két szervezet között most már nemhogy intézményes kapcsolat nincs, hanem kifejezetten ellenségesek egymással.

Pedig a két csoport, és úgy általában a globális dzsihád ideológiai alapjai azonosak: mind az iszlám fundamentalista értelmezéséből, a szalafizmusból indul ki.

A szalafizmus – ahogy egyébként a fundamentalista kereszténység is – apokaliptikus eszmerendszer. A világ a jó és gonosz harca, ami egy nagy, végső csatában dől majd el.

De míg bin Laden, illetve utódai, Ajman az-Zavahiri és főideológusa, Abu Muhamad al-Makdiszi szerint az apokalipszis, így annak közvetlen előzményeként a kalifátus majd valamikor a távolibb jövőben jöhet csak el, az IS jelenidőben gondolkodik erről - ezért is hívja magát államnak, és ezért nyilvánította magát kalifának és kiáltotta ki a kalifátust al-Bagdadi.

Hogy mást ne mondjak, az IS komoly véráldozatok árán vett be egy észak-szíriai kisvárost, az Allepóhoz közeli Dabikot. Dabiknak gyakorlatilag nincs stratégiai jelentősége: mezőváros a puszta közepén. Ideológiai szempontból viszont kevés fontosabb hely van ennél egy fundamentalista muzulmán számára: a Korán tanításai szerint az apokalipszis közvetlen előzményeként a muzulmánok Dabik városánál legyőzik Róma seregeit, majd a kalifátus terjeszkedésbe kezd. Tán az egész világot meghódítja majd, de Isztambult biztosan, mígnem az iráni Khoraszan környékén fel nem emelkedik az ellen-messiás, Dadzsal, aki addig mészárolja a muzulmánokat, míg végül csak ötezer harcosuk marad körbezárva Jeruzsálemben. Ekkor tér vissza a Földre a muzulmán vallás második legfontosabb profétája, Jézus, aki dárdájával halálra sebzi Dadzsalt és győzelemre vezeti a muzulmánokat.

A kalifa seregei tehát megszállták Dabikot, és most már csak arra kell várniuk, hogy megütközhessenek Rómával, hogy aztán meghódíthassák a világot.

Vagyis míg az al-Kaida obskurus, középkori iszlámba csomagolt üzenetei ellenére része volt a modern világnak, harcosai pedig bármikor képesek is voltak elvegyülni benne, az IS követőinek a középkori ideológia nem csak máz, hanem maga a valóság.

Ezzel el is jutottunk Wood második pontjához, vagyis az IS és az iszlám viszonyához.

Ahogy azt a próféta mondta

A szunnita iszlámban, amihez a szalafista irányzat is tartozik, a nagy világvallásokkal, vagy éppen az iszlám siíta ágával szemben nincsen hagyományos értelemben vett papság vagy egyház:

a Koránt minden írástudó értelmezheti, és értelmezi is.

Az IS sem tesz mást, minthogy szöveghűen követi a Korán előírásait. Nagy pechünkre egy 7. században született szövegről beszélünk, amely így valóban tartalmaz olyan előírásokat, mint az iszlám ellenségeinek keresztre feszítése, a gyilkosok lefejezése, a tolvajok kezének levágása, a pogányok rabszolgaságba vetése.

Persze hasonló büntetések a Bibliában is szerepeltek, de míg a kereszténységben létező egyházi hierarchia modernizálhatta ezeknek a parancsolatoknak az értelmezését, a szunnita iszlámban nem létezik ilyen autoritás. De még ha létezne is, a fent felsoroltakra mind van példa Mohammed életében. A próféta maga is feszített keresztre, fejezett le, vetett rabszolgaságba ellemeket, így ezek megtagadása önmagában

eretnekség volna.

Így hiába próbálná eltagadni a szunnita vallási értelmiség, az ulema az IS iszlámságát, ezt a vallás legalapvetőbb szövegeinek megtagadása, gyakorlatilag az eretnekség bűne nélkül nem tehetik meg.

Ugyanez a ragaszkodás a Korán szövegéhez egyben a legnagyobb gyengeségük is.

Terjeszkedési kényszer

A Korán tanításai szerint minden muszlim erkölcsi kötelessége a kalifátus fenntartása. A próféta tanítása szerint az a hívő, aki nem fogad hűséget a kalifátusnak, tudatlanként éli életét és hitetlenként hal meg – vagyis nem kerülhet a mennyországba.

Ezt az IS-ben annyira komolyan veszik, hogy amikor a vezetőség néhány tagja úgy érezte, hogy al-Bagdadi - aki a próféta törzséből, a Kurajsból származóként megfelelt a kalifákkal szemben támasztott legfőbb követelménynek – késlekedik a kalifátus kikiáltásával, lázongani kezdtek. Végül lecsillapodtak, mert al-Bagdadi fő teológusa megnyugtatta őket, hogy a kalifátust titokban már kikiáltották.

A kalifátus nyári, nyilvános kikiáltása nagy lökést adott az IS-nek. A világ minden részéből áramlani kezdtek azok, akik vallási kötelességüknek érezték az állam szolgálatát. Ugyanakkor a kalifátus létezése komoly kötöttségeket is jelent:

a vallási előírások alapján a kalifának kötelessége hódító háborúkat indítani a kalifátus kiterjesztésére.

Ahogy kötelesség a szomszédok terrorizálása is: a lefejezésekkel, keresztre feszítéssel, asszonyaik és gyermekeik rabszolgasorba vetésével megfélemlített ellenség hamarabb összeomlik, így a kalifátus gyorsabb diadalt aratva új ellenfél után nézhet.

Ugyanezért tiltja az iszlám jog a tartós békét: az előírások szerint békét csak átmenetileg, legfeljebb egy évtizedre köthetnek. Ezt a békét aztán tíz év után meg lehet hosszabbítani, de minden ellenféllel nem lehet egyszerre békét kötni. Az iszlám törvényei a modern értelemben vett diplomáciát is tiltják:

a hívő muzulmán nem ismerhet el más hatalmat, mint Istent.

Márpedig bármely más ország, vagy nemzetközi szervezet elismerésével más hatalmakat is elismernének.

A lényeg, hogy az IS csak addig számít legitimnek, ameddig

• képes fenntartani saját államát;
• illetve képes annak területét folyamatos hódítással növelni.

Ebből adódóan Wood szerint nem is feltétlenül szükséges megsemmisíteni az Iszlám Államot, elég megakadályozni a terjeszkedését:

„Minden egyes hónappal, amiben az állam nem tud terjeszkedni, egyre kevésbé emlékeztet Mohamed hódító államára” – írja.

De szerinte tévedés volna azt hinni, hogy az IS gyorsan legyőzhető. Apokaliptikus víziójuk leglényegibb eleme, hogy államuk a pusztulás szélére jut. Isten majd csak akkor avatkozik közbe a védelmükben, amikor már tényleg a végső pusztulás fenyegeti őket. Ebből adódóan a háború hosszú lehet.