Néhány napja remek cikket közölt a norvég Dagbladet című újság The Wetsuitman, azaz A búvárruhás ember címmel. A cikkben elmesélt történet egyszerre rejtélyes, izgalmas és megindító, és mint annyi minden ma Európában, ez is az egyre nehezebben kezelhető menekülthelyzetre vezeti az olvasó szemét.

A Dagbladet búvárruhás embere két holttest, az egyiket a Norvégia déli részén lévő Lista mellett, a másikat pedig Hollandiában, Texel szigeten vetette partra a tenger. Mindkettőn ugyanolyan búvárruha volt, és egyiket sem tudta azonosítani a rendőrség, de más hasonlóság nem volt közöttük. A norvégiai holttestet 2015 januárjában, a hollandiait pedig még 2014 októberében találták meg. Sem Lista, sem Texel környékén nem jelentették akkoriban olyanok eltűnését, akik személyleírása ráillett volna a holttestekre, így a két ügyben hónapokra megrekedt az eljárás

Aztán a hollandiai nyomozás vezetője észrevett a búvárruhán egy chipes azonosítót, amivel sikerült meghatározni, hogy a ruhát 2014. október 7-én vették a Franciaország északi részén lévő Calais-ben, a Decathlonban. A blokk szerint minden felszerelésből két darabot vásároltak, így sikerült összekapcsolni a Norvégiában és a Hollandiában talált holttestek ügyét.

A Dagbladet újságírója aztán több hónapos nyomozómunkával rájött, hogy a két halott calais-i menekült volt. Tavaly októberben megpróbálták átúszni Calais és a nagy-britanniai Dover között a La Manche csatornát. A csatorna itt a legszűkebb: csak 34 kilométeres, tiszta időben látni is Franciaországból Dover fehér szikláit.

A Hollandiában partra sodort és névtelen sírba temetett bevándorlót azóta biztosan sikerült azonosítani: Muaz Al Balkhinak hívták, 22 éves volt, egyetemista. A szíriai polgárháború elől menekült először Jordániába, majd Törökországba. A nagy-britanniai Bradfordban élő bácsikájához akart eljutni. Október 7-én, mielőtt a calais-i Decathlon pultjánál kifizették a két búvárruhát, sms-t is küldött Nagy-Britanniában élő rokonának. „Látom Angliát” - ezt írta. Meg azt, hogy szerinte át is úszhatna a csatornán, vagy felkapaszkodhatna a vízen valamilyen hajóra, amivel aztán átjut. Bácsikája figyelmeztette, hogy bár Dover közelinek látszik, mégis messze van, de Muaz azt írta, megpróbálja. Októberben Calais környékén alig 10 fokos a víz. Ezért kellettek a búvárruhák.

A kísérlet nem sikerült: Muaz és ismeretlen társa a tengeren haltak meg, az áramlás pedig a fiút napokig, társát hónapokig sodorta. Lista és Texel között 850 kilométer a távolság.

Az út vége

A Calais melletti illegális menekülttáborban jelenleg is 2-3000 migráns várja embertelen körülmények között, hogy valahogy jobbra forduljon a sora, és átjusson Nagy-Britanniába. Legtöbbjükkel senki nem törődik, nem szerepelnek semmilyen európai nyilvántartásban, ezért is volt lehetséges, hogy Muaz és társa eltűnését sehol sem jelentették be, így nagyon nehezen akadt a nyomukra a norvég és a holland rendőrség. Muaz jelenleg Jordániában élő családja 2015 májusáig nem tudott semmit a szír fiúról, csak a DNS-teszttel sikerült megállapítani, hogy a texeli sírba temetett test valóban Muazé.

Csak 2014-ben legalább 15 menekült halt meg Calais-ben, köztük egy 16 éves lány is. Történetüket szinte lehetetlen felderíteni, hiszen Franciaországban nincsenek kapcsolataik, senki nem keresi őket. Pont ezért, a halottak száma vélhetően több 16-nál, csak a többiekről még a hatóságok sem tudnak.

A Calais-ban élő menekülteket a helyiek többsége nem látja szívesen. A kisváros vezetői évek óta hangoztatják, hogy a bevándorlók „túszul ejtették a városukat”. Romlik a közbiztonság, és mivel az illegális táborban lakó menekülteket képtelen ellátni a helyi egészségügy, a járványügyi kockázat is nagy. Calais polgármestere többször kérte már a párizsi és a londoni kormányokat, hogy küldjenek pénzt, rendőrt, katonát vagy bármit, mert a város egyedül nem bír ennyi menekülttel. A migránsok többször megrohamozták a calais-i kikötőt, hátha fel tudnak mászni egy Anglia felé induló kompra, és a településen áthaladó kamionokba is igyekeznek annyian bemászni, ahányan csak tudnak. Arra is volt példa, hogy szíriaiak egy tartálynyi olvasztott csokiban jutottak át Angliába.

Mivel Nagy-Britannia nem része a schengeni zónának, Calais és Dover között a francia és a brit hatóságok is ellenőrzik a határátlépőket. Emellett viszont még mindig Nagy-Britannia a bevándorlókat egyik legbarátságosabban kezelő európai ország, ezért sok közel-keleti és afrikai migráns ott képzel magának jobb életet. Ez a két dolog együtt oda vezet, hogy az Európán átvonuló, de Nagy-Britanniába tartó menekültek túlnyomó többsége a 72 ezer lakosú Calais-ben gyűlik össze.

Muaz például Líbián és Olaszországon át érkezett a városba, de a Dagbladet cikkében olyan afgán menekült is megszólal, aki Magyarország déli határán lépett az EU területére, miután Törökországban még meg is kínozták, mert az ISIS katonájának hitték. Magyarországról aztán Ausztrián és Németországon át vezet az út Franciaországba, csak hogy Calais-nél megszakadjon a menet a kikötőt védő biztonsági falnál, amit Nagy-Britannia adományozott a kisváros önkormányzatának, hogy hatékonyabban védhessék a Doverbe tartó kompokat.

Táborból dzsungel

A helyzet nem volt mindig ennyire rossz. 1999-ben a Vöröskereszt egy használaton kívüli hangárban állította fel az első menekülttábort Calais környékén. Ekkor főleg a délszláv háború elől menekülő koszovói albánokat vártak a Calais-től néhány kilométerre északra lévő Sangatte falu határában lévő telepre. Eredetileg csak néhány száz albánra számítottak, de három év alatt 1600 menekült érkezett a táborba nemcsak a Balkánról, de Afrikából és a Közel-Keletről is. A tábor már ekkor vitákat szült a francia és a brit kormány között az átszökő menekültek nagy száma miatt.

A menekülttáborban aztán lassan-lassan kicsúsztak az események a Vöröskereszt irányítása alól, több belső lázadás, a menekültcsoportok közötti összecsapások és a calais-i kikötő elleni roham után Nicholas Sarkozy akkori belügyminiszter 2002-ben kiadta a parancsot a tábor bezárására. Ebben az időben a brit lapok is menekültinvázióról beszéltek, különösen az okozott nagy felháborodást, mikor a sangatte-i bevándorlók átvágták a Csalagút francia hűtőtermináljának kerítését, és megpróbáltak tömegesen beszökni.

A probléma azonban a tábor bezárásával sem szűnt meg, a menekültek visszatértek. Csak annyi volt a különbség, hogy a hivatalos helyett illegális táborokban élnek. Ezeket folyamatosan újjáépítik, néhány évente razziázik a francia rendőrség, pár bevándorlót őrizetbe vesznek, majd ledózerolják a fából, plédekből és papírból tákolt viskókat. Az őrizetbe vetteket azonban idővel kiengedik, a táborok pedig újra felépülnek. A folyamatosságot csak a táborok neve jelzi. Az első illegális telepet a Calais iparnegyedében lévő régi titán-dioxid üzemben alakították ki maguknak a migránsok, ezt kezdték egymás közt Dzsungelnek hívni. Emberek százai éveken át fürödtek itt egy vegyiüzem koszos vizében.

Ezt a tábort 2009-ben felszámolta a rendőrség. Ezután épült meg az Új Dzsungel a Calais melletti erdő szélén. Kisebb-nagyobb módosításokkal ez áll ma is, ez ad ideiglenes otthont 2-3000, Angliába vágyó bevándorlónak. Egy francia segélyszervezet oszt nekik némi ételt és takarókat, de nincs elég erőforrás a migránsok ellátására. Akik idáig eljutnak, többnyire már elköltötték minden pénzüket, amit az útra szántak. Az embercsempészekkel nem tudnak üzletelni, így marad a kamionok és a kikötő megrohamozása. Sokan akár 20-30 alkalommal is próbálkoznak, mire sikerül nekik átjutniuk Angliába.