12 év balos-populista kirchnerizmus után piacpárti, jobbközép kormánya lesz Argentínának. Az elnökválasztás vasárnapi második fordulójában Mauricio Macri 51,5-48,5 arányban legyőzte a jelenlegi kormány jelöltjét, Daniel Sciolit. Macri hatalomra kerülése, az argentin irányváltás nemcsak az országban, hanem Latin-, vagy legalábbis Dél-Amerikában is történelmi fordulópont lehet.

Hiába volt a második forduló egészen szoros, egyáltalán nem túlzás földindulásnak nevezni, ami az argentin választásokon történt. 2011-ben Cristina Fernández de Kirchner (argentinul egyszerűen: Cristina) az első fordulóban 54 százaléknyi szavazatot kapott, az ezüstérmes alig 16-ot, így nem is volt szükség újabb körre. 2015-ben viszont Scioli csak 37-34-re tudta verni Macrit, és a szintén inkább ellenzékinek számító Sergio Massa is 21 százalékot kapott. A két forduló közötti egy hónapos kampányidőszakban Macri 4,3 milló, Scioli csak 2,8 milló további szavazót tudott maga mellé állítani, és a végeredmény szempontjából ez bizonyult döntőnek.

Azért sem túlzás Macri győzelmét földindulásnak nevezni, mert - ahogy ez periférikus demokráciákban lenni szokott - Argentínában az ellenzéki politikusok mindig hátrányból indulnak. A befolyásos Clarín médiacsoporton kívül a pálya évek óta nagyon lejt Cristináék felé, és elég tetszőleges argentin kisvároson végigsétálni kampányidőszakban, hogy látszódjon, ott több a kormánypárti plakát, mint a Simicska-Orbán páros legszebb közös éveiben.

Túlzás viszont földindulásozni abból a szempontból, hogy néhány éve már sejteni lehetett: az argentinok nem lesznek olyan hülyék, hogy még egy esélyt adjanak ennek a korrupt, az országot a gazdasági összeomlás szélére vezető garnitúrának. Argentína Dél-Amerika második, és Latin-Amerika harmadik legnagyobb gazdasága (az első Brazília, a második Mexikó), viszont növekedése évek óta elmarad a kontinens szinte összes többi országétól, sőt, a legutóbbi megbízható adatok szerint már egyenesen zsugorodott.

Megbízható adatokat egyébként nehéz szerezni az argentin gazdaságról, köszönhetően az unortodoxnál is unortodoxabb gazdaságpolitikának, és a számok rendszeres kozmetikázásának. Persze nem az argentin kormány az egyetlen a világon, amely szeret trükközni a számokkal, de Cristináék ezt odáig vitték, hogy ma már az ország bankautomatái rendszeresen kifogynak a pénzből, amerikai dollárt pedig csak a feketepiacon érdemes váltani.

A gazdasági ügyetlenkedést és hazudozást, valamint a számtalan korrupciós ügyet a kormány az utóbbi években egyre hangosabb nacionalista és “antiimperialista” retorikával igyekezett fenntartani. A Malvinas néven ismert Falkland-szigetek ügyét például egyre gyakrabban rángatták elő, és lebegtették meg, hogy lesz az még argentin föld. Ami pedig még ennél is fárasztóbb és feleslegesebb volt, Cristináék Irántól Oroszországig mindenkivel barátkoztak és boltoltak, aki csak a világban egy kicsit is keresztbe tett a Nagy Sátán Amerikának.

A kormány mocskos ügyeinek szimbólumává végül Alberto Nisman januári halála vált. A zsidó származású ügyészt néhány órával azelőtt találták holtan lakásában, hogy a Buenos Aires-i parlamentben beszámolhatott volna a városban 1994-ben felrobbantott izraeli kulturális központ elleni merénylet körüli mocsokról - különös tekintettel Kirchnerék és a terroristákat irányító iráni rezsim összefonódásáról. Nisman halála hónapok óta rejtély, és természetesen sokszor volt is róla szó a választási kampányban.

Amelynek főszereplője egy másik ember volt, akire szintén nem lehetett szavazni: Cristina.

Cristina Fernández de Kirchner 2007-ben férjétől, Néstor Kirchnertől vette át a hatalmat. Politikai ellenfeleik szerint azért, hogy a Putyin-Medevegyev cseréhez hasonlóan egymás között adogathassák az elnöki tisztséget, amelyet az argentin alkotmány két, egymást követő négyéves ciklusban maximalizál. Néstor azonban 2010-ben meghalt, így nem derült ki, hogy tényleg ez volt-e a terv. Cristina egyedül maradt, amit a 2011-es újraválasztásakor nem is félt kihasználni: a férjét sirató elegáns özvegy jellegzetesen latin szerepe bizonyosan sok szavazatot hozott a Frente para la Victoria-nak.

A “Front a Győzelemért” (FPV) nem párt, hanem választási szövetség, és ez a distinkció nagyon fontos az argentin politikai élet megértéséhez. Az erős elnöki rendszerben működő országban a hagyományos pártoknak nincs olyan nagy szerepe, inkább egy egy jelölt vagy program mögött szokott felsorakozni egy rakás egyébként nem feltétlenül aktív párt és mozgalom. Így történt ez 2015-ben is, amikor Macri a több párt által gründolt Cambiemos (“Váltsunk”) szövetség jelöltje volt, Scioli pedig azé az FPV-é, amelynek legfőbb támogatója a Juszticialista Párt (PJ), de nem az egész Juszticialista Párt.

Ne vesszünk el teljesen az unalmas részletekben. Már csak azt kell megérteni, hogy a Juan és Evita Perón által alapított PJ akkora párt, hogy egészen különböző ideológiák is megférnek a perónizmus gyűjtőernyője alatt. A balos-populista szárnyat ma már inkább kirchneristának nevezik, ez támogatta Cristinát és most a helyette indított Sciolit. A jobbosabb-populista szárny magát az igazi perónizmus örökösének tartja, és a 2015-ös első fordulóban bronzérmes Sergio Massa mögé állt be.

A vesztesként is a szavazatok közel felét megszerző kirchnerizmuson belül is vannak különbségek, Sciolit például kevésbé balosnak tartja a közvélemény, mint Cristinát, és ez is hozzájárulhatott a vesztéhez. Az FPV szavazóbázisát jelentő vidékieket és nagyvárosi szegényeket nem tudta úgy lázba hozni, mint a ma már Evita emlékét is elhomályosító, a népet anyaként keblére ölelő Cristina.

A második forduló eredménye azt mutatja, hogy az FPV csak északon, Argentína legszegényebb részén, és délen, Patagóniában, Kirchnerék ősi fészkében tudott nyerni. Az ország közepe, és főleg a nagyvárosok, Rosario, Mendoza, Córdoba és persze a vízfej Buenos Aires Macrira és a Cambiemosra szavaztak. Az argentin társadalom megosztottsága tökéletesen látszik ezeken a választási térképeken: a főváros leggazdagabb negyedeiben Macri kapta a szavazatok 80 százalékát, a paraguayi határ közelében található barátságtalan pusztaságban pedig Scioli.

Macri a kirchnerizmushoz képest valóban piacpárti és jobboldali, populizmusért viszont neki sem kell a szomszédba mennie - ami nagy szerencséje, hiszen anélkül Latin-Amerikában lehetetlen választást nyerni. Volt ő már Buenos Aires-i polgármester is, ami pedig ennél is fontosabb, az ország legnépszerűbb focicsapatának, a Boca Juniorsnak az elnöke is. Az utóbbit Argentínában félig komolyan sokkal nehezebb melónak szokás tartani, mint az ország vezetését.

Bármennyire elegük volt most az argentinoknak a gazdaságuk tragikus állapotából, azt azért nem felejtették el, hogy amikor 2002-ben az ország tényleg teljesen csődbe ment, ki volt a legfőbb felelős. Perónisták, de Amerika-barát és legalábbis papíron jobbos-liberális-piacpárti perónisták, akiknek korruptságából, érzéketlenségéből a rohamosan elszegényedő rétegek iránt mindenkinek elege lett. Macri a kampányban ezért is igyekezett minél kevesebbet beszélni arról, hogy milyen, Cristina által visszaállamosított cégeket szeretne vissza-visszaprivatizálni, és hogy ő személyesen is mennyire jómódú. Felesége például ugyanazokat a több ezer dolláros táskákat preferálja, amikkel a nép anyja, Cristina is mutatkozott.

Ahogy az viszonylag közismert, egy dolog a kampány és egy másik a kormányzás, és ahhoz azért nem fér kétség, hogy Macri győzelme merre mozdítja Argentínát. A piacbarátabb gazdaságpolitika mellett minden bizonnyal kevesebb kardcsörgetés lesz Malvinas-ügyben, és Buenos Aires kevésbé fog puszta Amerika-ellenes trollkodásból haverkodni mindenkivel, aki egy kicsit is szeret Washington felé köpni.

Ami pedig Latin-Amerika szempontjából még fontosabb, vége lehet a nagy bolivariánus-chávezista-antiimperialista koalíciónak is.

Az utóbbi évtized Latin-Amerikában arról a baloldalról szólt, amelynek Cristina volt az egyik vezéralakja. A másik pedig az a venezuelai Hugo Chávez, akinek 2013-as halála óta a latin baloldal egyik csapást szenvedi el a másik után. Brazíliában hatalmas korrupciós botrány veszélyezteti Dilma Rousseff kormányát, Kuba lassan teljesen Amerika barátjává szelídül, Nicaraguában a szandinisták eladták az országot a kínaiaknak, Bolíviában pedig Evo Morales koldusszegény lámapásztor indián kisfiúból a tőke szövetségese lett.

Dél-Amerika két sikertörténete jelenleg a jobboldali vezetésű Kolumbia, és az a Chile, amelyet ugyan baloldali, de nem flúgos-baloldali kormány vezet. Látják ezt a kontinens szavazói is, mint ahogy azt is, hogy az argentinnál már csak a venezuelai gazdaság zsugorodik jobban: a chávezi álomból annyi maradt, hogy a hiánygazdaságnak köszönhetően már vécépapír sincs a boltokban.

Macri a kampányában meglepően keményen beszélt arról, hogy szerinte szabadon kellene engedni a venezuelai ellenzék vezéralakját, Leopoldo Lópezt, és hogy ha az ország nem tart be alapvető emberi jogi normákat, akkor Venezuelát akár ki is lehetne zárni a Mercosurból, a kontinentális közöspiac-szerűségből.

Nem 21. századi szocializmust szeretnék, hanem 21. századi fejlődést

- mondta Macri egy sajtótájékoztatóján.

December 6-án Venezuelában parlamenti választás lesz, amin a nélkülözésekbe és a bűnözési hullámba belefáradt helyiek valószínüleg keményen odamondanak Chávez kevéssé karizmatikus utódjának, a szinte mindenhez két balkézzel nyúló Nicolás Madurónak. Ha így történik, akkor tényleg végérvényesen lezárul egy történelmi korszak és egy elég ellentmondásos eredményeket hozó társadalmi kísérlet Latin-Amerikában.