Egy New York-i bíróság a múlt héten úgy döntött, hogy két világszerte nagyon népszerű honlapnak, a Library Genesisnek (LibGen) és a Sci-Hub-nak be kell fejeznie tevékenységét, domainneveiket pedig fel kell függesztenie a szolgáltatóknak. Mindkét oldal amolyan közkönyvtárként funkcionál: tudományos publikációk, szakcikkek, könyvek letölthetőek innen. Ingyen, bárki számára. 

Ezt elégelte meg a világ egyik legnagyobb tudományos kiadója, az Elsevier, amikor az év elején bíróságon támadták meg a két honlapot. 

Az Elsevier keresete szerint azzal, hogy a LibGen és a Sci-Hub rendszeresen tesz közzé ingyen letölthető tudományos publikációkat az interneten, hatalmas kárt okoz nekik, ezért kártérítést kértek, valamint hogy a bíróság tiltsa el az oldalakat a további jogsértéstől. Ezt pedig a bíróság meg is tette. 

Jogi szempontból az egész ügy borzasztóan egyértelműnek tűnhet: a két honlapra engedély nélkül kerültek fel szerzői jogok alatt álló munkák, melyeket máshol pénzért kínáltak. Mi ez, ha nem lopás? 

De mégis sok jel utal arra, hogy erre a kérdésre közel sem ennyire egyértelmű a válasz. Ezt jelzi az is, hogy a per és a bírósági ítélet ellen épp azok tiltakoznak a leghangosabban, akik látszólag érdekeltek kéne legyenek a jelenlegi kiadási rendszer fenntartásában: kutatók világszerte. 

Az elmúlt hónapokban sorra jöttek ki a tiltakozó nyílt levelek, zajlottak intézményesült tiltakozások, az egyik legfrissebb tiltakozó kiáltványt pedig egy magyar kutató, az amszterdami egyetem kalózkutatója, Bodó Balázs is aláírta. Őt kérdeztük arról, hogy mi is a tétje ennek az egész történetnek. 

Egyoldalú helyzet 

Ahhoz, hogy megérthessük a per tárgyát, muszáj röviden átfutni a nyugati országok akadémiai rendszerének működését. Ezekben az elmúlt évtizedekben óriásira nőtt a kutatókra nehezedő publikációs kényszer. Ez a fokmérője mindennek, a szakmai előremenetelnek nincs nagyon más módja, csak az évente megjelentetett 2-3 tanulmány. Az viszont egyáltalán nem mindegy, hogy ezek hol jelennek meg, az egésznek a kulcsa az impaktfaktor: minél rangosabb folyóirat közli a kutatásod, annál magasabb az impaktfaktorod, ami aztán egyenes utat jelenthet az akadémiai ranglétrán.

A legmagasabb impaktfaktort biztosító folyóiratok többsége viszont kereskedelmi vállalkozások tulajdonában van. Ezen a piacon, hasonlóan a médiapiac egyéb területeihez, az elmúlt években óriási mértékű koncentráció ment végbe: három-négy vállalat birtokolja a jelentősebb tudományos folyóiratok döntő többségét. 

Az egyik legnagyobb szereplő az Elsevier, becslések szerint hozzájuk tartozik a világon megjelenő kölcsönösen ellenőrzött, azaz peer-review minőségellenerőzésen átesett publikációk piacának mintegy negyede. Milliárd dolláros üzletről van szó, olyan magasan jegyzett folyóiratokat adnak ki, mint a Lancet vagy a Cell. 

A kiadóvállalatok bevétele abból származik, hogy pénzért cserébe egyetemeknek és kutatóintézeteknek hozzáférést biztosítanak több millió cikket tartalmazó adatbázisaikhoz. Az utóbbi években viszont annyira elszálltak az áraik, hogy már a Harvard könyvtára is jelezte, az egyetem nem tudja megengedni magának egyes előfizetéseiket. 

A kiadók úgy dolgozhatnak 37 százalékos profitrátával, hogy közben a tartalom-előállítás jellemzően egy fillérjükbe sem kerül. A publikáló szerzők nem kapnak pénzt a megjelent tanulmányok után, ők csak a közvetett haszonban, azaz akadémiai karrierjük előremenetelében részesülhetnek, és ugyanígy jellemzően ingyen dolgoznak a leadott tanulmányokat ellenőrző bizottságok tagjai is. 

Ráadásul a kutatásokat magukat sem a folyóiratokat kiadó vállalatok finanszírozzák: ezek jellemzően közpénzből, azaz egyetemi forrásokból vagy állami-regionális alapokból készülnek. 

Gerillalázadások 

Azaz a legjelentősebb tudományos folyóiratok piacán olyan helyzet alakult ki mára, ahol egyrészt vannak a megjelenési kényszernek kiszolgáltatott kutatók, másik oldalon pedig a kiadás jogával rendelkező, befektetni nem kényszerülő, de gyakorlatilag monopolhelyzetben lévő vállalatok. 

Ez a helyzet az utóbbi évtizedben sokféle válaszreakciót szült. Egyrészt elkezdtek létrejönni az open access-jellegű folyóiratok, melyek publikációihoz bárki szabadon hozzáférhet. Ezeknél a lapoknál a szerzőktől kérnek pénzt, cserébe azért, hogy megjelenhessen a tanulmányuk. Ez a modell sem hibátlan: egyrészt itt is eléggé el tudnak szabadulni az árak, a szép lassan mérhető impaktfaktorra szert tevő lapoknál több ezer dollárt is elkérhetnek a megjelenésért. Másrészt pedig a pénzért cserébe megjelenést biztosító folyóiratok piacán nagyobb a csábítás a visszaélésre is, ahogy arra az elmúlt években többször fény is derült. 

Léteznek még az intézményi válaszok Bodó elmondása szerint, mint amilyen mondjuk a Harvard fellépése volt. És ott vannak persze a gerillák, akik egyszerűen kilopják a tartalmat a paywall mögül és ingyen elérhetővé teszik mindenki számára. Ennek a küzdelemnek legismertebb képviselője Aaron Swartz volt, aki Guerilla Open Access Manifesto című kiáltványában egyenesen minél több dokumentum ellopására és publikálására szólított fel. 

Ennek az elvnek tettek eleget a Sci-Hub és a LibGen alapítói is. Közülük a perhez a Sci-Hubot életrehívó kazah kutató, Alexandra Elbakyan szólt hozzá, aki nyílt levelet küldött a bíróságnak, melyben amellett érvelt, hogy amennyiben ítéletükkel a web sötét sarkába száműzik az oldalukat, azzal csak azt bizonyítják, hogy a közösségnek nincs joga hozzáférni a tudáshoz. 

Ezzel párhuzamosan egyre több kutató kezd bojkottba. Nemrég a magasan jegyzett Lingua folyóirat teljes szerkesztőségi stábja mondott fel, mert kiadójuk, az Elsevier nem engedélyezte, hogy cikkeiket szabadon hozzáférhetővé tegyék a neten. 

Híres lett az az eset is, amikor Timothy Gowers matematikus felhívására létrejött a Tudás ára című oldal, melyen kutatók csatlakozhatnak a bojkotthoz, azaz hogy a jövőben sem szerzőként, sem bírálótagként nem fognak részt venni az Elsevierhez tartozó folyóiratok munkáiban. Problémáik nekik is ugyanazok voltak: a túl magas az előfizetési díj, illetve hogy az intézmények csomagokban kényszerülnek megvenni a folyóiratokat, így egy csomó olyan lapért is fizetve, amire valójában nincs is szükségük. Eddig több mint 15 ezer kutató csatlakozott a kezdeményezéshez. 

Mára az a helyzet alakult ki, hogy miközben a kiadókat leszámítva senki nem érdekelt a jelenlegi rendszer fenntartásában, addig mindenki alá van vetve az impaktfaktorok rendszerének. Azok a folyóiratok pedig, melyek magas impaktfaktorral bírnak, mind magántulajdonban és monopolhelyzetben vannak. 

Magyarországon is probléma 

És persze lehet hasonló gerillakezdeményezéseket azzal támadni, hogy az internetről jogszerűtlenül letöltött tartalmak összes esete lopás, függetlenül attól, hogy az új Trónok harca részről van-e szó, vagy egy mikrobiológia szakkönyvről, de Bodó szerint az utóbbi eset védelmében jóval erősebb morális érvek hozhatóak fel. 

Itt ugyanis nem szórakoztató termékekről, hanem az emberiség közös örökségéről van szó, aminek döntő részét ráadásul közpénzekből állították elő. 

Arról nem is beszélve, hogy a jelenlegi rendszer csak újraterlemi a globális egyenlőtlenségeket. Hiszen a nyugati egyetemeknek nem nagyon van más választásuk, mint hogy előfizetnek a nagy kiadók folyóirat-adatbázisaira. Így méregdrágán ugyan, de az ott tanuló diákok számára elérhetőek a legfrissebb kutatási eredmények. De ezt egy afrikai vagy kelet-európai egyetem már nagyon sok esetben nem tudja megtenni. 

Bodó saját kutatásában egy szakkönyvek ingyenes letöltésére specializálódott oldal forgalmát vizsgálta, ott is azt tapasztalta, hogy a fő forgalom Kelet-Közép-Európából volt. Ezeknek az országoknak a diákjai csórók ugyan, de közben részei egy közös európai munkaerőpiacnak. Ahol hozzáférések korlátozottsága miatt automatikusan hátránnyal indulnak. 

Csinálj úgy versenyképes magyar felsőoktatást, hogy egyetemeknek sincs pénze megvenni a legfrissebb szakkönyveket, nem hogy a diákoknak. 

És persze az internet már sokszor bizonyította, hogy az illegális letöltőhelyeket nem lehet megszüntetni bírósági határozatokkal, ilyenkor új formában, más helyen, de úgyis újraindulnak majd. 

De a jelenlegi esetben mégis sokat tud ártani egy ilyen betiltás: ezeken a helyeken könyvtár épülne, mindenki számára elérhető módon, több millió dokumentumot tartalmazó adatbázissal. A lényeg éppen az lenne, hogy mindez intézményesüljön, ha újra tudná termelni magát, ha gyarapodhatna. Ezt verheti most szét a bíróság döntése.