Ha győzni akarunk egy háborúban, akkor nem árt ismerni az ellenfelet. Ez a felismerés vezethette a francia Tudományos Kutatások Nemzeti Központja (CNRS) elnökét, Alain Fuchst is, amikor a november 13-i párizsi terrortámadások után ismételt felhívást tett közzé, amiben arra szólította az európai társadalomtudósokat, hogy kezdjenek a terrorizmus és a radikalizáció okait feltáró kutatásokba.

Eddig ugyanis nem állunk túl jól ezügyben. Az iszlamista radikalizáció megértésében két nagy elmélet ütközik jellemzően a közvélemény előtt:

• a baloldali felfogás, ami elsősorban az európai nagyhatalmak gyarmatosító múltjának következményeként írják le a radikalizációt, fő okának a rasszizmust, a kirekesztettséget, a kilátástalanságot és a szegregációt láttatva;
  
• illetve azok, akik a jelenlegi helyzetet kultúrák, civilizációk összecsapásának, a nagy keresztény-iszlám háborúnak vélik.
  

Az iszlám és a közel-keleti geopolitika egyik legelismertebb szakembere Oliver Roy. A firenzei European University Institute kutatója szerint valójában, bár mindkét elméletnek vannak olyan elemei, amelyek részben leírják a jelenséget, alapvetően mindkettő hibás:

szerinte az új dzsihádisták sokkal inkább hasonlíthatók a hatvanas-hetvenes évek szélsőbaloldali lázadóihoz, vagyis lázadásuk nem vallási alapú, hanem generációs.

Roy legutóbb a német szövetségi Bűnügyi Hivatal, (kb. a német FBI) november 18-19-én tartott mainzi konferenciáján tartott előadásában foglalta össze tézisét (az előadás teljes szövege .pdf-ben). Tételmondata szerint

a radikalizáció ifjúsági forradalom az uralkodó társadalmi rend ellen, amit ugyan a dzsihád vallásos narratívájában adnak elő, de ami ennek ellenére sem a rasszizmustól és szegénységtől szenvedő muzulmán közösség lázadása.

Ezt bizonyítja, hogy az új dzsihadisták szinte kivétel nélkül másod-harmadgenerációs fiatalok, illetve egész nagy arányban frissen áttértek, akik nem is igazán osztozhattak a muzulmán közösség szenvedéseiben.

Cél nélküli lázadók, akik a dzsihádban találják meg a maguk nemes ügyét, a terrorcsoportok pedig csak kihasználják ezt stratégiai céljaik elérésében.

Bár Roy maga is elismeri, hogy általános, nyilvános dzsihádista-adatbázis hiányában nehéz kvantitatív kutatásokat végezni a témában, a már azonosított radikálisok és a merényletek elkövetőinek élettörténetét a hatóságok és a sajtó is alaposan feldolgozta, ezek pedig alkalmasak következtetések levonására:

1. Nincsenek kifejezetten radikálisokra jellemző pszchiátriai minták 

Igaz, a frusztráció és a megvetés közös bennük, aminek alapja az, hogy elvárásaik nem teljesülnek, nem érzik magukat elismerve, vagyis egyfajta nárcisztikus krízisben élnek.

2. Nagy többségük nem a Közel-Keleten született új bevándorló

Hanem másod-harmadgenerációs, vagy frissen áttért. De még ez sem jelent közös hátteret, mert az európai muszlim közösség társadalmi háttere sem egységes.

Ez a legfontosabb kritikája a baloldali elméletnek. A párizsi merényletek után elterjedt vélemények Európa terrorfővárosaként jellemezték a brüsszeli munkáskerületet, Molenbeeket. Ez tökéletesen beleillett a depriváltságról és az integráció hiányáról szóló narratívájukba. Roy szerint az ilyen nézeteket vallók, például Thomas Piketty ott tévednek, hogy még a párizsi támadókra sem igaz az általánosítás: többüknek volt állása, családja, világi életet éltek. Petter Nesser, a norvég Védelemkutatási Testület terrorizmuskutatója szerint pedig azért félrevezető ez a következtetés, mert bár több idei terrortámadás szálai is Molenbeekbe vezettek, korábban teljesen más környezetben is kialakultak terrorista gócok - a szeptember 11-i támadóké például a hamburgi egyetem körül.

Nesser szerint ennek a fő oka, hogy bár a dzsihád gyalogságát a lázadó fiatalok adják, a kulcsszereplők csoportja sokkal szűkebb. Őket nevezi ő a terror vállalkozóinak, és ők azok, akik körül aztán a gócok kialakulnak.

3. Sok dzsihadistának van bűnöző, drogdíler múltja

Vagyis megtérésük előtt annak az ifjúsági kultúrának voltak a részei, aminek semmi köze az iszlámhoz.

4. Nyilvánvalóan egy ifjúsági mozgalomról beszélünk, aminek az alapja a szülők generációja elleni lázadás.

5. Egyáltalán nem jellemző az új dzsihádistákra a militáns múlt

Sem politikai, sem vallási mozgalmaknak nem voltak tagjai, nem meghatározó alakjai a helyi muszlim közösségnek. Magyarán radikalizációjúk nem hosszútávú, hanem hirtelen folyamat, ami alapvetően baráti társaságban, nem pedig vallási közösségben következik be.

6. Feltűnően nagy arányban vannak köztük áttérők

Franciaországban a megfigyelt szélsőségesek negyede ilyen, az Egyesült Államokban radikalizáció miatt bíróság elé állítottak 35 százaléka.

7. Nem vállalnak közösséget a világ muszlimjaival

Bár elvben az iszlám közösség védelmezőjének tartják magukat, ezt elvont fogalomként használják. Nem azonosulnak nemzeti célokkal, például a palesztinok ügyével, ahogy Irakban és Szíriában nem is vegyülnek a helyi lakosokkal.

8. A vallás csak kapocs, nem szervező elv

A dzsihádizmusnak tagadhatatlanul van vallási dimenziója, legfőképpen azért, mert a dzsihád az egyetlen globális mozgalom: allah akbart kiabálva lehet a legkönnyebben bekerülni a hírekbe. Fontos ugyanakkor megkülönböztetni a vallási és a dzsihádista radikalizációt, mert bár van átfedés a két csoport között, a dzsihádisták jellemzően nem a vallási radikalizáció útján jutnak el a terrorizmusig. Teológiailag képzetlenek, a szalafista iszlám is azért vonzó számukra, mert az a merev és egyszerű szabályrendszer a legegyszerűbben felfogható.

9. És a legfontosabb: a dzsihádistáknak nincs, vagy csak laza kapcsolata van az európai muszlim közösségekkel.

Ez utóbbi azért kiemelten fontos, mert mindezidáig az európai iszlám közösségen át próbálták kezelni a problémát a hatóságok. De Roy szerint a mecsetek megfigyelése nem eredményes taktika, mert az új dzsihádisták nem a vallásos közegből kerülnek ki. Ezért az imámoknak sincs rájuk olyan hatásuk, amit feltételeznek a hatóságok.

Royhoz hasonlóan gondolkodik Rik Coolsaet, a Ghenti Egyetem politikatudomány szakának vezetője is. Szerinte a radikalizáció első lépcsője az erőszak, a vallási radikalizáció később következik be.

Mindebből Roy szerint az következik, hogy nem a muszlim közösségtől kell várni a radikálisok normalizálását. 

Egyrészt azért, mert a szélsőséges dzsihádisták eleve árulóként tekintenek a hagyományos muszlim közösségre: a második generáció megvetéssel tekint szüleire, amiért azok nyugatiasodva feladták kulturális gyökereiket, és a legalantasabb munkákat elválalva társadalmi státuszukat is. Az újonnan megtértek buzgalmával magukat jobb muzulmánnak is gondolják szüleiknél, akik nem adták át nekik a hitet.

Másrészt meg azért, mert ezzel ténylegesen is megbélyegződik a muzulmán közösség, utólag is hitelesítve ezzel a dzsihádista narratívát a muszlimok elnyomásáról.

Ehelyett szerinte úgy kéne hozzáállni az iszlámhoz is, mint bármely más európai valláshoz. Normalizációra van szükség, mert a szélsőségesek utálják a normalitást, mondja. (Via Nature, Quarz. Címlapkép: PHOTO DESK / HO / AFP)