• A Washington Post publicistáját a kelet-európai térség legtekintélyesebb szakértőjeként tartják számon az Egyesült Államokban. 
  
• A posztkommunista társadalmak és Oroszország viszonyának kutatója. A Gulag története c. könyvéért 2004-ben Pulitzer-díjat kapott. Európában él; férje Radoslaw Sikorski, Donald Tusk egykori külügyminisztere.
• Applebaum két hete "Vége a Nyugatnak, ahogy eddig ismertük?" címmel írt cikket arról, hogy Trump és Le Pen hatalomra kerülésével és a Brexittel új korszak köszönthet ránk: megszűnhet a NATO, széteshet az EU.  
• A Skype-interjú napokkal a brüsszeli terrortámadások előtt, március 18-án készült. 

A Postban hosszan elemezte a szélsőséges populisták hatalomra kerülésének veszélyeit a transzatlanti szférában; nem esett szó viszont arról, hogy mi vezetett idáig. Léteznek egyetemes magyarázatok Trump, Le Pen, Strache és a többi radikális jobboldali előretörésére? 

A fejlett országok egyfajta megkésett reakciója ez a 2008-as gazdasági válságra, ami megroppantotta a hitet a modern világ vezetőiben és szertefoszlatta az illúziókat a nemzetközi pénzpiacok működését illetően. Az 1930-as évek gazdasági válsága után nem történt visszaépülés, most igen - a választók bizalma a mainstream politikai elit irányába mégis megtört.  

Ez összefügghet egy tágabban értelemezett csalódottsággal, amit az emberek a globalizációval kapcsolatban élnek meg. Régóta erősödik az a percepció, hogy a meghatározó döntések eltávolodnak az állampolgároktól: munkahelyeik egyre inkább nagyvállalatok pénzügyi stratégiájától függenek, például az amerikai és dél-európai polgárok szomszédságából Kínába telepítik át összeszerelőgyáraikat, az állampolgárok életét érintő döntések pedig kevésbé helyi szinten, inkább Brüsszelben, Washingtonban vagy az IMF irodáiban dőlnek el. 

A globalizációs folyamatok nyújtotta előnyöket - például az életszínvonal emelkedését -  viszont ma már annyira természetesnek veszik az emberek, hogy meg is feledkeznek róluk. 

Közhely, de tény az is, hogy a Facebook nagyon megkönnyíti az emberek számára, hogy információs gettókba burkolózva megvédjék magukat az eltérő véleményektől - erre még pár évvel ezelőtt sem volt lehetőségük. Simán tudsz ma zavartalan életet élni az Egyesült Államokban úgy, hogy közben elhiszed: George W. Bush okozta a 9/11-et és muszlimok ezrei ünnepelték New York utcáin a tornyok pusztulását - ahogy arról Trump beszél. A konspirációs teóriák hatékonyabban terjednek és pillanatok alatt megtalálod a közösségeket, akik visszaigazolják az igazadat. Ez alapjaiban változtatja meg azt, ahogy az emberek a politikáról beszélnek és gondolkodnak. 

De ezek csak ráerősítenek arra a nagyon is valóságos jelenségre, hogy az autokratikus modellek reneszánszukat élik és ez már nyugaton is érzékelhető. 

Mitől változott meg a nyugati politika nyelvezete néhány év leforgása alatt?  Az elmúlt években európai szélsőjobb, újabban pedig Trump már olyan hangnemben politizálnak, mintha a transzatlanti térség a megmaradásáért vívna élet-halál harcot és a jelek szerint erre van is választói kereslet. 

Mert a választók apatikussá váltak a liberális demokráciával szemben. Egyszerűen unják az átláthatatlan bürokráciát és a technokrata politikai vitákat. A közéletben is az erős érzelmeket keressük, és elég rég volt már háború a transzatlanti térségben. A gazdasági forradalom eszménye és a baloldal halott; marad a jobboldali radikalizmus. Le Pen és a Nemzeti Front Franciaországban, a UKIP és Nigel Farage az Egyesült Királyságban, de a lengyel és a magyar szélsőjobb is egyre sikeresebben szólítanak meg korábban baloldali elkötelezettségű szavazókat is. 

Erre persze rá is játszanak az autokratikus nagyhatalmak: Oroszország Európában, Afrikában Kína tanácsokkal és pénzzel népszerűsíti ezt a fajta anti-modern nacionalizmust; azt az ideát, miszerint nem kell demokrácia ahhoz, hogy egy ország prosperáljon. És ez az idea ma elég jól rezonál a választópolgárok változó politikai igényeire.

Az amerikai kampányban és az európai mainstreamben is egyre meghatározóbb szerepet kapnak a negatív kampányok, a bűnbakképzés. Még a megoldási javaslatok is ugyanazok: Európa a Balkánon, Trump a mexikói határon emelne falat a bevándorlók elé. 

Főleg az Egyesült Államokban különös ezt hallani, ahol az elmúlt években a bevándorlási mutatók - részben a határok megerősítése, részben az amerikai gazdaság stagnálása és a mexikói erősödése miatt - visszaestek. De Európában is feltűnő, hogy azok az országok ágálnak leghangosabban a bevándorlás ellen - Lengyelország, Szlovákia, Magyarország - amelyek eddig sem voltak célországai a bevándorlóknak; akiket egyáltalán nem sújt a migrációs válság, leszámítva, hogy valóban átvonult az országukon néhány tízezer ember. 

Svédország és Németország, a két bevándorlás által leginkább érintett ország politikai berendezkedése - ahhoz mérten, micsoda humanitárius terheket vettek magukra az elmúlt egy-két évben - jól vizsgázik. A német AfD előretörését természetesen nem szabad alábecsülni, de a német tartományi választásokon a 80 százalék továbbra is a mainstream pártoknak szavazott bizalmat és a győztes pártok - a zöldek és a szociáldemokraták - döntően osztják a merkeli menekültpolitika alapjait. 

Az viszont tény, hogy a menekültkrízis megtestesíti mindazt, amit az emberek nem szeretenek a globalizációban, és nem szabad eltagadni, hogy a nagyméretű beáramlás valóságos destabilizációs kockázatot rejt Európa számára.

A polarizálódás az európai bevándorlás körüli vitában is látványos: a médiában egyre inkább úgy tűnik, mintha a bevándorlást pártoló és azt ellenző országok ideológiai harcot vívnának. A magyarok által diktált közép-kelet-európai álláspont szerint ide ne jöjjön senki.

A szíriai humanitárius katasztrófa után Európának erkölcsi kötelessége segíteni a bajba jutottakon; de a válságot meg kell próbálni az unió határain kívül kezelni, és lehetőséget találni arra, hogy ezek az emberek minél előbb visszatérhessenek otthonaikba.  

Nincs olyan egyirányú megoldás, nincs olyan forgatókönyv, amivel Angela Merkel holnap előáll és akkor a válság meg lenne oldva. Az európai populisták szeretnek válsághelyzetekről eldöntendő kérdésként beszéni, de a az érdemi politikai eredményeket döntően a háttérben történő nem látványos alkudozással lehet elérni.

Egyezkedni kell a törökökkel, szigorúan felügyelni, hogy a rájuk bízott források a krízis enyhítésére fordítódnak, és biztosítani, hogy a kritikus határvidékeken ne álljanak elő humanitárius válsághelyzetek. Természetes, hogy a nyomás enyhítésére, ellenőrzés mellett fokozatosan be kell engedni embereket; de akik esetében erre lehetőség nyílik, azokat segíteni kell a visszatelepítésben.  Ez hosszú, kínkeserves folyamat lesz.

Viszont önmagában az, hogy falak épülnek, nem oldja meg a helyzetet. Ha az emberek a kerítésen kívül halnak meg vagy fulladnak vízbe, az megoldás? Azt akarjuk, hogy Törökországban ezrek haljanak éhen, vagy hogy továbbra is a vízbe fúló Macedóniába menekülők képeivel legyenek tele a hírek? 

A visegrádi országok közösen igyekeztek blokkolni a tanács többsége által favorizált megoldási javaslatot. Milyen visszhangja van az alkalmi kelet-európai koalíciónak Brüsszelben? 

Katasztrofális döntés volt a visegrádi országok részéről, hogy megpróbáltak egységesen fellépni a mainstreammel szemben. Nagyon rossz üzenete van a nyugati országok felé. Amikor ebben az ügyben csoportként lépnek fel, azt a benyomást keltik nyugaton, hogy ez így egyben Kelet-Európa: egy rasszista csoportosulás, akiről azt hitte a Nyugat, hogy sikerült integrálni, de itt a bizonyíték, hogy nem. 

Ha Orbán Viktor komolyan eredményeket akarna elérni, akkor mainstream európai fórumokon próbálna meg egyezségre jutni a befolyásosabb nemzetekkel. A franciák, és különösen a britek sok mindenben egyetértenek azzal, amit a V4 országok közvetítenek; mégsem látni, hogy a magyar vagy a lengyel miniszterelnök mondjuk Cameronon keresztül próbálna meg eredményeket elérni. Ehelyett ülnek a sarokban.

Mindenki látja, hogy Orbán csak megjátsza magát és egyedül a népszerűség érdekli. A kérdőíves felmérések, a V4-ekkel való nevetséges összeállás és a népszavazási kezdeményezés, a védelem látványos felvonultatása - ez mind csak porhintés. Nem tudok másra gondolni, mint hogy Orbán Magyarországon népszerű ezzel a politikával, mert így Közép-Európa vezetőjének tűnhet. De nyugaton már mindenki gyanakvó vele szemben. Számomra nagyobb rejtély, miért mennek bele a lengyelek. 

A kelet-európai direktíva a nyugati döntéshozók szemszögéből nézve egyszerű rasszista hozzáállás?

Mindenki azt mondja, hogy rasszisták. Múlt héten részt vettem egy egyeztetésen Berlinben, amin befolyásos német és nyugat-európai politikusok egyeztettek a krízisről. Jellemző, hogy a különc közép-kelet-európai blokk kérdését már a vita elején félreteszik, és olyan csoportként beszélnek róluk, akik kirekesztő hozzáállásukkal csak hátráltatnak mindenféle előrelépést. Már az egyeztetéseknek sem részei, nemhogy a megoldásnak. 

A magyar kormány, amely elsőként emelt falat a válság idején, azzal érvel, hogy határzárak nélkül ma már a kontrollált beengedés sem volna lehetséges.

Nincs baj azzal, ha Orbán vagy más vezetők falakat építenek, amíg világos álláspontjuk van arról, mi fog történni az emberekkel, akik annak a túloldalán rekednek. Ha Orbán valóban érdekelt az unió határainak közös védelmében, miért nem keres partnereket ehhez és törekszik a megoldásra? Folyamatosan azt a benyomást kelti, hogy csak saját hasznát keresi. 

Lehet, sőt kell érvelni amellett, hogy ne engedjük be ellenőrizetlenül embereket Európába, és próbáljuk meg a határokon kívül kezelni a bevándorlási válságot. De újra: ha azok az emberek meghalnak éhen, vagy vízbe fúlnak a görög és a macedón határokon, akkor megoldottuk a válságot? 

Széleskörű feltételezés, hogy Oroszország a civilek lakta szíriai területek bombázásával szándékosan táplálta a menekültkrízist. Az orosz elnök nemrég megkezdte a csapatok kivonását. Mi motiválta Putyin szíriai beavatkozását és miért vonult vissza?

Az oroszok mindig is opportunisták voltak, mégsem gondolom, hogy azzal az eredeti tervvel avatkoztak be Szíriában, hogy növeljék a menekültek általi nyomást Európában. Putyin beavatkozása szövetségese, Bassár el-Aszád pozíciójának megerősítését szolgálta Szíria élén. Azt nem lehet kizárni, hogy látva a beavatkozás járulékos hatását, tovább fokozták a nyomást és így destabilizálják Európát. Bázisaikat mindenesetre nem számolták fel, tehát bármikor visszatérhetnek. 

Putyin  cselekedetei a legritkábban szólnak Európáról vagy Szíriáról - amit tesz, azt az orosz közönség előtt felállított színpadon, belpolitikai célból teszi. A beavatkozás legfőbb szempontja az volt, hogy elvonja a belföldi közvélemény figyelmét arról a katasztrófáról, amit az ukrajnai beavatkozással okozott. 

Az őrült, kezelhetetlen zsoldosok által megszállt Donyecki Köztársaság megalakulása, a senkiföldje Ukrajna és Oroszország határán valóságos humanitárius-politikai katasztrófa, amire Putyin otthon sem lehet büszke. Szíriával a nacionalista terjeszkedés oldaláról a terrorizmus és az iszlám elleni harcra tereli át az orosz közvélemény figyelmét. Oroszországban a hírek azóta inkább a szíriai eseményekről szóltak az ukrajnai helyzet helyett.

Belpolitikailag milyen konkrét előnyökkel jár Putyin számára, ha Európa instabillá válik? 

Egy destabilizált Európa sokkal kevésbé vonzó látvány  és célpont az oroszországiak számára. Nem akar sóvárgást látni. Azt akarja, hogy az oroszok legyenek elégedettek az ő korrupt és önkényes diktatúrájával. Ha valami Putyint megijesztette a kijevi lázadások idején, az a sokasodó uniós zászlók látványa volt. Nem akarja azt hallani, hogy lehetne itt több szabadság és több jólét. Nem túl bonyolult ez és nem is nagyon különbözik egyébként attól a politikától, amit a Szovjetúnió folytatott évtizedeken keresztül. 

A Nyugat jól ismeri már a putyini külpolitika alapját: "házhoz visszük a korrupciót!" Az orosz állam azért is finanszíroz európai - elsősorban szélsőjobboldali - pártokat, mint például Le Pent és a Nemzeti Frontot, hogy optimális esetben üzleti előnyökre válthassa politikai befolyását és ideális szabályzási környezetet tárgyaltasson ki a nagy energiacégek, például a Gazprom számára. 

Nem egyértelmű, hogy az oroszokkal szembeni gazdasági megszorítások eredményesek volnának. Az Egyesült Államok és a NATO növelni készül hadállásait Európában, Trump viszont győzelem esetén a csapatok kivonására készül. Milyen következményei lehetnének ennek?  

Nem nevezném a szankciókat eredménytelennek. Az intézkedések nem érintik a komplett orosz ipari tevékenységet; sokkal inkább célzottan érvényesülnek és sikerült velük nyomás alá helyezni Putyin környezetét. Az akció hozzájárult ahhoz, hogy az orosz vezetés végül nem lépett át újabb határokat az ukrajnai beavatkozásban: elpusztította Donyecket, de már nem ment el Harkovig vagy Ogyesszáig. Megteheti még persze, de egyelőre nem tette meg. 

A NATO teljesen reális veszélyként tekint arra, hogy Oroszország megsértheti a balti államok integritását. Amikor az orosz csapatok hadgyakorlatokat folytatnak, azt gyakorolják, hogyan avatkoznának be a balti térségben. A balti államok megszállása téma az orosz médiában is - az amerikai csapatok létszámának növelése ennek szól. Nem azért, hogy háború legyen, hanem épp, hogy megelőzhessék azt. Ha Trump győz, és beváltva ígéretét megszünteti a transzatlanti katonai kooperációt, annak a balti államokra nézve beláthatatlan következményei lehetnek.