Sokáig azt hittem, hogy a legcsúnyább dolog, amit az ember urbanisztikailag elkövethet, az északkelet-kínai Datong pályaudvara melletti szálloda sokadik emeletéről kinézve látható, tetszőleges novemberi délutánon. Szürke vágányokon vesztegelő szürke szerelvények, a háttérben pedig a reménytelenül szürke ég alatt szürke lakótelepek egészen a horizontig. Aztán egy napfényes augusztusi délutánon Macedónia fővárosában rájöttem, hogy van rosszabb Datongnál.

Azon a szürke novemberi napon ugyanis nem vettem észre, hogy az ocsmány jelenen túl még valami látszik Datongban, ha az ember jól figyel: valamiféle szebb jövő. A környékbeli szénbányák ugyan valóban mérgezik a környezetet, de a datongiak legalább abban bízhatnak, hogy az ideiglenes nehézségeken, légúti megbetegedéseken és korai elhalálozásokon túl ott fénylik a remény, hogy egyszer mindenkinek jobb lesz. Szkopjéban semmi ilyesmit nem láttam, csak a budapesti német megszállás áldozatainak emlékművét megszorozva ezerrel.

A macedón főváros központja ma úgy néz ki, mintha Kerényi Imre és a Magyar Művészeti Akadémia végtelen pénzt, teljesen szabad kezet és egy városnegyednyi tiszta lapot kaptak volna, hogy megvalósítsanak mindent, amit csak ész és ízlés hiányában képesek.

Annak megértéséhez, hogy miért tesz egy nemzet ilyet legnagyobb városával, érdemes tisztában lenni Macedónia történelmének alapjaival. Kelet-Európa szinte valamennyi országa küzd identitásproblémákkal és kisebbségi komplexussal, de Macedónia az a típusú pszichiátriai eset, akit nagyvizitkor körbeállnak az orvostanhallgatók, és akiből az elmegyógyintézet főorvosa megírja az akadémiai székfoglalót.