Trump ezerféleképpen fejreállíthatja a világgazdaságot

  • Trump megválasztásával hirtelen sokkal izgalmasabb lett a világgazdaság.
  • A befektetők nagyon helyezkednek, de senki nem tud Donald gondolataiban olvasni.
  • Az új elnöktől és a baráti Kongresszustól sokat remélnek, de a trumpfláció elsüllyedhet a világgal és a Feddel folytatott háborúban.

Donald J. Trump megválasztása új irányt adott az egész világnak, és ez nem csak a geopolitikára igaz: a világgazdaság esetében már most, másfél hónappal a Trump-kormányzat felállása előtt is teljes fejreállást, rezsimcserét, már-már korszakváltást okozott a bizonytalan kimenetelű amerikai elnökcsere.

Nem csak arról van szó, hogy még jobban a visszájára fordulhat a kereskedelmi globalizáció, vagy akár hogy Trump világot átszövő üzleti érdekhálózata miatt szokatlan, nyílt kleptokrata irányba mozdul az amerikai gazdaságdiplomácia. Ami igazán durva, az az, ami az amerikai kötvényekkel történt:

Az utóbbi hetek megugrását kell figyelni, az ábrán a két- és a tízéves kötvények hozamát látjuk. A kötvények hozama akkor nő, ha az értékük csökken, és ennek fő mozgatórugója rendszerint az, hogy mekkora inflációra és jegybanki alapkamatra számítanak a piacok a következő években – nyilván magasabb infláció mellett kevesebbet fog érni a fix kamatot fizető kötvény, alacsonyabb infláció esetén pedig többet. Márpedig most azt látjuk, hogy az amerikai kötvényhozamok ugrottak egy nagyot a padlóról.

A kötvények esésével párhuzamosan az amerikai részvények napról napra soha nem látott csúcsokat döngetnek. És egyre többen gondolkodnak azon, hogy Trump bejövetele és a – mindkét házban többséget szerzett – republikánus párt általános ideológiai platformjának változása milyen nagy globális változást okozhat.

Ez az egész azért van, mert a piacok egy kicsit előrerohantak, és elkezdték árazni a trumpflációt.

Trumpfláció

A trumpfláció-elmélet lényege, hogy az amerikai kormányzat olyan költekezésbe és költségvetési deficit-növelésbe kezdhet most, amire sok ideje nem volt példa. Ez pedig teljesen a feje tetejére állítja a 2008 utáni világgazdasági helyzetet.

A világgazdasági válság után nagyon lassan, álmosan álltak csak talpra a fejlett országok. Hiába vágták a kamatokat a padlóig, a költségvetést nem lazították ehhez mérhetően, és nem is akart visszalendülni az infláció a közgazdászok többsége által egészségesnek tartott 2-3 százalékos szintre. Sőt, egészen súlyos dezinfláció, néhol defláció lett belőle, Európában is egyre több helyen jöttek a negatív kamatok. Egyáltalán, úgy nézett ki, hogy az egész, elöregedő lakossággal és nehezen megoldható strukturális gonddal sújtott nyugati gazdasági rend csak Japánt követi, és elkerülhetetlen, hogy mindenhol évtizedekig tartó inflációmentes vergődés, stagnálás legyen. (Japánban teljesen őrült, és ilyen szempontból példátlan gazdaságpolitikai kísérlet zajlik éppen, hogy inflációt próbáljanak csiholni, eddig sikertelenül.)

Közben az amerikai gazdaság, ellentétben az európaival, az utóbbi időben már kezdett egészen elfogadható életjeleket adni, például a teljeshez közelít a foglalkoztatottság, érezhetően emelkedni kezdtek a bérek, és a Federal Reserve, azaz a jegybank megtörte a 2008 végén elkezdett nullakamat-politikáját, és tavaly év végén kamatot emelt, mostanra már új kamatemelésre készül.

Most pedig bevonul Donald Trump a Fehér Házba, olyan ígéretekkel, hogy az elfeledett vidéki fehér férfiak barátjaként gigantikus infrastrukturális beruházásokat fog indítani, és közben megvédi a népszerű szociális programokat, például a szövetségi nyugdíjrendszert is. És ami még inkább intő jel lehet, míg még az egészen közelmúltban is a republikánus dogma magja a költségvetési hiány elleni háború volt, addig Trump és követői ezt teljesen irreleváns kérdésnek tartják.


„Hahó! Az USA nem mehet csődbe, mert mi nyomtatjuk a pénzt. ENNYI!”

– mondta Trump májusban, amivel arra utalt, hogy az USA mindig ki fogja tudni fizetni a dolláradósságait, hiszen bármennyi dollárt nyomtathat, attól függetlenül, hogy az a dollár mennyit is ér. Márpedig akkor minek aggódni a deficit és hasonlók miatt?

A republikánusok mást sem tettek az utóbbi években és évtizedekben, mint a kiadások visszanyesését és a költségvetés kiegyensúlyozását követelték. Ők akadályozták meg az utóbbi hat évben, hogy Barack Obama költségvetési költekezéssel adjon lendületet az amerikai gazdaságnak, sőt, a 2011-es, aztán a 2013-as adósságplafon-válság idején majdnem a mesterséges államcsődig feszítették a dolgot.

Érdekes módon Trumpnál mégis tolerálják a republikánusok ezt a súlyos dogmasértést. Vagy ha nem is számíthat az összes republikánusra az új elnök, akkor akár a demokratákkal is köthet különalkukat, hiszen utóbbiak sem akartak mást az utóbbi években, mint infrastrukturális beruházásokat.

Infrastruktúra-beruházások, vagy inkább adócsökkentés

Donald Trumpról és gondolkodásáról sok mindent még mindig homály fed, de az biztos, hogy

ő az első elnöke az Egyesült Államoknak, aki maga ingatlanfejlesztő volt,

és szeret is ingatlanfejlesztőként hozzáállni a dolgokhoz. Amikor első megválasztott elnökként adott interjújában a mexikói határra építendő háromezer kilométeres falról kérdezték, azzal zárta le az ügyet, hogy „én nagyon jó vagyok ebben, ezt úgy hívják, építőipar”.

Az ingatlanfejlesztő milliárdosokat gyakran szokták kritizálni a világon mindenfelé, teljesen joggal, hiszen nekik az engedélyek, telekjogok és hasonlók miatt különösen nagy érdekük fűződik ahhoz, hogy jó kapcsolatban legyenek a politikusokkal, főleg az önkormányzatiakkal, és ebbe sok minden beletartozik a legális és az illegális korrupció között. De az is igaz, hogy aki ingatlant fejleszt, annak közép- vagy hosszú távon is érdeke fűződik ahhoz, hogy az ingatlan körül stabilak legyenek a feltételek, legyen szó makrogazdasági körülményekről vagy támogatásokról (egészen addig így van ez, amíg el nem adják az ingatlant).

Az Egyesült Államokra rá is férne egy nagyobb fejlesztési program, mivel évtizedek óta nem volt ilyesmi. Más kérdés, hogy arra a retorikán kívül semmi nem utal, hogy Trump tényleg költségvetési pénzt tenne egy infrastruktúra-fejlesztési programba. Nem valószínű, hogy közvetlenül finanszírozna a szövetségi költségvetés útépítéseket, hídrekonstrukciót és hasonlókat. Talán növelni fogja a védelmi kiadásokat, de azok eleve iszonyú magasak.

Arra viszont vannak jelzések, hogy – például a környezetvédelmi szabályok visszavágásán túl – hatalmas adókedvezményeket adna közműcégeknek, távközlési vállalatoknak olyan modernizációs projektekre, amiket már amúgy is terveztek. Ezzel csak az a baj, hogy egy más amúgy is sínen lévő projekt támogatása nem növeli a gazdaságot, csak a vállalatok profitját – ami már így is nagyon magas, és egyébként az egyenlőtlenségek egyik fő oka. A gazdag megtakarítók ráadásul inkább csak ülnek a pénzen, nem költik el, ezért a gazdaság sem pörög annyira.

Persze Donald Trump körül sokkal több a milliárdos Wall Street-i pénzember – gazdasági gondolkodására olyan nagyhangú tőzsdecápák voltak a legnagyobb hatással, mint Wilbur Ross vagy Carl Icahn –, mint az elfeledett vidéki fehér férfiak szószólója. Ezért nem meglepő módon szinte biztos, hogy lesz egy jelentős vállalati adócsökkentés. Trump pénzügyminiszterjelöltje, a volt Goldman Sachs és Soros-alap alkalmazott Steven Mnuchin már jelezte is, hogy 35 százalékról 15 százalékra vágnák az amerikai vállalati nyereségadó-kulcsot.

Ezt nem valószínű, hogy a republikánus Kongresszus ellenezné. Az OECD erre alapozva feltételezte a napokban, hogy az Egyesült Államokban több lesz a beruházás, közben kevesebb az adó – amiből csakis az eddig vártnál nagyobb gazdasági növekedés, inflációemelkedés és deficitromlás lehet. A szervezet még azt is valószínűsíti, hogy az egyenlőtlenségek csökkenni fognak, a munkerőből kiszorultak újra állást keresnek, és emiatt még jobban növekedik a fogyasztói költekezés az USA-ban a következő években. A politikai változásokra nagyon rugalmasnak tűnő szervezet annyira optimista lett, hogy még azt is el tudják képzelni, hogy a világ többi részének jót fog tenni az amerikai piac bővülése.

Háború a Feddel

Trump a kampányban a politikai korrektségmentes egyenes beszéd jegyében ötperceként mondott valami teljesen őrült hazugságot, de ezek között is kiemelkedett – és méltatlanul kevés figyelmet kapott –, amiket a tőzsdéről és a független amerikai jegybankról fejtett ki.

Trump több alkalommal is kifejtette azt az összeesküvésblogokra való nézetét, miszerint az amerikai tőzsdén egy mesterséges buborék van, amit a Federal Reserve és annak vezetői, Benjamin S. Bernanke és Janet Yellen okoztak az alacsony kamatokkal és a mennyiségi lazítás nevű, nagy értékű jegybanki kötvényvásárlásból álló programmal. De nem azért tették ezt, mert jót akartak volna a gazdaságnak, vagy akár csak személyesen korruptak lettek volna, hanem Trump szerint pusztán azért, mert pártemberek: Barack Obama népszerűségét, aztán Hillary Clinton megválasztását akarták elérni az árfolyamok mesterséges mozgatásával. (Igaz, máskor azzal hencegett, hogy neki személyesen milyen jó, hogy az alacsony kamatok miatt olcsón finanszírozhatta ingatlanbirodalmát.)

Ben Bernanke és Janet Yellen. Alex Wong/Getty Images/AFP

Tényleg sok irányból érte sok kritika a Federal Reserve válság utáni politikáját (a válság előttieket ennél is több), és ezek között sok jogos is volt. Például hogy a legjobban a nagybefektetőkön segített csak a jegybanki enyhítés, a kevesebbet keresőkön nem annyira. De az is igaz, hogy más választása nem volt a Fed vezetőinek, amikor 2009 elején úgy tűnt, hogy csődbe megy az egész bankszektor.

Az viszont elég szokatlan, hogy egy politikus, pláne egy megválasztott elnök ilyen tartalomnélküli érvekkel menjen neki egy olyan intézménynek, ami ennyire fontos, és ami nem is tudja ellátni a feladatát akkor, ha nem független.

Ráadásul a konfliktus bele van kódolva a rendszerbe. Most már Trumpnak lesz fontos, hogy alacsonyak maradjanak a kamatok, hiszen az ő gazdasági növekedésről szóló terveinek betenne egy olyan Fed, ami az eddiginél keményebb. A Federal Reserve-nél viszont nem valószínű, hogy tétlenül szemléljék a trumpfláció kialakulását: nyilván az eddig vártnál sokkal keményebben fogják emelni a kamatokat, ha Trump tényleg költekezni kezd, és inflációs veszély lesz. Még egy csavar, hogy a Trump tanácsadói között inkább héjákat találni, tehát kamatemelés-pártiakat, sőt, alelnöke, Michael Pence annyira keményvonalas, hogy a legszívesebben visszahozná az aranystandard rendszert.

Valószínű, hogy akármekkorát emelnek, azt Trump ellenezni fogja. Ugyan még legalább két évig nem mondathatja le Janet Yellent a Fed éléről, de ha úgy dönt, akár nyomást is gyakorolhat vele szemben, például a szervezet finanszírozásán keresztül. Nem kizárt, hogy a piacok mostantól sokkal nagyobb figyelemmel fogják követni Trump megnyilatkozásait, mint a Fed kimért vezetőiét. Ez egy teljesen új helyzet lesz, és kérdés, hogy a pénzügyi globalizáció amúgy sem túl válságálló struktúrái hogyan bírnának egy ilyen konfliktust.

Túlgondolják

Mindenesetre nem kizárt, hogy a piacok – nyilván nem először és nem is utoljára – túlgondolták magukat, és egy olyan képzeletbeli programra kezdtek el reagálni, ami egyelőre nem is körvonalazódott igazán. És mintha nem is számolnának azzal, hogy amit rövid távon nyerne az amerikai gazdaság az adócsökkentésből jövő költségvetési élénkítéssel, azt is veszítheti, ha Trump tényleg kereskedelmi háborúba indul a világgal szemben, mint ahogy azt ígérte. Az biztos, hogy hirtelen sokkal izgalmasabb lett a világgazdaság, mint az utóbbi években bármikor.

További cikkeink
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.