(Disclaimer annak, aki nem a 444.hu címlapjáról került ide: vállalltan elfogult, sőt szuperszubjektív beszámoló következik!)

1.) Egy Közkedvelt Poszt-álfiatal Magyar Filmes Faszival (KPÁFMFF) mászunk le a gigantikus vetítőterem negyedik emeleti kakasülőjéről a földszinti hall felé. A KPÁFMFF nagy levegőt vesz, egészen felfújva magát, mint valami párzásra készülő szárazföldi béka, úgy Honthy Hanna-módra megrázza a fejét, dívásan azt susogja, hogy "ANNYIRA, DE ANNYIRA ÖRÜLÖK A PUTYIKÁNAK", aztán három egész emeleten keresztül kutyapicsázza nekem Putyika imént látott filmjét. Ámulva hallgatom, amikor a Közkedvelt Poszt-álfiatal egyszer csak úgy megdermed egy mondat közepén, mint az a bizonyos párzásra készülő szárazföldi béka, amikor megpillantja a gólyát. Üveges szemgolyói előrefelé merednek, egy szőke, konszolidált asszony irányába. "NÜNÜKE! NÜNÜKE! Ez FAN-TASZ-TIKUS!" - leheli maga elé, azzal váratlanul ráveti magát Nünükére. Némajátékszerű jelenet kezdődik, mintha valami rituális színházban járnánk. A KPÁFMFF és a nő szuperlassított filmfelvételen birkóznak-puszilkodnak egymással, mátrixos stílusban. A látványos bullet time ölelkezést csak pikánsabbá teszi, hogy a szőke asszony nem más, mint Putyika filmjének a producere. 

2.) Óvatosan megkapaszkodom a pult szélében, aztán egy beketaminozott bagoly sebességével körbeforgatom a szemem a teremben, de nem láttam rosszul az előbb: egyetlen politikus sem vegyül a színészek, gyártásvezetők, díszlettervezők, operatőrök, vágók, line- executive, co- és egyéb producerek és újságírók hevesen gesztikulálva gomolygó tömegei közé. Pedig Andy Vajna fizette a cechet, hiszen a Filmalap nagy magyar bulijában vagyunk, Berlin közepén, a Berlinale központi épületének oldalában, stílszerűen egy kaszinó nagytornaterem méretű különtermében. "Hála a jó istennek. Bezzeg, ha egy EU-pénzből épített vadászházban kurváznánk" - gondolom magamban, azzal megrendelem a nyolcadik pohár pezsgőt.

Két csodás, kiragadott jelenet egy híres filmfesztiválról. De eddig el is kellett jutnunk valahogy.

Így lettem focistafeleség

Sosem jártam még A kategóriás nagy filmfesztiválon, és azt hittem, nem is fogok soha, míg ki nem derült, hogy Enyedi Ildikó 17 év utáni visszatérő filmjét, a Testről és lélekrőlt beválogatták a Berlinale versenyprogramjába. Ez már eleve fantasztikus hír volt, mert 

1.) a szerelmesfilmnek Imola volt a díszlettervezője, akit meg is hívtak a berlini ősbemutatóra

2.) a Berlinale sajtóosztálya titokzatos okból elutasította az akkreditációs kérelmemet, így hivatalosan sem kellett dolgoznom, hanem igazi focistafeleségként kísérhettem el a vörös szőnyegen bevonuló csajomat. (Biztos ami biztos, szerveztem azért magamnak illegális belépőkártyát, így ha nagyon akartam, egy legendás magyar kísérletifilm-rendező akkreditációjával azért be tudtam végül menni a vetítésekre.)

Nem sokkal a bemutató előtt szálltunk le Berlinben, ahol azonnal világossá vált, hogy mit is jelent egy A kategóriás fesztivál. Becsekkoltunk a szállodába, aztán máris készülni kellett, mert nemsokára jött a limuzin Imoláékért, hogy odavigye őket a vörös szőnyeg elé, a bevonuláshoz, a fotósok és kamerások sorfala közé. Nekem pedig még jobban kellett sietnem egy másik szállodához, ahonnan a stáb nem vörösszőnyeges tagjait és a hozzám hasonló függelékeiket zárt alakzatban, egy oldalajtón kísérték be, gyalogmenetben, a fesztiválpalota óriási, többezres vetítőterméhez.

Irtóra izgultam, a csajom, Imola miatt is, meg mert láttam, hogy az első sorba szól a jegyem, így érvényesülni fog a fekete zakóhoz és fehér aprómintás fekete nadrághoz húzott kismalacrózsaszín hasítottbőr Adidas Superstar edzőcipőm. Odabent kiderült, hogy ez a negyedik emeleti kakasülő első sorát jelenti, a stáb pedig természetesen a földszinten ül a színpad közelében, így továbbra sem láttam a csodás fekete bársonyhatású kezeslábas ruhában piros szőnyegen hasító csajomat.

Ezt most tudom pótolni:

Hiába szuperszubjektív a 444, meg nem félek semmitől, azt azért persze elhatároztam, hogy ha nem olyan jó, akkor egyszerűen nem írok majd a filmről, hiszen amúgy is ez lett volna a normális opció. Hála istennek most a nehezebb utat kell választanom, a Testről és lélekről ugyanis a kezdeti belerázódás után nagyon megható, néha elborzasztó, néha filozofikus, néha nagyon vicces filmnek bizonyult, igen erős látványvilággal és marha klassz színészi alakításokkal. A két legnagyobb felfedezés nekem a főszereplő Borbély Alexandra és a hibátlan Schneider Zoltán voltak, akit, bevallom, sosem láttam az életben, mert nem szoktam tévésorozatokat nézni, ehhez képest úgy játszott, mint Illés Béla. Tenki Réka is, csak róla már tudtam, hogy ez simán benne van. 

Focistafeleségként nyugodtan, sőt lelkesen sikoltozva is mondhatom, hogy elképesztő élmény volt ilyen gigantikus vásznon látni Imola lenyűgöző díszleteit, amik annyira találóan jellemezték a főszereplők belső karakterét, hogy a legnagyobb mulatságomra még a jelenlévő profik nagy része is azt hitte, hogy a film ügyesen megtalált lakásokban és üzemi étkezdékben játszódott, pedig ezek majdnem mind épített díszletek voltak. 

A kilencvenes években - hasonlóan a legtöbb emberhez, akit ismertem akkoriban - óriási Enyedi Ildikó-rajongó voltam, amit megspékelt az a már tényleg gejl fordulat, hogy az Én XX. századomat tök véletlenül Párizsban, a Quartier Latin egyik egyetemista művészmozijában láttam először. Ezért most különösen rettegtem attól, hogy ha a visszatérő filmje nem lesz olyan jó, akkor egy bálványomnak kell hazudnom  premier után, ráadásul nyilván irtó ügyetlenül, mert az ilyesmi mindig tökre meglátszik rajtam. A díszelőadás végén aztán annyira felszabadultam, hogy nem kell hazudnom, hanem lehetek őszinte, hogy a következő három napot innentől önfeledt, vidám kábulatban töltöttem, nem függetlenül a 2,7 hektoliter elfogyasztott ingyenpiától sem. 

Előtte még azért végignéztem, ahogy Enyedi majdnemkönnyezős beszédet mond a színpadról, aztán kihívja maga mellé a stábot, köztük Imolát a bársonyhatású, fodorrátétes kezeslábasában. 

Ánuszarcú lány, mindig gondolj rám!

A következő 3 nap során, nyitott szemmel járó fesztiválszűzként a következő észrevételeket tettem:

• Amennyire szörnyűnek érzi az ember újságírók között élve, hogy mindenről megmondják az őszinte véleményüket, annyira nagyra lehet ezt értékelni pár napig filmesek közé zárva, akik meg semmiről.
  
• A magyar film a néha európai szintű levetíthető produktum mellett buliszervezésben is felnőtt a mezőnyhöz. A Testről és lélekrőlt előbb egy beton toronyház 16. emeletén berendezett üvegfalú bárban ünnepeltük, hogy utána annak a Brandenburgi kapu melletti luxushotelnek a szeparéjába hajtassunk át, ahol Michael Jackson annak idején kilógatta az ablakon a csecsemőjét. 
  
• Az európai film új toposza a konkrét álomjelenet közben vagy álomszerűen megjelenő kérődző párosujjó patás. Enyedi szarvasain kívül láttam okapit a Félicité című borzalmas, rettenetes francia versenyműben és újabb szarvasokat Agnieszka Holland meglepő ökoterrorista himnuszában, pedig öt filmet láttam összesen.
  
• Újabb jelentkezőt találtam a Legunalmasabb, Felesleges Film versenyben, Stanley Tucci Final Portrait-jét, ami arról szól, hogy Alberto Giacometti Párizsban elképzelhetelenül érdektelen körülmények között megfest egy portét, miközben annyit cigizik, mint egy internetes hírügyeletes. 
  
• Aki teheti, és az útjába kerül, mindenképpen nézze meg a spanyol Eduardo Casanova "Pieles" című, torzszülöttekről és perverzekről szóló filmjét, ami csodálatos, borzalmas, megható és elképesztően vicces, a mellbevágó rózsaszín-lila látványról nem is beszélve. Ha filmes újságíró lennék, tuti itt az új Almodovar-oznék, de hála istennek nem vagyok az. Volt benne szem nélküli, vagyis bőrszemű gyerekkurva, meg olyan csaj, akinek szőrös segglyuk volt az arca közepén száj helyett, a seggén viszont szája, izzadós pedofil és rózsaszín pinaszőrű kövér madám, de a lényeg a szeretet volt.
  
• A szupermenő lengyel-francia Agnieszka Holland - aki az utóbbi években több Wire és House of Cards-epizódot is rendezett, olyan provokatív filmmel jelentkezett itt, ami egy olyan, abszolúte pozitív főhősként kezelt cuki néniről szól, aki azért öl meg egy rakás embert, mert vadásznak, ami nagyon csúnya dolog az aranyos állatokkal szemben. Holland provokációja ugyanakkor nem ért célt, a Berlinale közönsége ugyanis egy emberként, bármiféle reflexió nélkül ünnepelte, hogy önmagában azért irtanak ki egy fél kisvárost, mert az érintettek vadásznak.
  
• A legjelentősebb következtetésem mégis az, hogy a végeredmény szempontjából a filmes tehetség ugyan elengedhetetlen, de ha 2 palack pezsgő után nem tudsz megjegyezni legalább 10 nevet, ne is álmodj ilyen karrierről.