Chloé Zhao kapta a legjobb rendezésért járó Oscart, a Nomadland lett a legjobb film
2021 április 26., 03:20
Minari: kidolgozod a beled az amerikai álomért, de lehet, hogy rámegy a családod
A Minari című film a lehetőségek és álmok, a generációk és kultúrák, az ígéretek és csalódások, a racionalitás és a remény közt feszülő ellentétről szól, egy Arkansasban boldogulni próbáló, koreai család történetén keresztül. Lee Isaac Chung drámája szűkszavúan, de annál remekebb színészekkel mesél a bevándorlók nehézségeiről.
A rendező a saját gyerekkori élményei alapján írta meg a forgatókönyvet, ő szintén egy arkansasi farmon nőtt fel. A filmet 2020 januárjában, a Sundance filmfesztiválon mutatták be, ahol megnyerte a zsűri nagydíját és a közönségdíjat is. Független filmhez képest elég nagy siker lett, és ezt nem lehet szétválasztani a kulturális jelentőségétől, mivel az ázsiai-amerikai bevándorlók témájához korábban nem nagyon nyúlt rendező ilyen érzékenységgel és empátiával (de leginkább sehogy).
A hollywoodi stúdióknak eddig sokkal érdekesebbek voltak azok a régi történetek, amelyek lehetőleg 100 évnél régebben játszódtak, és fehér európaiak voltak a főszereplői.
A Minarival viszont rengeteg koreai-amerikai (és tágabban ázsiai-amerikai) érezhette úgy, hogy végre róluk, az ő Amerikájukról is mesél valaki. Ráadásul üres és káros sztereotipizálás nélkül, ami jellemző a legtöbb amerikai filmre, amiben ázsiai származású karakterek szerepelnek.
A film még számos jelölést és díjat bezsebelt, többek közt a Golden Globe-ot a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában. Az a döntés egyébként, hogy a drámát a külföldi filmek közé sorolta a Hollywoodi Külföldi Tudósítók Szövetsége, majd az Amerikai Filmakadémia is, komoly vitát váltott ki. Sokak szerint attól még, hogy koreai-angol keveréknyelven beszélnek benne, simán a legjobb film kategóriájában lett volna a helye, nem a külföldiek közt. Hiszen amerikai a rendezője, ráadásul az Egyesült Államokban játszódik, és az amerikai álom utáni vágyról szól, ez pedig több százmillió ember személyes vagy családi történetének a része. Tehát ezt a döntést is lehetett egyfajta eltörlésként, de minimum eltávolításként értelmezni.
Poros, párás, kegyetlen
A film a ‘80-as évek elején játszódik. Jacob Yi (Steven Yeun), a felesége Monica (Han Ye-ri) és a gyerekeik, David (Alan Kim) és Anne (Noel Kate Cho) Kaliforniából Arkansasba költöznek, nagyjából a semmi közepére. Jacob vett egy lakóautót és egy gazos földet, amin koreai zöldségeket akar termeszteni, hogy aztán eladja a terményt a hozzájuk hasonló bevándorlóknak valamelyik közeli nagyvárosban. Monicát sokkolja a helyzet, mert Jacob nem avatta be a részletekbe. A nő egészen más újrakezdésre gondolt, és az is aggasztja, hogy David súlyos szívbeteg. A szülők közben azzal keresnek némi pénzt, hogy egy tyúkfarmon nemek szerint válogatnak szét csibéket.
link
Forrás
A gyerekek kevésbé bánják a váltást, próbálnak alkalmazkodni a maguk módján, bár nincs könnyű dolguk. Végül magukhoz költöztetik Monica anyját, Soon-ját (Yuh-jung Youn) Koreából, hogy vigyázzon a gyerekekre. A kihívásaik ezzel viszont nem oldódnak meg, sőt - de ezt nem szpojlerezem el.
Szóval a Minari nem az önmegvalósítás, az ordító sikerek, a kertvárosi kedélyeskedés, a munkából hazatérő férjét mosolyogva üdvözlő feleség és a színes gyerekszobák Amerikája. Hanem a küszködésé, az első komolyabb vihartól beázó lakóautóé, a konfliktusoké és a túlélésé, nap nap után. És a hiányoké: a valahova tartozásé, a közösségé, a biztonságé, az egészségé, a nyugalomé. Ezt a fojtó reménytelenséget egyébként tökéletesen visszaadja az is, ahogy a déli állam forrósága megjelenik: a szereplők arcán ott az izzadság, a csüggesztő meleg, az elmosódó fények, a fakóság, az álmatag zene.
Bár foggal-körömmel küzdenek, valahogy mégis úgy tűnik, ebben a történetben mindenki egyre csak veszít.Jacob olyan mániákusan koncentrál a tervére, hogy nem veszi észre, hogy az orra előtt hullik szét a családja. És közben az érzelmileg távol maradó apák unásig ismert szólamával érvel: ezt értünk/a gyerekeinkért teszem. Miközben kicsit meg lehet érteni őt is, amikor azt mondja: csak szeretné, ha végre látnák a gyerekei, hogy sikeres valamiben.
Monica szenved a magánytól, a honvágytól, attól, hogy a férje nem veszi figyelembe a véleményét. Az egyetlen támasza már csak Istenbe vetett vak hit, de még a templomban is csak a kívülállóságával szembesül. Ő kiábrándultságában már képtelen osztozni a férje lelkesedésében, arról a bénító félelemről nem is beszélve, hogy David esetleg meghalhat. Úgy érzi, Jacob elárulja őket azzal, hogy kockáztat. Keveset beszélnek, és amikor mégis, akkor robbannak a szavak.
Amikor a nagymama egy tévében szóló szerelmes dal hallatán megemlíti, hogy Jacob és Monica ezt régen mindig együtt énekelték, kiül a megdöbbenés az arcukra - volt idejük valaha szerelemmel foglalkozni? És a gyerekek ugyanilyen meglepettek, mert nekik már csak az örökös veszekedés jutott.
Beszédes az is, hogy amikor Jacob megjegyzi, hogy Monica a gyerekekkel játszva végre boldognak tűnt, a nő rögtön korrigál és lefagy az arcáról a mosoly - nem, ő nem lehet boldog ilyen körülmények között. Az egyetlen igazán intim pillanat köztük, amikor Jacob megkéri a feleségét, hogy mossa meg a haját, mert az izomláztól a karját sem bírja felemelni.
És veszít a koreai identitásuk is: bár egymással főként koreaiul beszélnek, az egyetlen, ami jelen van még az életükben a szülőhazájukból, az az étel és a tévéműsorok. Egyszerre vicces, mégis szomorú leképezése ennek a furcsa átmenetnek, amikor David az új cowboycsizmájában alig tud rendesen járni.
A minari megtart
Szerencsére azért nem nettó szomorúság az egész film, bőven vannak benne könnyedebb pillanatok is. A legviccesebb jelenetek kétségkívül a nagymama és David közt játszódnak le. A kisfiút alakító Alan Kimnél cukibb gyereket rajzolni se lehetne, a nagymamát játszó Yuh-jung Youn pedig számos díjat nyert az alakításáért, köztük a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscart.
David nehezen emészti meg, hogy nemhogy odaköltözött hozzájuk egy idegen, akivel még sosem találkozott, rögtön osztoznia is kell a szobáján a habókos, horkoló öregasszonnyal. Soon-ja ráadásul nem úgy viselkedik, mint egy „rendes” nagymama. Nemcsak abban szokatlan, hogy nem tud főzni, rajong a pankrációért, és káromkodik, hanem abban is, hogy fittyet hány azokra a szabályokra, amiket a szüleik a gyerekekbe vertek: hogy ne menjenek túl messzire a mezőn, hogy David ne futkározzon a szíve miatt, és így tovább.
Hiába akar azzal bosszút állni rajta a gyerek, hogy belepisil a nagyanyja csészéjébe, ő még ezért sem büntetné meg - mert a szüleivel ellentétben pontosan érti, miért csinálta. Ahogy arra is ráérez, hogy a széltől is óvott kisgyerekbe nem a saját gyengeségét kellene sulykolni, még ha az féltésből fakad is. Ő az, aki még felvillant valamit a gyerekeknek a saját kultúrájukból: a kártyajátékkal, vagy azzal, hogy a patak partján megtalálja az ideális helyet a minarinak (vízi borkóró), és elmondja Davidnek, milyen szívós növény.
A Minari szembenéz az amerikai álom mítoszával: egyáltalán nem biztos, hogy ha keményen dolgozol, annak meg is lesz a jutalma.
Tágabb szemszögből pedig Lee Isaac Chung filmje elég pontos képet fest azoknak a családoknak a küzdelmeiről, akik bármilyen biztonsági háló nélkül másik országba költöznek, és a nulláról újrakezdenek mindent egy jobb élet reményében. Teljesen mindegy, hogy Koreából, Iránból vagy épp Romániából indulnak el, és hogy Amerikába költöznek vagy máshova - bevándorlónak lenni, gyökeret ereszteni mindenhol pokoli nehéz.