Mégis, mi az istenért nem képesek a fiatalok felvenni a telefonjukat?
2002 tavaszán egy fatális önleleplezési incidens következtében szeretett szüleim kénytelenek voltak azzal szembesülni, hogy leánygyermekük illegális tudatmódosító szerek élvezetének hódol.
Az ügy kulturált kezelésének részeként kaptam egy mobiltelefont, aminek kettős funkciója volt:
- meghatározott időközönként be kellett jelentkeznem, hogy hol vagyok és mit csinálok,
- szúrópróbaszerűen felhívtak, hogy hol vagyok és mit csinálok.
Az esetnek két hozadéka lett: egyrészt ígéretemhez híven az azóta eltelt időben semmilyen ilyen szerrel nem kontaktáltam, másrészt gyűlölöm a mobiltelefonomat. Nem azt a bizonyos elsőt, amin még Snake is volt, és nem is úgy általában a mobiltelefonokat, hanem az én saját, mindenkori mobilomat, ami garantálja, hogy folyamatosan elérhető, ellenőrizhető és számon kérhető legyek. Se hívni, se hívást fogadni nem szeretek, utálom, ha ismeretlen számról csörgetnek, és azt is, ha valaki egymás után hatszor felhív, mert nem vettem fel elsőre. Agyrém az egész.
Ez újságíróként kevésbé praktikus, hiszen elég sokat kell telefonálni, cserébe a szakmabeli kihívások is rátettek egy lapáttal a gyűlöletemre. Akiket ugyanis én hívok, azok közül sokan küldenek el a faszba (és akkor ezt még szépen mondtam), akik engem hívnak, azok rendre elvárják, hogy azonnal, de rögtön ugorjak, mert nekik sürgős a dolog. Mindegy, hány óra van.
Jelenleg a telefonomban 12 olyan szám szerepel, amihez névként a NeVeddFel van hozzárendelve, egy részükre már nem is emlékszem, de valójában mindegy is, mert úgyse fogok velük beszélni, ha minden jól megy.
A telefonos szorongásomon az sem segített, hogy az utóbbi időben elég sok olyan esettel találkoztam, amikor mobilon próbáltak meg valakitől pénzt kicsalni (azt például, amikor Szilyt találták meg ilyennel, a szerkesztőségi konyhában hallgattuk végig kollektíven, annyira nem volt vicces).
Szóval nem szeretem a mobiltelefonálást. Viszont ez a nemszeretés azt is jelenti, hogy lelkiismeret furdalásom van amiatt, hogy le van némítva a telóm, fontos hívásokat is elszalasztok, és persze hívhatnám gyakrabban is a szeretteimet. Vagyis rosszul érzem magam attól is, hogy rosszul érzem magam a telefonálástól.
Kisebbfajta megkönnyebbüléssel ért hát fel, amikor a napokban olvastam egy cikket arról, hogy a millennial és a GenZ generáció zöme nem veszi fel a telefonját.
Nemrég készült egy felmérés, amiből kiderült: a 18 és 34 év közti fiatalok negyede soha nem veszi fel. A válaszadók figyelmen kívül hagyják a csörgést, legfeljebb szöveges üzenetben válaszolnak, ha pedig nem ismerik a hívó fél számát, a neten keresnek rá.
A 2000 megkérdezett 70 százaléka összességében is inkább a szöveges üzeneteket preferálja – ez derült ki a USwitch árösszehasonlító oldal tavaszi kutatásából, amihez nagyon hasonló eredményekre jutott még tavaly ősszel a Sky Mobile is.
Miért?
A kérdés jogos. Hiszen a mobiltelefon összességében egy praktikus eszköz, mennyivel jobb, mint lemenni a telefonfülkéhez, és dobálni bele a 20 forintosokat, vagy azon agyalni, hogy hány egység maradt a gyurgyalagos telefonkártyán.
Csakhogy amikor a kétezres évek hajnalán a mi generációnk megkapta az első mobilját, drága volt a telefonálás. Szüleink guvadt szemmel meredtek a kiérkező számlára, majd dörgedelmes kirohanást intéztek telefonálási szokásaink ellen, mondván:
a telefon nem arra való, hogy órákat cseverésszünk rajta.
Maradt tehát az SMS, jóval olcsóbban. Micsoda idők voltak azok! Szóközök nélkül, mindent IS rövidítve, a tőmondatokat tőszavakká redukálva kommunikálni: 160 karakternyi művészet.
Aztán nagyjából ezzel párhuzamosan megjelent a közösségi média (tiszta dili, az iWiW, vagyis akkor még WiW szintén 2002-ben kezdett), ami teljesen új kommunikációs csatornát nyitott. A Facebook már külön óriási energiát fektetett abba, hogy a saját felületeire terelje a csevegni vágyó ifjakat.
Így mire a millennialok mellé felzárkóztak a GenZ ifjai is, a közösségi média már nemhogy nem kivételezett kiválasztottak kizárólagos platformja volt, de egyre nagyobb energiát öltek bele a techguruk, hogy a fogyasztói élményt varázslatossá tegyék. Lehetett küldeni képeket, aztán hangüzenetet, megjelentek az okostelefonok, kifejezetten arra optimalizálták a felületeket, hogy azokon kényelmesen, a lehető legkisebb erőbefektetéssel üzeneteket lehessen váltani.
Ezzel el is jutottunk oda, hogy mára a fiatalok egy jelentős része fel sem veszi.
Csatlakozz a Körhöz, és olvass tovább!
Légy része a közösségünknek, segítsd az újság működését!
Már tagja vagy a Körnek?
Itt tudsz belépni.