Írasd meg a hülye Cinkes Szilyvel vagy a 444-es szerencsétlenekkel, aztán már csak kicsit kell ügyesen keverned a lapokat, és el is lesz adva az egész! – magyarra fordítva ilyesmi a tanulsága annak a most megjelent könyvnek, amit egy nagyon fiatal és nagyon gátlástalan amerikai PR-szakember írt.

A mindössze 25 éves Ryan Holiday eddig szinte csak mocsokban utazott. A Linkin Park együttes útjának egyengetése talán még megbocsájtható, de ő volt annak az American Apparel ruhamárkának is a legfőbb PR-ese, amelynek reklámstratégiája teljes egészében kényelmetlenül túlszexualizált fiatalok mutogatására épült. És Holiday volt a világ legrosszabb írójának a PR-tanácsadója is, de erről majd mindjárt.

A "Trust Me I'm Lying - Confessions of a Media Manipulator" (nagyjából "Bízz bennem, hazudok - egy médiamanipulátor vallomásai" című könyben Holiday a saját tapasztalatai alapján írta meg, hogy az egyre csóróbb és elkeseredettebb médiapiacon milyen könnyen és gyorsan lehet sikeres egy kellően gátlástalan PR-os. Nyilván maga a könyv fontos része Holiday személyes brandje építésének, és a címnek megfelelően biztosan vannak is benne hazugságok bőven, de ettől még a belőle kiemelt prezentáció, amit a Business Insider tett közzé, nagyon érdekes, és szórakoztató végiggondolni, hogyan működhetne Magyarországon.

Holiday munkamódszere nagyon egyszerű: a teljesen megbízhatatlan blogok és az elvileg maximálisan hiteles újságok egyre jobban összemosódnak, és ő elsősorban ennek a szürke zónának a királyait, a Gawkereket, a Buzzfeedeket, a Huffington Postokat igyekszik a maga ügye mellé állítani. Egyrészt mert ezeket is nagyon sokan olvassák, másrészt mert a "komoly" média képviselői egyre inkább ezekből mazsolázgatnak ki továbbközlendő sztorikat. Így aki a mainstream médiába szeretné benyomni megbízója termékét, akkor a legokosabb, ha az említett szürke zóna meghódítására koncentrál.

Holiday szerint a sikerhez egy "önmagát megerősítő hírhullámot" kell elindítani. Azt állítja, a módszer bármire ráhúzható - még nemes célokra is, amit egy olyan példával illusztrál, amiben egy barátja pimf kis önkéntes projektjét egy helyi blogon, a Huffington Poston, egy helyi tévéadón, a Redditen, a BoingBoingon és a többi menőségeket gyűjtő blogon keresztül – ebben a sorrendben – villámgyorsan, szinte ingyen sikerült befuttatnia. És ez ugyanígy megcsinálható bármilyen alantas tartalommal is. A trükk csak annyi, hogy tisztában kell lenni a véleményformáló internetes blogok működésével, tudni, hogy merre halásznak a hírekre, és csak néhány ponton beavatkozva irányítani a munkájukat. Mivel az újságírók és a bloggerek egyre jobban támaszkodnak a közösségi média teljesen ellenőrizhetetlen információira, ez a beavatkozás egyre könnyebb.

A példa, amin keresztül Holiday bemutatja lentről felfelé építkező módszerét, korunk legrosszabb filmje. Az I Hope They Serve Beer in Hell (Remélem a pokolban is van sör) az azonos című könyvből készült. Volt szerencsém olvasni, és annyira rossz, hogy még azon sem lehet szórakozni, mennyire szörnyű. Arról szól, hogy a főhős csajozik és iszik, de tényleg olyan stílusban tálalva, hogy normális olvasónak mind az alkoholtól, mind a szextől jó időre elmegy a kedve.

Holidayt viszont nem azért fizették, hogy kritikát írjon a filmről, hanem hogy minél több helyre benyomja. Ehhez először is ál-felháborodott graffittikkel csúfította el a film óriásplakátjait, majd az erről készített fényképeket elküldte egy kis Los Angeles-i blognak. Ez kritika nélkül ki is rakta a képeket, mintha az tényleg a film körüli felháborodást illusztrálná. A következő lépésben Holidayék a film vetítéseire ál-tüntetéseket szerveztek, amire meghívták a helyi tévétársaságokat is. Ezek kivétel nélkül mind kimentek forgatni a jeles eseményekre.

Az internetre kikerült videókat több kis helyi blog átvette, így Holidaynek már volt néhány linkje, amiket elkezdhetett küldözgetni nagyobb blogoknak. Az Amerikában egyre erősebb Gawkert és a Mediabistrót több álnévvel bombázta olyan levelekkel, amelyek a linkeket tartalmazták, valami olyasmi szöveg társaságában, hogy "NEM HISZEM EL, HOGY NEM ÍRTATOK MÉG ERRŐL!!!!!!4444!444!!!!". Az ilyen népszerű blogoknál a tartalmat gyártók erősen támaszkodnak az olvasók által beküldött anyagokra, így jó eséllyel harapnak az ilyen jellegű levelekre. És haraptak is.

Az igazán nagy hírgyárak újságírói pedig ezekre a frissnek és fiatalosnak tűnő blogokra harapnak. Legalábbis Amerikában, ahol még egyáltalán léteznek nagy hírgyárak. Miután a nagy blogok felkapták a PR-es által generált balhékról, a PR-es unszolására megírt álsztorikat, a film alapjául szolgáló könyv szerzőjét a legnézettebb esti beszélgetős műsorokba hívták meg, pedig előtte bármivel próbálkoztak Holidayék, visszahívást sem kaptak. A könyv és a film ettől nem lettek jobbak, és maga a film végül kereskedelmileg is megbukott, viszont ettől még nagyon úgy tűnik, Holiday rájött, a médiaipart mai állapotában hogy lehet a legegyszerűbben befolyásolni.

Aki a modellt Magyarországon szeretné működtetni, valamelyik vidéki napilap honlapjára próbáljon bekerülni az ügyével. A lusta és/vagy tehetségtelen budapesti bloggerek és újságírók reggelente ezekre mindig rápillantanak, hátha találnak valami olyan sztorit, amit gyakorlatilag csak át kell másolni, és garantáltan több tízezer oldalletöltést hoz. Az említett Cink.hu valamint a frissen indult, olvasókra és hirdetőkre nagyon-nagyon vágyó 444 biztosan mindenre kapható. Ha pedig ezekbe sikerült benyomni a kellően figyelemfelkeltő és lehetőleg botrányos üzenetet, akkor már garantáltan jön az Index, aztán a Fókusz és a többi, a teljes magyar lakosságot elérő magazinműsor. Ha az amerikai újságírókat az orruknál fogva lehet vezetni, a magyarokat sem lehet nagy kunszt.

(A tippet köszönjük az OMFG 2.0 Facebook-csoportnak. Csak remélni tudjuk, hogy ez nem egy cseles PR-kampány része)