A csatlakozásra váró országok számára az EU hosszú időn át ígéret földje volt, ahol mindenkinek jut Bécsben egy cukrászda, legrosszabb esetben pedig le kell majd mondanunk a mákos tésztáról.

A ma csatlakozó horvátok már jó ideje leszámoltak az ehhez hasonló illúziókkal, és valószínűleg emiatt sokkal sikeresebben használják majd ki az uniós tagsággal járó előnyöket, mint mi.

A gazdasági válság felszínre hozta az uniós országok problémáit. A német gazdaságot leszámítva a nagy tagállamok nem versenyképesek, a növekedés lassú, a reformokat jól beágyazott érdekcsoportok akadályozzák, a munkanélküliség magas, a politikusok kiábrándítóak, a jövő sötét. A helyzet Horvátországban sem kedvezőbb, a gazdaság ötödik éve recesszióban van, a munkanélküliség 21 százalékon áll, a politikusok pedig ugyanolyan kiábrándítóak, csak egy kicsit még korruptabbak, mint nyugaton.

Az EU nem kifejezetten népszerű a lakosság körében.

A hétéves csatlakozási folyamat során számos népszerűtlen reformot erőltetett át az EU nyomására az aktuális horvát kormány. Az ország egy tucat háborús bűnöst szolgáltatott ki a hágai bíróságnak, akik közül sokan nemzeti hősnek számítottak hazájukban. A horvátok nehéz pillanatban, és számos áldozat árán csatlakoztak az EU-hoz. Nincs is akkora ujjongás a lakosság körében, mint annak idején Magyarországon volt.

De pont az elmaradó hurráoptimizmus, és a reális helyzetértékelés miatt lehetnek sikeresek az uniós tagság első éveiben. A horvátok már most pontosan látják, hogy az Európai Unió nem az ígéret, hanem a kőkemény gazdasági és politikai versengés földje. Ingyen ebéd, a szigorú feltételekkel adott kohéziós pénzeket, és a horvátoknak rendkívül szűken mért mezőgazdasági támogatásokat leszámítva nincs. Van viszont egy nagy egységes piac, ahol a tőke, az áruk, a szolgáltatások és bizonyos korlátozással a munkavállalók szabadon mozoghatnak.

Ez pedig soha nem látott versenyt támaszt a horvát gazdaságnak, amihez csak kemény munkával, folyamatos reformokkal, a korrupció visszaszorításával lehet felnőni.

Ahhoz, hogy a horvát gazdaság egyszer utolérje a franciát nem elég ugyanolyan jónak lenni: valamiben meg kell azt előzni, valamiben jobbnak kell lennie annál.

Joggal merül fel a kérdés, hogy ha ekkora szívás az uniós tagság, akkor mégis miért bír ugyanolyan ellenállhatatlan vonzerővel a kelet-európai és nyugat-balkáni országok számára, mint tíz éve a magyaroknak? Nos, egyszerűen azért, mert bent még mindig összehasonlíthatatlanul jobb, mint kint. Az EU elkötelezett a szociális piacgazdaság, a demokratikus alapjogok és az emberi méltóság tisztelete mellett. Ezeket az értékeket kisebb-nagyobb hatékonysággal igyekszik is kikényszeríteni tagjain. A gazdasági versengés bár kemény, mégis szabályokhoz kötött. A politikai érdekérvényesítés nehéz, hiszen 27 másik országot kell meggyőzni az igazunkról, és soha nem lesz akkora politikai súlyunk, mint a németeknek. De legalább ott ülünk az asztalnál, meghallgatják a véleményünket, és az ország lakosságával arányos szavazati jogunk van.

Aki ügyes, kitartó, és keményen, de a szabályok szerint játszik, az előrébb jut.

Aki gazdasági, vagy politikai értelemben bénázik, állandóan a határokat feszegeti, vagy a szabályok újraírására törekszik, az a tagságból fakadó előnyök kihasználása helyett állandó nyűgnek éli azt meg.

Az EUrologus szerint a horvátoknak kevesebb illúzió jutott, mint a 2004-ben csatlakozott magyaroknak, de éppen ezért reálisabban mérik fel lehetőségeiket, és használják majd ki a tagságból fakadó előnyöket.