• 16 éves koráig csak az utcán játszott, aztán az európai klubfutball alját kapargatta.
• Diego Simeone azonban meglátta benne a játékost, aki elvisz a vállán egy szinte verhetetlen csapatot is.
• Diego Costa mindent, de tényleg mindent megtesz a pályán csapata sikeréért.
• A 2014-es vébén már spanyol színekben játszhat.

“Diego Costa egy csatárként játszó hátvéd”

- mondta róla Jorge Valdano.

“Diego Costa úgy focizik, mintha az egész családja épp el lenne rabolva”

- ezt meg valaki a Twitteren. És ezek még csak nem is túlzó kijelentések. Diego Costa ma a világ legjobb formában lévő játékosa, aki a világ legjobb formában lévő klubjában, az Atlético Madridban játszik, és mindjárt megkapja a behívót a világ legjobb válogatottjába is. Mindezek tetejébe pedig Diego Costa úgy játssza ezt a játékot, mint annak történetében kevesen.

Pedig a születésnapját éppen hétfőn ünneplő Diego Costa életének 25 évében korábban semmi sem mutatott arra, hogy belőle valaha valami nagy dolog is kisülhet. Brazília egyik isten háta mögötti sarkában született, nagyon messze a nagy klubok ma már szinte európai szintű akadémiáitól. 16 éves koráig nem is volt igazolt játékos, csak a haverokkal focizott az utcán és a strandon. Akkor elutazott a messzi São Paulóba és jelentkezett egy akkor alakuló klub csapatába. Felvették, két év múlva pedig már repülhetett át Európába, hogy akárcsak számtalan, nem kiemelkedő képességű honfitársa, a portugál futball alján keresse a kenyerét.

Diego Costát a Sporting Braga vette meg, ám náluk egyetlen meccset sem játszott, mivel egyből kölcsönadták a másodosztályú Penafielnek. Ekkor került képbe a szintén portugál Jorge Mendes, a világ jelenleg legnagyobb hatalmú játékosügynöke, többek közt Cristiano Ronaldo, Mourinho, Falcao és Victor Valdés menedzsere, aki felhívta madridi kapcsolatait azzal, hogy van ez a brazil srác, aki jó befektetés lenne. Természetesen nem a Real Madridot hívta, hiszen rájuk a ravasz Mendes Coentrao-szintű játékosokat szokott rásózni 30 millió euróért, hanem csak az Atléticót. Ki tudja, hogy a legendásan rosszul vezetett piros-fehér csapatnál tényleg hittek-e Mendesnek, csak tenni akartak neki egy szívességet, vagy a szokásos, gyanúsan pénzmosós ügybe keveredtek, de 2007 januárjában 1,5 millió euróért megvették a 18 éves Diego Costát.

Játéklehetőséget viszont nem adtak neki. Spanyol kiscsapatoknak adták kölcsön, és a brazil így három év alatt megjárta a Celtát, az Albacetét és a Valladolidot is. Az utóbbinak el is adták, majd az Atlético visszavásárolta, de csak azért, hogy ismét kölcsönadják, ezúttal a Rayo Vallecanónak. Mindenhol hasznos tagja volt a keretnek, rúgott gólokat is, de azt senki sem gondolta, hogy valaha magasabbra ível a karrierje. Pláne, amikor 2011 júliusában hat hónapra lesérült.

2011 nyarán azonban megérkezett az Atlético kispadjára a klub korábbi argentin játékosa, Diego Simeone, aki valamit meglátott a brazilban. Leginkább talán saját magát. Simeone “alattomos, sunyi, agresszív, sportszerűtlen, hisztérikus, kekeckedő, sumákoló és becstelen” írta egy mértékadó weboldal, amikor az argentint beválogatta a 2002-es focivébé köcsögválogatottjába. Pedig ez nem is az a vébé volt, amelyiken Simeone remek színészi alakítással kiállíttatta a naiv és buta David Beckhamet.

Ahogy az az argentin fociban megszokott, a bérgyilkos kinézetű és viselkedésű játékosból kifogástalan öltözékű és hajú, intelligens sajtótájékoztatókat tartó edző lett. Simeone azt azonban nem felejtette el, hogy egy csapat szív és hajtás nélkül nem működik. Módszerei pedig a klub történetében szinte példátlan sikereket hozták az Atléticónak. Mindjárt az első szezonban megnyerték az Európa Ligát, majd 2012 augusztusában az európai Szuperkupát is. Simeone második szezonjában beteljesítette minden Atlético-drukker álmát, és a spanyol kupa döntőjében, ráadásul a Santiago Bernabéuban, hosszabbításban megverte a Real Madridot.

Amikor a nyáron a csapat sztárja, a kolumbiai Radamel Falcao nagyon sok pénzért Monacóba igazolt, sokan már temették a csapatot. Aztán gyorsan kiderült, hogy Simeone két év alatt olyan erős építményt húzott fel, amit egy elem kiesése nem gyengít meg. Sőt, így októberben már úgy tűnik, hogy ez a Falcao- és sztármentes Atlético csak még egységesebb és tömörebb lett.

A tömör azért jó szó az Atlético játékára, mert nagyon jól leírja, hogy ez a csapat miért szinte verhetetlen 2013 őszén. Száz százalékosak a BL-ben és hibátlanok a bajnokságban (amelyben ismét megnyerték a madridi derbit a Bernabéuban). A spanyol szuperkupát ugyan kevesebb idegenben lőtt góljuknak köszönhetően elveszítették a Barcelonával szemben, de aki látta azt a 180 percet, pontosan tudja, hogy a sokkal jobban játszó, sokkal több helyzetet kidolgozó Atléticónak óriási peche volt.

Simeone nagyon fegyelmezett csapatott rakott össze, ahol mindenhova jut egy alulértékelt világklasszis. A védelemben az uruguayi Godín és a brazil Filipe Luis, középen a spanyol Koke és a török Arda Turan, elől pedig az utolsó virágzását élő David Villa és Diego Costa. Eredetileg Villának kellett volna átvennie Falcao helyét, és Costának azt a Spanyolországban “kilenc és feles”-nek nevezett pozíciót kellett volna elfoglalnia, amiben már tavaly is játszótt a góllövő csatár támogatójaként, ám októberben már övé a főszerep.

A nyolc bajnoki meccsből nyolcat nyerő Atlético simán tartja a lépést a Barcelonával, és öt ponttal vezet a Real Madrid előtt. Az eddigi 720 perc nagy részét maximális fordulatszámon pörögve játszották végig, a nagy meccseken még valamivel feljebb kapcsolva a tempót. A Barcelonát egyszerűen letarolták, a Real Madrid ellen pedig olyan fegyelmezetten küzdöttek, hogy Cristiano Ronaldóék egyetlen egyszer sem tudták bevetni legveszélyesebb fegyverüket, a kontratámadást. És ebből a minden labdáért a foguk közé vett késsel küzdő csapatból is kiemelkedik Diego Costa, akinek tényleg mintha elrabolták volna a családját.

A hétvégi fordulót összefoglaló spanyol tévéműsorok előszeretettel állítanak rá kilencven percen át egy kamerát Diego Costára, mivel az így felvett anyagot megvágni is alig kell, olyan lebilincselő. A brazil mindent, de tényleg mindent bevet a pályán csapata győzelme érdekében. Valdano hátvádes hasonlata azért kiváló, mert Diego Costa úgy veszi el az őt fogni próbáló védők életkedvét, ahogy a legbrutálisabb középhátvédek borítják ki a nyegle csatársztárokat. Keresi a fizikai kontaktust, fejel, könyököl és lökdösődik. A szája nem áll be, csak mondja a válogatott káromokodásokat több nyelven. Minden kakaskodásban kulcsszerepet vállal, kivéve, ha már mások verekednek, mert akkor csendesen megbújik a háttérben, amíg a bíró ki nem osztja a lapokat.

Szabálytalankodik és színészkedik, és nem csak időnként eldurran az agya, mint a műfaj legnagyobbjainak Cantonától Materazzin át Ibrahimovicig, hanem 90 percen át egy pillanatra sem áll le. Ha az kell, akkor a saját tizenhatosán védekezik, ha meg az, akkor alattomosan beleköp a saját kezébe, majd a slejmet hozzávágja az ellenfélhez (ezen a videón 01:00-tól). A meccs végén pedig kedvesen mosolyog, és mindenkivel kezet fog és összeölelkezik.

Diego Costa persze nem játszana Simeone csapatában, ha mindezek mellé nem lenne kiváló játékos is. Nincs meg benne sem Neymar zsenialitása, sem Kaká eleganciája, sem Ronaldo robbanékonysága, hogy csak az utóbbi idők brazil klasszisainál maradjunk. Ha valakire illik a minden latin-amerikai játékossal kapcsolatban megemlített közhely, hogy “utcai focit játszik”, az mindenképpen ő. Elfogadhatóan cselez, vagy legalábbis nagyon nehéz szerelni, nem fél semmitől, és hihetetlen gólérzéke van. Nyolc meccsen rúgott tíz gólt, amivel eddig nemcsak Messit és Cristiano Ronaldót, hanem minden komoly európai csapat csatárát veri, és valahogy mindig a fontos meccseken talál be. A Real Madrid ellen a Bernabéuban a kupadöntőn és a múlt heti bajnokin is szerzett gólt.

Simeone csapatának sikerei mára a spanyol szövetségi kapitányt, Vicente del Bosquét is meggyőzték. A hétvégi világbajnoki selejtezőkre már négy játékost is behívott az Atléticóból (Kokét, Juanfrant, Mario Suárezt és Villát) - éppen annyit, mint amennyit a városi riválistól. Minden idők legeredményesebb spanyol edzője pedig a héten először arról is nyíltan beszélt, hogy nagyon szeretné Diego Costát is vörös mezben látni, ha sikerül a jogi akadályokat elbontani.

Diego Costa ugyan egy barátságos meccsen már pályára lépett a brazil válogatottban, ám a FIFA szabályai szerint ez még nem zárja ki, hogy országot váltson. Már spanyol állampolgár, és csak a brazil szövetség engedélyének megérkezésére van szükség. Torres elkopott, Villa öreg, Negredo és Soldado pedig azért annyira nem jó játékosok, hogy méltó társai legyenek Piquének, Ramosnak, Xavinak, Iniestának és David Silvának. Diego Costa viszont minden bizonnyal már a 2014-es vébén az lesz, és onnantól kezdve a spanyol válogatott majd választhat, hogy kipasszolja az ellenfelet, vagy egyszerűen elharapja a torkát.