• Kormányhatározatot fogadtak el Makovecz Imre kanonizálása céljából.
• Félő, hogy nem szakmai, hanem politikai megfontolás áll a hátterében.
• Ezzel a húzással Makovecz továbbra is csak az ország egy része számára jelenthet értéket.
• Makovecz építészetéről részletesen a Magyar Narancsban írtunk (2011/40. sz.).

A kanonizáció az a folyamat, amelynek során adott korszak kijelöli, mit tart értékesnek, jónak, megőrzendőnek és követendőnek, és mit nem. Ez az értékformálás lehet alulról érkező, amikor a kortárs diskurzus eredményeként emelkednek ki alakok, és lehet felülről érkező, amikor az aktuális hatalom emel ki alakokat. Utóbbi abban különbözik leginkább, hogy a hatalom nagy valószínűséggel ezt a gesztust kommunikációs, tehát propagandisztikus célból használja: saját normáinak előtérbe helyezése érdekében választ ki bizonyos értékeket képviselő személyiségeket, tehát beavatkozik a diskurzusba és mesterségesen indítja be a kanonizációt. Ehhez megvan a maga eszköztára: szobrok átadása, utcák, törvények vagy épp stadionok elnevezése, könyvek, sőt, tankönyvek kiadása stb. Az elmúlt 3 évben több kanonizációs kísérletet is láthattunk: ezen ment át például Széll Kálmán, Tormay Cécile vagy most legújabban Bethlen István.

Makovecz Imre alulról jövő kanonizációja egyelőre nem tudott beindulni, mivel életművének megítélése jelenleg még nem problémamentes.

Már a rendszerváltás előtti tevékenysége is politikailag átitatott volt: az általa indított mozgalomszerű falujárás és a faluházak kalákában történő építése gyakorlatilag a szocialista rendszer falurombolásának építészeti kritikájaként értelmezhető. Az 1989 utáni politikai megnyilvánulásai azonban a rendszerváltással elvesztett ellenségkép megrögzött keresésében, újrateremtésében merültek ki – ebben az ellenségképzésben pedig kézenfekvő partnerre lelt a Fideszben. Bár az építészekre egyébként is jellemző, hogy érzékeny kapcsolatot ápolnak a hatalommal, mégsem tudunk még egy olyan építészt mondani, akinek a neve annyira összefonódott volna egy párttal és annak vezetőjével, mint Makoveczé: nyilvános megszólalásaiban nyíltan buzdított a Fidesz mellett; Fidesz-közeli értelmiségiekkel együtt alapított polgári kört; alapítója és örökös elnöke a Magyar Művészeti Akadémiának; a temetésén Orbán Viktor mondott búcsúbeszédet.

Ugyanakkor Makovecz Imre valóban fontos értéke a magyar építészetnek. Egyrészt, be tudott indítani egy építészeti mozgalmat, amire itthon a 20. század eleji szecessziós és modern építészet óta nem volt példa; az ebből a mozgalomból eredeztethető stílus pedig azóta is élesen elüt a magyar építészet egyéb csapásirányaitól. Másrészt munkáira már a 70-es években is felfigyeltek a jelentősebb nemzetközi építészeti lapok, ez pedig abban a korban, amikor a magyar építészet tetemes része a panel lakótelepek építéséről szólt, kiemelkedő teljesítmény.

Ez az, ami szükségessé teszi, hogy kanonizálódása minél inkább alulról szerveződő legyen: szükség van építészeti munkásságának objektív, szakmai vizsgálatára, valamint politikai szerepvállalásának, a körülötte kialakult ellentétek és heves érzelmek feldolgozására – Makovecz Imre az ország közös értékévé válhatna, de ezt egy a hatalom által irányított folyamat nem fogja elérni.

De nem is célja.

Ennek volt már jele az is, hogy egy vélt Makovecz-stílusban építik és róla nevezik el a felcsúti stadiont. Most pedig a Fidesz kormányhatározatban rendeli el a kanonizálás megkezdését, ezzel elkerülhetetlenül még jobban átpolitizálva az életmű értelmezését. Felmerülhet a kérdés, vajon a kormányon lévő kulturális vezetők megalapozott szakmai érvei, vagy Makovecz jobboldalhoz való lojalitása az, amely a kormányhatározatot végül létrehozta? Annak tartalmát megtekintve az utóbbi valószínűbb. A kormányhatározat a következő lehetőségek megvizsgálását írja elő (amely feladattal nem mellesleg az emberi erőforrások miniszterét, illetve a belügyminisztert bízza meg):

• Egy többnyelvű Makovecz-monográfia, illetve egy reprezentatív Makovecz-kiállítás létrehozása.
• A magyar organikus mozgalom nemzetközi viszonylatban való népszerűsítése.
• Egyes Makovecz-házak műemléki védelem alá helyezése.
• Meg nem épült Makovecz-házak felépítése.
• Már meglévő Makovecz-házak felújítása.
• Makovecz Imre tervezési modelljének alkalmazása a főépítészi továbbképzési program során.

Véleményünk szerint ezek a pontok egy dologra alkalmasak: hogy Makovecz Imre életművéből Makovecz-brand váljon.

Mind a meg nem valósult tervek elővétele, mind a meglévő Makovecz-házak műemléki rangra emelése olyan váratlan és mondhatni unortodox lépések, amelyek eltávolítják a kanonizálás folyamatát a szakmai szempontoktól. Így félő, hogy Makovecz Imre csak a szó mai, aktuálpolitikai értelmében válhat nemzeti jelképpé, még rosszabb esetben pedig Szent Korona-tan, nemzeti trafik, esetleg marhapörkölt lesz csak.

Az általa űzött tervezési hozzáállásra főépítészi továbbképzési programot építeni pedig olyan szintű beavatkozás a magyar építész szakma képzési függetlenségébe, amely leginkább csak paródiába hajló eredményekkel zárulhat. Már csak azért is, mert Makovecz Imre expresszív stílusa és a városi léttől való elszakítottsága kevés tanulsággal szolgálhat a városokban ügyködő főépítészek számára.

Mit lehetne mégis tenni?

A kormányhatározat beindított egy gépezetet. Ehhez mérten bármely más Makovecz Imre-értelmezés, a személyét és munkásságát megkérdőjelező kritika csak másodlagos lehet, és azonnali viszonyrendszerbe kerül a kormányzati elhatározással, miszerint Makovecz Imre félisten volt, és nincs is értelme róla vitázni. Pedig kéne! A legfontosabb most olyan szakmai párbeszédek kezdeményezése és konferenciák szervezése, amelyek lehetőséget biztosítanak Makovecz Imre mind pozitív, mind pedig negatív megítélésének feldolgozására.

Erre azonban sok esély jelenleg nincs, hiszen a kormányhatározat léte jól mutat rá arra a problémára, hogy a magyar építészet rendszerváltás utáni intézményrendszerében még mindig nem épültek ki a szakmai csatornák az egyes alkotók kanonizálására. Ez az, amit a hatalmon lévő Fidesz kihasznál: ha a szakma képtelen saját erejéből bizonyos folyamatok beindítására, az teret ad a politikai beavatkozásnak. Ez a tény pedig felveti a szakma kompetenciájának kérdését is.