"Akkor most háromra felöltöztök, aztán háromra levetkőztök, különben megölünk titeket"

Három fiatal ukrán lány állt a fagyos belarusz télben, a semmi közepén, egy erdő szélén. Feketeruhás, maszkos férfiak vették körbe őket. Hol ütötték őket, hol késsel hadonásztak az arcuk előtt. A lányok meztelenek voltak, hóba ledobott ruhájuk átázott. Kezdett sötétedni.

Most tekerjünk vissza a történet elejére

2013 végén aligha kell hosszasan magyarázni, hogy mi az a Femen. Az Ukrajnából indult, de mostanra globálissá vált radikális feminista csoportról tényleg csak az nem hallott, aki az elmúlt pár évet egy sötét barlangban töltötte. Ékegyszerűségű marketingjüknek köszönhetően a sajtó minden egyes akciójukról beszámol. Akcióik jellemzően úgy néznek ki, hogy fiatal nők félmeztelenül, a testükre mázolt szlogenekkel tiltakoznak. Ezzel még akkor is bekerülnének a hírekbe, ha az akcióik máskülönben veszélytelenek volnának.

De nem azok.

Két évvel ezelőtt, amikor még csak Ukrajnában és Oroszországban voltak ismertek, különösen veszélyesek voltak. Ezek egyikét a mozgalomról szóló könyvében Jeffrey Tayler, az Atlantic veterán oroszországi tudósítója mesélte el - a részlet az Atlantic friss számában jelent meg.

A Femen 2008-ban még szimpla nőjogi szervezetnek indult, de akcióikkal hamar ismertséget szereztek Ukrajnában. 2011 végén egyik aktivistájuk, az akkor 22 éves Inna Sevcsenko úgy döntött, hogy ideje nemzetközi akciókat kezdeni, és szélesíteni a mozgalom tematikáját. Bátor tervet talált ki. Két társával, Okszana Szacskóval - ő volt 2008-ban az első, aki félmeztelenre vetkőzve tiltakozott - és Szása Nemcsinovával Fehéroroszország, Európa utolsó diktatúrájának fővárosába indultak.

Már az odaút sem volt viszontagságoktól mentes, de ne vesszünk el a részletekben. A lényeg, hogy Minszk látványa még egy másik posztszovjet ország polgárait is megrázta. Minden kihalt volt, az utcákon csak pár lámpa pislákolt. A lányok hamar célpontjukhoz, a fehérorosz KGB székházához taxiztak. Ledobták magukról a ruháikat, skandálni kezdték, hogy

Éljen Fehéroroszország,

és feltartották posztereiket, amin szabadságot követeltek a bebörtönzött ellenzékieknek. Aztán felöltöztek, és fehérorosz kapcsolattartójuk sürgetésére visszaindultak a buszpályaudvarra.

Hajnal volt. Minden valószínűség ellenére úgy tűnt, hogy megúszták.

Aztán sokasodni kezdtek a gyanús jelek. Egy parkon vágtak át, amikor melléjük szegődött egy fekete kabátot és fekete kalapot viselő férfi. De nem csinált semmit. Aztán a pályaudvaron, a kasszánál egy másik, fekete kabátot és fekete kalapot viselő férfi állt melléjük. De nem csinált semmit. Aztán, amikor a lányok fel akartak szállni a buszra, hirtelen tíz, nagydarab férfi vette őket körbe. Mind fekete gyakorlóruhát viseltek, a fülükben pedig olyan fülhallgató volt, amilyen a testőröknek szokott lenni.

"Ketten megragadtak és befogták a számat. Az emberek körülöttünk pedig félrefordították a fejüket, mert ennyire félnek a KGB-től" - mesélte Sevcsenko. A három lányt betuszkolták egy ablaktalan furgonba, majd elindultak velük a semmibe. "Na, kurvák, most megtudjátok, hogy jár az, aki Fehéroroszországba jön, hogy lerombolja nemzetünk egységét" - ordították a maszkosok.

Az órákig tartó úton a lányoknak a lábuk közé hajtott fejjel kellett ülniük. Ha felemelték a fejüket, megütötték őket. "Elviselhetetlen volt. Folyamatosan azt mondogatták, hogy emlékezzünk anyánk arcára, amikor örül, hogy lát minket. És hogy most képzeljük el az arcukat, amikor a holttestünket látják majd" - emlékezett vissza Sevcsenko. Késő délután volt már, amikor a furgon végül megállt.

"Na, most megölnek minket, gondoltam. Kiszállítottak a furgonból. Az egyik csávó egy hatalmas késsel hadonászott. Bevezettek az erdőbe. Félmeztelenre kellett vetkőzzünk és egy horogkeresztes posztert kellett tartanunk a kezünkben. Na, most már biztos megölnek minket, gondoltam."

Sevcsenko tévedett. A maszkos férfiak csak lefényképezték őket. Aztán gyilkossággal fenyegetőzve kényszerítették őket, hogy teljesen csupaszra vetkőzzenek, fordítsanak nekik hátat és dőljenek előre.

"Na, most meg fognak erőszakolni minket" - gondolta Sevcsenko.

De nem erőszakolták meg őket. Ekkor jött az, amivel a cikket kezdtem. Ami után leöntötték az arcukat valami ragacsos, zöld folyadékkal, majd tollat szórtak rájuk. Az egyik maszkos a hóba teperte Sevcsenkót, ráfeküdt és egy késsel hadonászott az arca előtt. Majd megragadta a haját és levágott belőle egy marékra valót.

Ezután visszarángatták őket a furgonba, de ekkor csak pár percig utaztak. Egy erdő szélén, a semmi közepén kitették őket. "Ukrajna arra van, csak tartsatok mindig jobbra" - mondták nekik. A lányok nekivágtak az erdőnek. Amikor már nem hallották a furgont, rohanni kezdtek. Közben rájuk esteledett. Fagyott ágakon át botladozva végül egy folyópartra jutottak. A túlpartról rájuk kiáltott valaki, de aztán segítségnyújtás nélkül elment. Aztán belefutottak három favágóba.

"Odaszaladtam hozzájuk, zöld festékbe és tollba borítva. Elég furán néztek rám, kicsit rémülten. Mondták, hogy a falujuk tíz kilométerre van. Aztán ők is eltűntek" - mesélte Sevcsenko.

Aztán belefutottak egy traktorosba. Sevcsenko előhalászta a zoknijából a vészhelyzetekre elrejtett százdollárosát. "Felajánlottam neki, de nem akart elvinni. Egyszerűen nem értette, hogy mit akarunk. Üvöltöttem vele, hogy vigyen a faluba. Ő meg csak a szavait elharapva válaszolgatott. Annyira tanulatlan volt, alig értettük, hogy mit beszél. Megtagadta a segítséget és elhajtott".

A lányok órákig bolyongtak a fagyott bozótban, amikor végre beértek a faluba. Egy idős férfi befogadta őket a kunyhójába. Adott nekik meleg pulóvert, nedves ruháikat kiteregették a kályhára. Kaptak tésztát és sült hagymát, és még ágyat is. "Először éreztem magam biztonságban" - mondta Sevcsenko. De most is tévedett.

Favágó, rendőrök

"Egy nagydarab, részeg és dühös favágó rontott ránk. Ránkvetette magát, fogdosott és meg akart erőszakolni. De az öregember visszajött és kikergette" - mesélte. Ekkor egy nő visítására lettek figyelmesek. "Rendőrök! Jönnek a rendőrök. Dobd ki a lányokat, mi egyszerű népek vagyunk, senki sem véd meg minket" - kiabálta.

És tényleg jött egy rendőr. "Nagyon udvarias volt. Nyugodtan megkérdezte, hogy mi történt, ki tette ezt velünk. Ahogy hallgatott, az arcán látszott, hogy mennyire meg van döbbenve. Azt mondta, itt legfeljebb teheneket szoktak átcsempészni a határon a parasztok. Ebben a pillanatban beállított két férfi. Azt állították, hogy egyikük az ukrán nagykövet, a másik a sajtóattaséja. De mi már nem hittünk senkinek. A rendőr megkérdezte, hogy akarunk-e feljelentést tenni. Én akartam, de a nagykövet hirtelen közölte, hogy indulnunk kell, mégpedig azonnal. Betuszkoltak a kocsiba" - mesélte Sevcsenko.

A határon fekete kabátos emberek várták őket. "Na, most le fognak tartóztatni" - gondolta Sevcsenko, de tévedett. A két férfi tényleg az ukrán nagykövet és a sajtóattasé volt. "Estére már Kijevben voltunk".

A nagykövetet Anna Hucol, a Femen alapítója riasztotta. Az újságíróknak is szólt, akik Kijevben várták a hazatérő lányokat. Sevcsenko terve bevállt. Egy héttel a történtek után maga Lukasenka, Európa utolsó diktátora ismerte el, hogy a titkosszolgálata elrabolta a három nőt. A Femen hirtelen már nemcsak a nők jogairól szólt. Sevcsenko pedig felfedezte magában az erőt. Azóta saját érzelmeit, privát aggályait, vágyait hátraszorítva él a radikális aktivizmusnak.

"Nincs szükségem barátra. Nincs szükségem emberi melegségre. Most az aktivizmusnak szentelem magam, ennyi."

Az Atlantic cikke nyomán. Jeffrey Tayler könyvét, a Félmeztelen dzsihadistákat itt lehet megvenni.