• Kevesebb mint egy év alatt teljesen összeomlott a spanyol királyi család.
• Nőügyektől a sikkasztásig minden van, amit egy olyan monarchia sem viselne el, amit nem tett tönkre a gazdasági válság.
• I. János Károly egykor a demokratikus átmenet hőse volt, ma már csak szégyenkezni lehet miatta.
• Senki sem tudja, mi jön a megroggyant király után, és még az is lehet, hogy nem lesz utódja a trónon.

Apa csajozik, anya szomorú, a vő lop, talán a lány is, a másik lánynál valami nem stimmel, az egyetlen fiú meg olyan mulya, hogy semmit nem lehet rábízni. Ez egy egészen hétköznapi család lenne, ha nem pont Spanyolország uralkodóiról lenne szó. A hónapok óta botrányról botrányra vergődő királyi ház a héten ért el a mélypontra, amikor kiderült, Cristina hercegnőnek bíróság előtt kell beszámolnia arról, hogy mit tudott férje piszkos ügyeiről.

Viszonylag ritkán lehet élőben követni egy királyság teljes összeomlását, de ami most Spanyolországban zajlik, az egyre inkább ennek tűnik. Egy eleve ezer sebből vérző ország királyi házának szinte minden tagjában megrendült a bizalom, és senkinek sincs fogalma sem, hogy lehetne ebből kimászni. Pedig pont ez volt az az európai királyi család, amely évtizedeken át tűnt modernnek, normálisnak és borzasztóan népszerűnek.

Spanyolország újkori történelme egyetlen bekezdésben, mielőtt belevágnánk a lopásokba, a szexbe és a kokainba. Francisco Franco 1975-ben halt meg, kijelölt utódja a diktátori székben János Károly herceg volt, akit Spanyolországban, szüleitől gyakorlatilag elrabolva neveltek erre a pozícióra. A trónra lépő király azonban nem kért az önkényből. Alkotmányos demokráciát vezetett be, és akkor is kitartott a szabadság mellett, amikor 1981-ben egy katonai puccs zászlajára az ő nevét tűzve próbálta visszaállítani az előző rendszert. Ezért a spanyolok nagyon hálásak voltak a fess királynak, és nagyon úgy tűnt, hogy mindenki boldogan él, míg meg nem hal.

I. János Károly és családja persze a királyságon belül nem mindenhol volt egyformán népszerű. A birodalom nem spanyol alattvalói, a katalánok és főleg a baszkok minden alkalmat megragadtak, hogy nemtetszésüket fejezzék ki, esetleg megpróbálják meggyilkolni az uralkodót. Az idillt még a Spanyolországot különösen durván sújtó gazdasági válság sem tudta megbontani. A királyi család elsöprő népszerűségét minden közvéleménykutatás bizonyította, a sajtó pedig – szemben például az Angliában megszokottakkal – nem vájkált a királyi család tagjainak magánéletében.

A kártyavár 2012 áprilisában kezdett összedőlni. A király ekkor kedvenc hobbijának hódolva éppen Botswanában vadászott, amikor egy szerencsétlen esés következtében jól összetörte magát. A kiváncsi spanyolok gyorsan megtalálták a kiruccanást szervező cég honlapját, amin az elégedett, dúsgazdag ügyfelek fényképei közt I. János Károly is ott pózolt büszkén egy elejtett elefánt mellett.

Azt még talán lenyelték volna a spanyolok, hogy a király, aki egyben a világ egyik legnagyobb állatvédő szervezete, a World Wildlife Fund spanyol fiókjának elnöke is volt, nagyvadakra vadászik. Azt viszont már nem, amikor kiderült, hogy pontosan mennyibe kerül egy ilyen kis lövöldözős kiruccanás. A súlyos megszorításokkal és elképesztő munkanélküliségi adatokkal küzdő ország úgy hördült fel a király ellen, mint még korábban soha.

A WWF gyorsan kirúgta a királyt, ő pedig néhány nap múlva két botra támaszkodva, elég dekoncentráltan elnézést kért alattvalóitól, amiért a pénzüket szórta, miközben ők anyagi gondokkal küzdenek. Talán itt még meg lehetett volna állítani a királyi családra zúduló szarzuhatagot, ekkora azonban a korábban baráti spanyol sajtó türelme is elfogyott, és elkezdtek arról is cikkezni, hogy kivel is volt vadászni János Károly.

Corinna zu Sayn-Wittgenstein nevét korábban senki nem mondta ki a spanyol médiában, pedig mindenki tudott róla, mint ahogy arról is, hogy a fiatalabb korábban kifejezetten jóképű király nem csak elefántra szeret vadászni. A legdurvább pletykák szerint Diana is megvolt neki. A Larsen néven született, kétszeresen elvált, a királynál 25 évvel fiatalabb német Corinna viszont már sokkal több volt pletykánál.

A botswanai vadászatot is ő szervezte, és bár később egy interjúban azt állította, hogy ő és János Károly külön sátorban aludtak, ezt már tényleg senki nem hitte el Spanyolországban. A nő tovább rontotta helyzetét, amikor arra hivatkozott, hogy ő a király közeli barátjaként mindenféle szupertitkos küldetéseket hajtott végre Spanyolország érdekében, amit aztán maga a spanyol titkosszolgálat vezetője volt kénytelen cáfolni.

Sayn-Wittgenstein a botrány után elhagyta az országot, ami valamivel könnyítette a király helyzetét. Ekkor azonban már nem lehetett az egészet azzal elütni, hogy egy szenilis vén kecske tévelygéséről van szó, mivel időközben a királyi családot egy szimpla hűtlenségnél sokkal súlyosabb botrány rázta meg. Kiderült, hogy Cristina hercegnő férjének enyves a keze, és még az is lehet, hogy nem csak a hercegnő, de maga a király is tudtak a dologról.

Évtizedeken át a spanyol királyi család zavarba ejtően normálisnak tűnt – pláne olyan botrányfészkekkel összevetve, mint az angol. János Károly 1962-ben vette el Zsófia görög királylányt, akitől három gyereke született: 1963-ban Elena, két évvel később Cristina, 1968-ban pedig a trónörökös Fülöp herceg. Népszerűek voltak, sportosak és divatosak, Fülöp herceg még az 1992-es barcelonai olimpián is indult vitorlázásban.

Az egyetlen gond Elenával volt. Hogy pontosan mi a gond, azt senki nem tudta megmondani, de a helyzeten sokat rontott, amikot 1995-ben hozzá ment a nemesi származású, szintén elég furcsa Jaime de Marichalarhoz. Született ugyan két gyerekük, de Marichalart sokkal jobban érdekelte a divat világa, mint az egy spanyol királyi machónak megengedett, és voltak makacs pletykák kokainfüggőségről is. 2001-ben állítólag szobabiciklizés közben állítólag agyvérzést kapott, és innentől kezdve minden még furább lett. 2009-ben aztán el is váltak.

Amikor 1997-ben a normális lány, Cristina is megházasodott, mindenki nagyon boldog volt. Neki egy igazi főnyereményt sikerült kifognia: a spanyol kézilabdaválogatott kapitányát, a kiváló, ám nem nemesi családból származó Iñaki Urdangarint. A házasságból négy gyerek is született, azonban Urdangarinnak meg kellett megküzdenie a visszavonuló sportolókra és dúsgazdag arisztokratákra egyaránt rátörő unalommal, és ez így együtt már soknak bizonyult.

Urdangarin 2000-ben vonult vissza a kézilabdától (helyére csapata, az FC Barcelona egy tehetséges magyar fiatalt, Nagy Lászlót igazolta le). Üzleti iskolába járt, és itt ismerkedett meg egy bizonyos Diego Torresszel, aki tanárából hamarosan üzlettársává lépett elő. a Nóos nevű furcsa alapítványban. A Nóos üzleti modellje nagyjából az volt, hogy a királyi család nevét és kapcsolatait felhasználva szerzett megbízásokat mindenféle közintézményektől és önkormányzatoktól sportrendezvények és konferenciák szervezésére, valamint üzleti tanácsadásra.

Ez így már magában sem volt valami tiszta ügy, a 2000-es évek végén pedig már egyre több olyan konkrét esetet szellőztetett meg a sajtó, amelyben a Nóosnak furcsa körülmények közt juttatott közpénzekről volt szó. 2010-ben a rendőrség is elkezdett nyomozni, és pillanatokon belül nyilvánvalóvá vált, hogy Urdangarinék alapítványa egészen pofátlanul túlszámlázott több önkormányzatnak, az így befolyt pénzeket pedig mindenféle adóparadicsomokba menekítették ki.

Innentől kezdve már csak az volt a kérdés, pontosan ki és mennyire volt benne a piszkos üzelmekben. Eleinte úgy tűnt, Torresre lesz rákenve minden, ő és ügyvédei azonban ezt nem hagyták, és olyan dokumentumokat és emaileket tettek közzé, amelyek Urdangarint is egyértelműen belekeverték az ügybe. A Nóos igazgatóságában is helyet foglaló hercegnő és férje éveken át lényegesen jobban éltek, mint azt hivatalos bevételeik lehetővé tettek volna, és egy idő után a spanyol sajtó már arról cikkezett, hogy pontosan mi a fenéből is tudták olyan szépen felújítani barcelonai házukat.

Cristina becsületére legyen mondva, hogy végig kitartott a királyi családból mára már gyakorlatilag eltávolított férje mellett. Az egyre szövevényesebb ügy 2014 elején újabb fordulatot vett, amikor Cristinát szégyen szemre beidézte a spanyol bíróság, amely többet szeretne tudni arról, hogy pontosan mit tudott. A törvény elé állított hercegnő nem sokat fog javítani a királyi család spanyolországi megítélésén.

Ennél is súlyosabb, hogy a Nóos alapítvánnyal kapcsolatban többen felvetették a király felelőségét is. Azt biztosan tudni, hogy János Károly már 2006-ban, a haraszt első megzörrenésekor figyelmeztette vejét, hogy jobb lenne hátrébb lépnie a gyanús üzletektől. Na de ha a király már tudott valamit, miért nem szólt a rendőrségnek, ahogy egy becsületes állampolgárhoz illik? És vajon a következő hét évben sem tudott meg semmi gyanúsat?

2014 elején tehát Spanyolországnak van egy 76 éves, fizikailag és szellemileg egyaránt megrokkant királya, akiről még az is elképzelhető, hogy részese veje és lánya bűnügyeinek. A legegyszerűbb megoldás a legújabb európai divat, a trónról lemondás lenne: 2013-ban Belgiumban és Hollandiában is önként távozott az idősödő uralkodó, és még a pápa is meg merte ezt lépni. Spanyolországban azonban nincs ilyen egyszerű megoldás, és nem valószínű, hogy a királyi család vesszőfutása véget érne azzal, ha János Károly átadná a koronát a trónörökös Fülöp hercegnek.

Egyrészt azért, mert a mulyaságig jámbor Fülöp közel sem olyan karizmatikus, mint az apja. Állítólag feleségét, a korábban már egyszer házas újságírónőt, Letizia Ortizt is csak küldöncökön keresztül merte megkörnyékezni. Amióta pedig összeházasodtak, Letizia annyira ragaszkodik függetlensége deklarálásához, hogy sokszor direkt férjétől külön érkezik meg társasági eseményekre – ez más családokban is furcsa lenne, de a tradícókhoz ragaszkodó spanyol rojalisták végképp nehezen nyelik le.

Fülöp sótlansága pedig külön kiemeli azt a problémát, hogy szemben szinte az összes többi európai monarchiával, Spanyolországban az alattvalók egyáltalán nem a koronát, a királyság intézményét tisztelik, csupán lekötelezettjei voltak az uralkodónak, akinek a békés, demokratikus átmenetet köszönhették. A Bourbonok spanyol ága megszakításokkal, alig 300 éve ül a trónon, ami monarchikus időszámításban kifejezetten rövid idő.

A spanyol királyokat az ország jelentős része hagyományosan utálta, a kisebbségektől kezdve az errefelé mindig nagyon erős és nagyon harcos baloldali mozgalmakig. János Károly 1975 és főleg ‘81 után egyesíteni tudta a nemzetet, de az öreg király talán már akkor sem tudna biztos kézzel uralkodni, ha a gazdasági válság mellé nem jönnek a sorozatos botrányok.

Valószínűleg Fülöpnek jobb esélyei lennének, ha minél előbb trónra léphet, és megpróbálhat tiszta lappal indulni. Ha a népével a kapcsolatot teljesen elvesztő János Károly még sokáig húzza, és haláláig ragaszkodik a koronához, utána nagyon nehéz lesz.