Erről a cikkről is a zsidók tehetnek?

  1. Az antiszemitizmusnak nyilván oka van. Csak nem maguk a zsidók?
  2. Miért éppen a zsidókat utálják annyian?
  3. Már az ókoriak is utálták őket. Miért is mindig éppen ők?
  • Egy KDNP-s politikus hozta elő ezeket a kérdéseket.
  • Most a szakértő komolyan válaszol rájuk.
  • Kiderül, hogy a kérdésekben hol a csúsztatás.
  • Kiderül, hogy mit állapított meg erről a történettudomány és a szociológia.

Nemrég Eőry Zsolt, a KDNP diósdi elnöke keveredett bele egy elég kellemetlen vitába a Facebookon. Ez nem csak azt mutatta meg, hogy milyen buta lehet valaki, de azt is, hogy a társadalomban még mindig teljesen képtelen feltevések élnek a zsidókkal és az antiszemitizmussal kapcsolatban.

Ezért megkértük Filippov Gábort, a Magyar Progresszív Intézet elemzőjét, aki nem csak a magyar szélsőjobb mozgalom- és eszmetörténetét, de a magyar vészkorszakot is kutatta, hogy válaszolja meg a kérdéseket, amelyeket Eőry felvetett.

Eljött az idő, végre mindent megtudhatnak az antiszemitizmusról, amit 2014-ben tudni kell róla. Innentől az elemző beszél.

“Az antiszemitizmus általában nem az égből pottyan, hanem valami oka szokott lenni. Azt is kutatták?”

 Igen, elég sokat, csak el kellene olvasni.

Maga a kérdésfeltevés általános diagnózist ad arról is, milyen kapcsolat áll fenn az antiszemitizmus újratermelődése és a széleskörű ismerethiány között. A kérdező, aki ugye nem állít, „csak kérdez”, azt sugallja, hogy a „nyilvánvalóan okkal létező” antiszemitizmus miatt a zsidók/liberálisok/rózsadombi szociológusok/stb. csak vernyákolni és rettegni tudnak, és nem teszik fel a kérdést: „mi ebben a zsidók felelőssége” („általában nem az égből pottyan”)? Ismert az a régi önigazoló megfejtés, hogy az előítéletről természetesen maga az előítélet tárgya tehet. Az áldozathibáztatásként is emlegetett jelenséggel napjainkban leginkább a nemi erőszak áldozatai találkoznak: „miért járkál éjszaka a városban?”, „nem esne baja, ha nem kínálná fel magát a kihívó öltözködésével” stb.

A felelősség ilyen, az egyéni áldozatra való áthárítása egy ponton különbözik élesen a csoportellenes (például antiszemita vagy cigánygyűlölő) hibáztató érveléstől. Utóbbi pikantériája ugyanis az, hogy az előítélet kialakulásának felelősségét egy csoport minden tagjára kiterjeszti: egyszerre teszi felelőssé egy csoport egészét egy vagy néhány tagjának cselekedeteiért és kéri számon a csoport elszigetelt tagjain a csoport összes többi tagjának cselekedeteit.

Tessék őket számonkérni!

Amilyen képtelen, olyan gyakorta hangoztatott számonkérés, különösen a szalonrasszizmust mosdatni igyekvő, a „tisztességes kisebbségiekkel” való „párbeszédet” sürgetők részéről: miért nem „emeli fel a szavát” a csoport „jobbik fele” deviáns tagjainak megengedhetetlen cselekedetei ellen, miért nem gyakorol közösségi nyomást a „tapasztalatokon alapuló” előítéletek „belülről történő” felszámolása érdekében?

Így érvelt például Serédi Jusztinián, Magyarország hercegprímása is abban az 1944. júniusi (utóbb visszavont) pásztorlevelében, amelyben ráadásul elvileg – környezete nyomására – először emelte volna fel a szavát a magyar zsidók tömeges deportálása és megsemmisítése ellen: „Mi nem vonjuk kétségbe, hogy a magyar gazdasági, társadalmi és erkölcsi életre a zsidóság egy része bűnösen bomlasztó befolyást gyakorolt. Az is tény, hogy a többiek e tekintetben hitsorsosaik ellen nem léptek fel”.

A fehérekre senki nem mondaná

A többségi társadalom 1944-es zsidóellenes akciói ebben az olvasatban annak tudhatók be, hogy a máramarosszigeti zsidó asztalos nem rótta meg a budapesti zsidó tőzsdeügynököt annak esetleges tisztességtelen üzleti magatartása miatt. Hasonlót kért számon 45 évvel később a Magyar Gárda főkapitánya, Kiss Róbert a cigányokon, amikor azt követelte, hogy „az a réteg, amelyik nem bűnözésből él, vesse ki magából a selejtet! Vesse ki magából a bűnözőket!”

Az így érvelő saját csoportja normaszegői között általában képes differenciálni: eszébe sem jut, hogy egy nem cigány/zsidó/stb. elkövető devianciája kapcsán „a magyarok” vagy „a fehérek” devianciáját ostorozza, vagy hogy – az intézményes igazságszolgáltatás helyett – saját magának kellene „fellépnie”, „kivetnie magából” olyan bűnözőket, akikhez semmi köze. Ezt a lehetőséget veszi el a kisebbségi csoport tagjaitól, amikor az „közülük kikerülő” normaszegőben nem a normaszegő egyént, hanem kizárólag csoportjának reprezentánsát hajlandó észrevenni és láttatni.

Tessék elolvasni

Visszatérve a konkrét kérdésre: az antiszemitizmus okait valójában megjelenésének pillanatától próbálták megmagyarázni a társadalmi és kulturális jelenségek minden területének kutatói: filozófusok, szociológusok, történészek, politikatudósok, pszichológusok, szociálpszichológusok, teológusok, irodalmárok, antropológusok. Ki- és átalakulásának, újratermelődésének és működésének leírására, magyarázatára számos, nem ritkán egymással versengő elméletet alkottak, amelyekben szinte egyedül az a közös, hogy a jóindulatú „kérdezők” többnyire nem olvassák azokat.

A beláthatatlan terjedelem miatt lehetetlen akár csak áttekintő bibliográfiát adni az antiszemitizmus hátterét feltáró fontosabb munkákról, kutatásokról. Ehelyütt csak kedvcsinálóként hadd ajánljak néhány alapos és igényes munkát, amely eligazíthat a kérdésben: mindenekelőtt ezt, ezt, ezt, ezt, ezt és ezt. Az újabb irodalomból külön is kiemelném Ungváry Krisztián tavaly megjelent, magyar közegben korszakos jelentőségű munkáját: A Horthy-rendszer mérlege. Diszkrimináció, szociálpolitika és antiszemitizmus Magyarországon címűt. A kötet, amellett, hogy a zsidóellenes politikának és bürokratikus gyakorlatnak a magyar szakirodalomban korábban elhanyagolt társadalom- és gazdaságpolitikai elemeire koncentrál, hosszas és problémaérzékeny bevezetőben tárja fel a magyarországi antiszemitizmus társadalmi-tapasztalati gyökereit, azt, hogy a hétköznapi emberben milyen percepciók, társadalmi jelenségek erősíthették a zsidóellenes előítéletekre való fogékonyságot az 1944 előtti évtizedekben.

És végre a válasz

És hogy ne kerüljük meg a választ: a polgári és tőkés átalakulás okozta „alkalmazkodási válság” (Szabó Miklós) több okból is a zsidókat sodorta célkeresztbe. A legfontosabb tényező ezek közül az, hogy Kelet- és Közép-Európában, ahol mind a nemzetállam kialakulása, mind a feudalizmus bomlása jelentős késéssel zajlott, az egyéb foglalkozási ágakból (mindenekelőtt a mezőgazdaságból) kizárt és az arisztokraták által megvetett pénzügyi tevékenységekbe (vándorkereskedelem, pénzkölcsönzés, szolgáltatási szektor) szorult zsidók egy része kitüntetett szerepet játszott mind a polgári-vállalkozói réteg létrejöttében, mind a tőkés átalakulásban.

Az antiszemitáknak már a 19. században az fájt, hogy a rendi társadalom felbomlásával, a régi társadalmi kötelékek meglazulásával, a változásokhoz alkalmazkodni nem tudó köznemesek egy részének lecsúszásával és a felszabadított jobbágyság elszegényedésével párhuzamosan a zsidó (és Magyarországon a német) középosztály pozícióinak javulásával szembesültek. Elegánsan figyelmen kívül hagyták, hogy a zsidók társadalmilag és gazdaságilag távolról sem képeztek homogén réteget, ezért minden, „a kapitalistákkal” szembeni gyűlöletüket rájuk összpontosították (Ungváry Krisztián korábban említett könyvének egyik érdeme, hogy bemutatja azt a kevéssé ismert folyamatot, ahogy a magyar polgári fejlődés sajátosságaiból eredően a magyar elit nagy része a zsidók mellett a svábokra is rásütötte a kollektív bűnösség bélyegét). Mindehhez csak segítséget jelentett, hogy a középkorból és a felvilágosodás közvetítésével olyan kész sztereotípiák álltak rendelkezésre a közgondolkodásban (istengyilkosság, zsidó erkölcstelenség és kéjvágy stb.), amelyek jól beleilleszthetők voltak az új helyzetbe.

Kapcsolódó
Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.