Emlékezés. Tiszteletadás. A világháborús hősök emlékére emelt alkotások mindenki számára ismertek, elfogadottak, ahogy az ismeretlen katona síremlékei is sok országban állnak örök mementóul az elveszett életek felett. Akadnak azonban olyan emlékművek is, melyek felállítása hatalmas felháborodást okoz, mert a nemzeti emlékezet feltáratlan vagy kibeszéletlen szeletét tárják elénk.

A háborús eszköztárba a mai napig beletartozik a megszállt területeken élő nők megerőszakolása, hiába tiltja számtalan nemzetközi egyezmény. A háborúk női áldozatainak, a csoportosan megerőszakolt, vagy prostitúcióra kényszerített nőknek azonban szinte sehol nem állítanak emlékművet. Sokszor még azt sem tudni, hány nőnek kellett ezt elszenvednie, hányan haltak bele a háborús nemi erőszakba, hányan nevelnek háborús erőszakból fogant gyermekeket, mert maguk az érintettek is titkolják a velük történteket, ahogy ez legutóbb és legközelebb hozzánk, a délszláv háborúkban is történt. Az emlékműveken a női alakok gyászoló anyák, szeretők, feleségek. A háborús nemi erőszak tabu. Inkább nem beszélünk róla.

A megerőszakolt nőkre senki sem akar emlékezni?

Az emberi viselkedést mélyen áthatja a felelősség vállalásának a kerülése, és sokan képtelenek szembenézni elődeik bűneivel. Főleg az olyan, háborúk során bevett és ezért szinte „természetesnek számító” cselekedetekkel, mint a tömeges nemi erőszak, vagy a hadifogoly nők prostitúcióra kényszerítése.

A történelmi bűnökre, a különféle tömegesen elkövetett rémtettekre mióta világ a világ, sokan mentségeket keresnek (ha már letagadni nem lehet), vagy a feledés jótékony homályába burkolnák ahelyett, hogy alázattal elismernék: egyes emberek egyénileg vagy közösen, de felelősek az áldozataiknak okozott szenvedésekért.

Tavaly ősszel egy lengyel művészhallgató a katonák által megerőszakolt nők emlékére készített alkotása világszerte bekerült a hírekbe. Az életnagyságú szobor azt ábrázolta, ahogy egy szovjet katona éppen egy várandós nőt készül megerőszakolni. Az elesett szovjet katonák emlékműve közelében engedély nélkül kiállított szobor miatt Oroszország erélyesen tiltakozott. Azt hangoztatta, már a felvetés is sérti elesett katonáinak emlékét. Tették ezt annak ellenére, hogy - habár az áldozatokról pontos statisztikák nincsenek - történészek szerint a szovjet katonák európai nők százezrein követtek el nemi erőszakot.

A szobor készítője ellen a lengyel hatóságok nem emeltek ugyan vádat, de villámgyorsan elbontották az engedély nélkül felállított művét. Mégsem volt hiábavaló a tette: a világsajtó figyelmét ráirányította erre a történelemkönyvekben rendszerint egy-két mondattal elintézett tényre. A brutálisan őszinte szobor Polcz Alaine regényéhez, az Asszony a frontonhoz, a magyar dokumentumfilmhez, az Elhallgatott gyalázathoz, vagy annak német párjához hasonlóan azt a célt szolgálta, hogy lerántsa a leplet egy évtizedekig titkolt bűnről, amelyért senki sem vállalt felelősséget, és amelyet az áldozatok maguk is ellhallgattak, és az elkövetők helyett ők szégyenkeztek egész életükben.

Háborús szexrabszolgák

Talán kevésbé ismert tény, hogy nemcsak Európa volt világháborús nemi erőszak színtere. A japán hadsereg nem csupán elnéző volt a háborús nemi erőszakot illetően, de intézményesítette azt, mikor csapatai a "fegyelem fenntartása érdekében" az általuk megszállt területeken összefogdosott nők százezreit használták szexrabszolgaként, napi 20-60 aktusra kényszerítve a fogvatartott lányokat és asszonyokat.

Japán csak a világháború vége után több mint fél évszázaddal ismerte el, hogy szexrabszolgaságra kényszerített lányokat és nőket. Nacionalista csoportok és egyes politikusok azonban a mai napig nem hajlandóak elfogadni, hogy mindez megtörtént. Állítják, a „kéjhölgyek” – a túlélők beszámolóival ellentétesen - önszántukból és szívesen lettek prostituáltak. Annak ellenére kitartanak véleményük mellett, hogy egyre több katonai feljegyzés és dokumentum kerül elő, amely bizonyítja, hogy a háborús kényszerprostitúciót a japán hadsereg szervezte meg a katonái számára.

A második világháború előtt és alatt a japán császári hadsereg által szexuális rabszolgaként tartott nők emlékművét a kaliforniai Glendale városában avatták fel nemrég. A bronzszobor egy koreai nőt ábrázol, aki egy madárral a vállán egy üres szék mellett ül. A látogatókat arra biztatják, üljenek le mellé, fejezzék ki így az együttérzésüket. Az alkotás annak a becslések szerint 200.000 nőnek állít emléket, akiket Korea, Kína, Indonézia és más megszállt országok területén a háború alatt prostitúcióra kényszerítettek.

A szobor avatásán megjelent az egyik túlélő, a 88 éves, koreai Bok Dong Kim is, aki azért küzd, a világ ismerje el, és ismerje be, mi is történt vele (alig 14 évesen!) és számtalan társával a háború borzalmai közepette.

Ma is kényes téma a megerőszakolt nők története

A kaliforniai emlékmű ellen is tiltakoztak japán nacionalista csoportok, azonban minden erőfeszítésük ellenére sem tudták megakadályozni a felállítását, így most maroknyi japán politikus hathatós támogatásával az emlékmű eltávolításáért küzdenek. Barack Obama elnök honlapján már százezer aláírást gyűjtöttek a szobor eltüntetése érdekében és várják a Fehér Ház tiltakozásukra adott reakcióját.

A vita és a megtörténtek letagadása nekünk, európaiaknak is ismerős. Az sem a véletlen műve, hogy nem lepődönk meg azon, ahogy a politikusok kezelik az ügyet. Bár a japán miniszterelnök 1998-ban levélben kért bocsánatot az áldozatoktól, és Japán hivatalosan is elismerte, hogy ezeket a nőket megfosztották szabadságuktól és rabszolgaként prostitúcióra kényszerítették, azonban a mai napig újra és újra hangzanak el a történeteket letagadó, megkérdőjelező, a bűnöket relativizáló, vagy egyenes szükségesnek nyilvánító nyilatkozatok japán politikusok szájából. Legutóbb a japán közrádió vezetője nyilatkozott úgy néhány nappal ezelőtt, hogy más országok is megtették, nemcsak Japán gondoskodott ilyen módon a katonáiról. Az ügy, ahogy a lengyel szobrász akciója, nemzetközi visszhangot keltett, a közmédia vezetője visszavonta nyilatkozatát és elnézést kért.

Szöulban van egy épület, ami a magyar Terror Házához hasonlóan múzeum és egyben emlékhely is. Itt áll a kaliforniai bonzszobor eredeti példánya. Bemutatja a történelem eme sötét foltját, és emléket állít a világháború koreai női civil áldozatainak, miközben Európában még szobrot sem lehet állítani a megerőszakolt nők emlékére.

A történelmi múlttal való szembenézés nyilván nem könnyű: hosszú és fájdalmas folyamat. A tények elferdítése, a valóság tagadása, a másokra mutogatás könnyebb utat kínál arra, hogy a múltunkról szebb képet fessünk és a felmenőinket jobb színben láthassuk. Ám a múlttal való szembenézés nélkül nem lehet továbblépni. A gennyező fekély eltakarása nem lehet megoldás. Soha. Sehol.

Kép

További nőkkel kapcsolatos híreket, érdekességeket találsz a feminfo facebook oldalán. Tetszik?