Csak az jó, ami tökéletes? Addig nem nyugszik, amíg ezt el nem éri? Retteg a kudarctól, és emiatt szorong? Egyáltalán nem is élvezi, amit csinál, mert csak az eredmény számít?

Elképzelhető, hogy maga perfekcionista.

Nem abban az értelemben, amivel viccelni szoktak. Biztos maga is hallotta már a "poént", hogy valakinek az egyetlen hibája a tökéletességre törekvés.

Na, ez az a mondat, amin James Nolan kiborult. Nolan ugyanis perfekcionista, de nem a tréfás fajtából.

Don Hamachek pszichológus 1978-as tanulmányában két nagy csoportra osztotta a perfekcionistákat:

• a normálisakra, akik törekednek a tökéletességre, de ez nem akadálya a boldogságuknak;
• és a neurotikusokra, akik nem szimplán törekednek a tökéletességre, hanem a tökéletesen kívül minden más elfogadhatatlan a számukra.

Ez utóbbi, a tökéletlenség elfogadhatatlansága az, ami tönkreteszi az életüket. Nolanét is.

Képzeljék el, hogy írnak valamit. Leírnak egy mondatot. Aztán átírják. Aztán újra átírják. Eltöltenek vele egy órát, kettőt. Tízet. Egy teljes napot. Aztán még egyet. Egyszerűen nem tudják elengedni a mondatot.

"Hiszek benne, hogy jobb lesz a mondat, és tényleg. De vajon mennyi időt ésszerű ezzel tölteni?" - írja erről Nolan, aki amúgy író.

Olyan író, akit béklyóba köt saját betegsége. Amíg a mondat tökéletes nem lesz, még csak gondolni se tud arra, hogy tovább lépjen.

Nincs ezzel egyedül. A népesség 30 százaléka lehet - bármilyen értelemben vett - perfekcionista, de az IQ-ja alapján a népesség felső 2 százalékába tartozóknak - azok, akiknek 130 feletti a kvóciensük - már kb. 80 százaléka. És ennek a nyolcvan százaléknak a harmada neurotikus perfekcionista.

Ők kellemetlen csapdába estek. A perfekcionizmus a kényszerbetegség (OCD - obsessive-compulsive disorder) egyik tünete, de "míg egy OCD-s tisztában van azzal, hogy viselkedése helytelen, a neurotikus perfekcionistának meggyőződése, hogy minden szenvedése ellenére a perfekcionizmusa segít neki annak a szintnek az elérésében, amit máshogy nem érhetne el", írja Nolan.

Hogy milyen szenvedésre gondol? A neurotikus perfekcionizmus bénító lehet, írja a Hanumán tranzakcióanalízis. A folyamatos kudarcok miatt - amiből kijut annak, akinek csak a tökéletes elég - alacsony az önértékelés, nő a szégyenérzet és a bűntudat, ami idővel depresszióba csaphat át. A folyamatos tökéletességre törekvés merevvé teszi őket, elsorvad a spontaneitás, kényszeresen rendre, szabályokra vágynak.

Szerencsétlenebb esetben a perfekcionizmus, aminek egyik formája a tökéletes test utáni hajsza, étkezési zavarokat okozhat, evési rendellenességgé fejlődhet.

Nolan emellett még Paul Hewitt és Gordon Flett kutatásait említi, akik a drogfüggőséggel és a megnövekedett öngyilkossági hajlammal is összefüggést találtak. Más kutatások szerint a neurotikus perfekcionizmus szervi betegségeket is okozhat, mint például asztmát, migrénes fejfájást, irritábilis bélszindrómát (IBS - ezt hívják bélidegességnek is, itt olvashat róla bővebben) vagy fibromyalgiát (ez még au IBS-nél is nehezebben körülírható betegség, nagyjából a test legváltozatosabb pontjain jelentkező izomfájdalommal járó tünetegyüttes).

De nemcsak a perfekcionista szenved, hanem a családja is. A gyereke, aki nem mindig tökéletes. Vagy a társa, akitől ugyanazt megköveteli, amit magától is. "Vég nélkül kritizálom, pedig ő csak az, aki, és a világ is az ami, és csak egy bolond vágyna arra, ami nincs ott, ha úgyis mindketten oly hihetetlenül szépek" - írja Nolan.

Ő amúgy most 27 éves, és elege lett. Megelégelte, hogy barátságok mennek rá a betegségére.

"Egész életemben menekültem. Megállni és szembenézni önmagammal, az nem volt opció" - írja.

Már nem akar tökéletes lenni. Egy dolgot szeretne, kétségbeesetten. Boldogságot. Ehhez majd kognitív viselkedésterápiára lesz szükség, de az első lépés az volt, hogy megírta a saját történetét. Vagy méginkább az, hogy ellenállt a kísértésnek:

"Most, hogy ez majdnem megíródott, még mindig rettegek, hogy jön az összeomlás, és addig szerkesztem, amíg semmi nem marad. Idővel minden kiderül, és hangozzék ez bármilyen közhelyesen, talán el tudom fogadni ezt - azt, hogy vannak megjósolhatatlan dolgok is az életben - és megtalálom magamban az erőt ennek a mondatnak a végén, hogy elküldjem és reméljem, hogy valahogy, valakinek tetszeni fog."

Nekem tetszett, James Nolan.

Nolan cikkét a Vice-on olvastam.