• Kimentem az új Kossuth térre.
• Örültem.
• Aztán elszomorodtam.
• Közepesen álnaiv gondolatok a tavaszi napsütésben.

Álltam hétfő reggel az első ünnepélyes zászlófelvonáson a felújított Kossuth téren, és ahogy közeledtek a díszőrök a kisdobossal, a bennem lakó amatőr közösségi tér-kritikus odafordult a szintén bennem élő konyhapolitológushoz, és azt mondta neki:

- Hé, ez király!

Mire utóbbi annyit válaszolt:

- Sőt, tudod mit? Nemcsak, hogy király, de éppen olyan, amilyen az ország lehetett volna.

Budapest egyik legfontosabb terének közepén felszámolták az évtizedes posztkommunista rohadást a nyomorult politikusparkolóval és az egész lehangoló lezárással. Lett helyette egy jó hangulatú, autók elől lezárt közösségi tér, ahol lehet sétálgatni, leülni a víz mellé, felmászni a szobrokra, megközelíteni a parlamentet, biciklizni, fényképezkedni a díszőrséggel, ilyesmi. Mint egy európai fővárosban.

A magyarok saját fővárosuk közepén egyszerűen szabadabbakká és felnőttebbekké váltak azzal, hogy használhatják, ami az övék. Ráadásul tök jó hangulatban.

Eddig minden szuper. Nagyon jó húzás volt a kormánytól. Kár, hogy nagyjából ez volt az egyetlen ilyen.

Nem emlékszem pontosan, mire gondoltam 2010 tavaszán, de az átlagosnál optimistább, a valóságtól mégsem teljesen elrugaszkodott lelkes huszonévesként valami olyasmit reméltem az új kormánytól, amilyen ez a térfelújítás lett. A Kossuth tér és az ország akkori állapotát nagyjából egyformán leírta az említett szürke posztkommunizmus, és akkor már szívből kívántam mindenkivel együtt, hogy akár csákánnyal, akár selyemkesztyűben, de

legyen már itt elintézve néhány dolog.

Benne volt, hogy kell majd ehhez a fárasztó kultúrharc. Benne volt, hogy tartozik majd ehhez egy kis irritáló gőg. Benne volt, hogy közpénzek és közszereplők viszonya nem lesz sokkal tisztább. És persze benne volt az is, hogy Magyarországból semmiképp sem lesz a legjobb hely a világon, de a tisztességes eredmény igenis elképzelhetőnek tűnt. Pont, mint a mostani Kossuth téren. Volt kultúrharc bőven a szobrok körül (és lesz is még), voltak nem túl elegáns húzások, és azt sem lehet mondani, hogy a végeredmény a legizgalmasabb tér lenne Európában, de igenis tisztességesen sikerült, és ha kimegyünk ma oda, egyértelmű lesz, hogy jobban érezzük magunkat, mint 2010-ben.

Ha a rendszer úgy változott volna, mint a Kossuth tér, akkor most egy kellemes, élhető, jobb kedvű, nyugat felé forduló országban élnénk, aminek lakói legalább minimális nagyvonalúsággal fordulnak egymás felé, vezetőik pedig felnőtt, szabad embernek tekintik őket. Lett ehelyett egy kicsinyes, elbirkásított, kelet felé tolt, giccses házmesterokrácia, aminek lakóit kifejezetten arra buzdítják, hogy jelentsék fel egymást. Mindemellé pedig a dolgok sem lettek elintézve.

Nem is tudom, hogy nézne ki a rendszer hangulata köztéren kifejezve. Talán egy állandósított rezsifórum a békásmegyeri lakótelepen. Igaz, maga a stílus megjelent a Kossuth téren is - a Cink riportja szerint öt perccel az új Kossuth-szobor átadása után már felháborodott nyugdíjasok ordibáltak gyerekekkel, akik fel merészeltek mászni rá. Szombat délután jártam arra, akkor szerencsére ennek már nyoma sem volt, és vidám gyerekek használták arra a köztéri alkotásokat, amire tényleg valók - vagyis, hogy megérintsék és közel kerüljenek hozzá.

A Szomszédok-hangulatú monológ végén már csak az van hátra, hogy belenézzek a kamerába néhány zárszóra. Tudom, hogy nem ugyanolyan dolog átalakítani egy rendszert, mint egy teret. A Kossuth tér szépen mutatja meg, hol tarthatnánk most, ha máshogy zajlik ez a négy év. Így is jó lesz kiülni oda a tavaszi napsütésben, de azért eszembe fog jutni, hogy kár, hogy így alakult.