A választásokig hátralévő két hétben kísérletet teszünk arra, hogy bemutassuk: milyen többé-kevésbé racionális érvek hozhatók fel az egyes pártok mellett. Minden esetben csak egyetlen, általunk meghatározónak ítélt kérdést vizsgálunk, azt, amely szerintünk az adott párthoz való viszony domináns ügye. Nem lesz könnyű feladatunk, mert siralmas a mezőny.

A Fidesszel kezdünk, mert szeretjük a kihívásokat. A párt elmúlt négyéves kormányzása meglehetősen egyértelművé tette, hogy a kormányfő elsőszámú célja a honi tulajdonviszonyok átrajzolása. Az Fidesz és Orbán Viktor színeváltozásai (liberális, majd konzervatív, majd plebejus) kapcsán sorsfordítónak bizonyuló 2002-es választási vereség után az azóta toposszá váló konklúzió született meg, hogy a vele ellenséges “tőke” miatt bukott el a Fidesz. Az idevágó levezetés meglehetősen kusza, és nagyon sok, a világgal és elsősorban a piacgazdaság működésével kapcsolatos félreértést tartalmaz, de ez mit sem változtatott a hatásán.

Abban ugyanis feltétlenül egyet kell értenünk a miniszterelnökkel, hogy ez kormányzásuk legnagyobb jelentőségű intézkedés-sorozata.

Az ellenségesnek bizonyuló, ezért aztán meggyengítendő tőke alapvetően két részből áll: a hazánkban tartózkodó külföldi, ún. “spekuláns” tőkéből és a hazai, ún. “oligarcha” tőkéből. Előbbi jellemzője, ha jól értjük, hogy nem termel semmit, “csak” szolgáltat. Mivel a szolgáltatások az esetek többségében nem exportálhatók, ezért ez azt is jelenti, hogy a "spekuláns" tőke a magyar emberek és vállalatok fogyasztásából húz hasznot – amely hasznot aztán kiviszi az országból. Ha feltételezzük, mint ahogyan a miniszterelnök feltételezni tűnik, hogy ezeket a szolgáltatásokat magyar tulajdonosok ugyanilyen hatékonysággal, ugyanilyen minőségben el tudnák látni, akkor a külföldi tulajdonlást könnyű sima kizsigerelésnek látni. Ha pedig azt is feltételezzük, és lássuk be, ez nem könnyelmű feltételezés, hogy a szóban forgó piaci pozíciók megszerzéséhez korrupció is hozzásegítette a külföldi tulajdonosokat, akkor már kerek is a kép: csalárd módon megszerzett piaci helyzetét kihasználva, a magyar emberek/vállalkozók költségén megtermelt profitot viszi ki az országból a külföldi.

Maga a gondolatmenet nem annyira abszurd, mint a kapcsolódó retorika egyszerűsége és kommunista frazeológiája sugallja. Sőt, ha a külföldi valóban jó eséllyel korrupcióval biztosította a pozícióját (mondjuk egy privatizáció során) és valóban nem ad plusz értéket a magyar tulajdonoshoz képest, akkor csak egyetlen érv marad amellett, hogy békén hagyják. Ez az érv pedig a jogbiztonságé. Az előző két előfeltétel teljesüléséről nagyon sokan meg vannak győzödve Magyarországon – bár legalább az egyik esetében (a hasonló hatékonyság kapcsán) nagy eséllyel óriásit tévednek. Mint ahogy abban is, hogy ilyen csekély jelentőséget tulajdonítanak a jogbiztonságnak.

Ami keveset ugyanis tudni lehet a feltörekvő országok gazdaságáról abból az derül ki, hogy a jogbiztonság valószínűleg a hosszú távú növekedés legfontosabb előfeltétele.

Az ellenséges tőke másik formája az oligarcha tőke, a szó orbánviktori értelmében, azaz úgy, ahogyan arról a 2010-es választási győzelem estéjén beszél. Ez a gyakorlatban azokat jelenti, akik az elsősorban az MSZP-vel fémjelezhető elmúlthúszévben (1990-2010) az állam emlőin gazdagodtak meg. Itt még könnyebb dolga van annak, aki a kormány tevékenységét próbálja védeni. Semmi kétség nincs afelől, hogy ez a réteg létezik (létezett) és hogy tényleg nagyon rossz a magyar gazdaság számára, hogy a valódi értékteremtés helyett ők az állam megcsapolására specializálódtak. A bökkenőt az jelenti, hogy a Fidesz kormány nem csinált mást, mint hogy a poszkommunista járadékvadászok helyére fideszes járadékvadászokat ültetett vagy hozott helyzetbe.

Egyelőre semmi jel nem mutat arra, hogy utóbbiak jobbak lennének, mint az előbbiek voltak.

Sokkal valószínűbb az a magyarázat, hogy a kormányfő egyszerűen csak olyan oligarchákat szeretne, akik az ő hatalmát támogatják. Ha viszont az egyik oligarcha sem különb a másiknál, akkor az ország egésze szempontjából nem történt más az elmúlt négy évben, mint hogy a kormány öncélúan rombolta a jogbiztonságot.

És persze ott vannak még azok az esetek, ahol a kormány nem az úgymond ellenséges tőkét akarta kiiktatni, hanem egyszerűen csak a barátit helyzetbe hozni. A trafik és a nyerőgép mutyik például nagyon ilyennek tűnnek. Ezek a leghajmeresztőbb esetek, ilyenkor sérült leginkább a jogbiztonság a kormány intézkedéseinek hatására. Józan emberek nem is nagyon próbálják mással magyarázni az intézkedéseket, mint hogy ez kell a hatalom fenntartásához.

Meggyőződésünk, hogy ennek a folyamatnak még nincs vége. Sőt, nagy valószínűséggel csak az elején járunk.

Ha valaki a Fideszre szavaz, az a tulajdonviszonyok további átrajzolására szavaz.

Itt két érv szólhat amellett, hogy ez az ország érdekét szolgálja. Egyrészt az, hogy a jogbiztonságon esett sérelem a hosszú távú növekedés szempontjából nem is olyan fontos. Mivel ez nyilvánvalóan szembemegy mindazzal, amit a világ bölcsebb emberei e kérdésben gondolnak, józan módon legfeljebb azt lehet mondani, hogy “ez a harc lesz a végső”. Azaz hogy most ugyan sérelem esik rajta, de több ilyen már nem lesz. Ehhez abban kell hinni, hogy a Fidesz által alkotott rendszer stabilabbnak bizonyul, mint elődje és az új tulajdonviszonyok tartósan fennmaradnak majd. Akár évszázadokig is. Az ilyen ember azért szavaz a Fideszre, mert azt gondolja, hogy ott van és főleg évtizedekig ott lesz az “erő”.

Másrészt azzal lehet érvelni, hogy a gazdasági kérdések, az ország hosszú távú növekedésének ügye másodlagos. Hogy igazából valami teljesen más ok miatt kell a Fideszre szavazni, amelyik egyszerűen fontosabb, mint a jólét. Ez pedig csak valamilyen erkölcsi vagy vallási megfontolás lehet – ami azonban túlmutat a mi elemzésünknek az ország hideg érdekeit szem előtt tartani próbáló keretein.

Meglátásunk szerint tehát a Fidesz szavazat mellé felhozható legjobb érv egy hittétel. Hit abban, hogy a Fidesz által épített rendszer bár jobb nem, de stabilabb lesz, mint az előző.