A Hello90 szerkesztőségében eléggé megoszlanak a vélemények így pár nappal a választások előtt, hogy megyünk, nem megyünk és, ha igen, kire. Néhányan leírtuk, hogy kire és miért, ez a második ilyen, a sorozat első részét itt találod.

Ennek a bejegyzésnek semmi köze a hűvös profizmushoz, egyszerűen egy dühös, első szavazó lány gondolatai.

Tegnap a villamoson ültem, velem szemben egy fiatal, elegáns nő ült. Eleinte azt hittem, csak allergiás, vörösek voltak a szemei, de tekintetében nem fájdalmat láttam, hanem fáradtságot, nem gondoltam, hogy baja van.

Pár percre rá már sírt, és valakijének panaszolta, hogy elfáradt.

Belefáradt a munkába, abba a négy évbe, amit elvett az életéből, és abba a tízezer forintba, amit fizetésemelésként kapott. Majd belefáradt a tudatba, hogy nagyon jól tudja, neki még jó sora van. Van munkája, és fizetése. Csak éppen lelke nem volt már.

Az én történetem is valahol itt kezdődik, egy édesanyával, akinek van munkája, de lelke már nincs hozzá. Jó fizetés, szép lakás, független élet, embereken segíthet, és az emberek ezt egy-egy köszönettel viszonozzák. Viszont a munkahelye maga a csapda: körbe van véve politikusokkal, szívtelen emberekkel, pénzhajhászokkal, és az emberek állandó rettegésével, hogy másnap már nem lesz munkahely.

Hirtelen jött a másnap, egyetlen mondattal várták: „Kényszerszabadságra kell menned.”

És ő megy, azóta is. Két hét rettegés, hogy mi lesz vele, majd belépett a hivatalba, emelt fővel, azzal a tudattal, hogy ugyan a munkáját most veszik el tőle, de a büszkeségét sohasem fogják tudni. Néhány óra vádaskodás, hazug ígéretek, mondatokba rejtett zsarolás. De még mindig emelt fővel tűri, és életének legnagyobb levegővétele után, mosolyogva annyit mond:

„Azt kívánom nektek, hogy ti is álljatok nyugdíj előtt, egyedülálló szülőként a semmiben, pontosan úgy, ahogyan most én.”

Azóta eltelt egy év. Az emberek a mai napig köszönettel viszonozzák a munkáját, a volt munkatársak telefonon és interneten üzenik meg neki, hogy hiányzik nekik. Ha nem is ő maga, de egy tiszta ember. Legalább egyetlen tiszta lélek lenne ott, a sok másik közt, akiknek eszébe sem jut a város lakóira gondolnia.

Móricz Zsigmond körtér, a lány könnyekkel küzdve leszáll velem, de ő a másik irányba indul el. A kezemben tartottam a zsebkendőt, amit oda akartam neki adni, de nem mertem, féltem, hogy nem értené a kedvességet. Arra tudtam csak gondolni, hogy vajon hány ember sírhat titokban a villamoson.

Egyáltalán hány ember lehet, aki nem meri magát elsírni, mert fél, hogy akkor véget ér a küzdelme a saját élete ellen.

Nem értek a politikához. Tényleg nem, és nem is tagadom. Én az emberekhez értek, meg talán kicsit az igazsághoz. Bár ez csak az én igazságom – mindenesetre nem akarok senkinek sem ártani. Pusztán elégtételt akarok, méghozzá nagyot.

Pedig nagyon jól tudom, hogy nem lesz meg.

De én akkor is elmegyek szavazni, életemben először. És ellenük fogok: a kétharmad ellen, anyám főnökei ellen, a lelketlen politikusok ellen. Valójában a semmi mellett.

Nincs benne racionalitás, logika, érzelmeken alapul minden gondolatom, és tudom jól, hogy én is rosszra fogok szavazni, mert egyszerűen nincs olyan, hogy jó döntés.

Április hatodikán, az én igazságomban, mindenki rosszra fog szavazni.

Én nem pártra fogok szavazni, hanem arra a lányra, aki elsírta magát a villamoson. Meg édesanyámra, aki negyven évet végigdolgozott azért, hogy az utolsó napján egy hivatal előtt megalázzák. Arra fogok szavazni, aki minden nap gyomorgörccsel megy munkába, és arra, aki gyomorgörccsel küzd a munkáért. Arra, akinek nincs pénze dönteni a saját élete felett.

Itt nincs utolsó bekezdés. Mindig lesz valaki, aki ártani akar a másiknak, és mindig ott lesz a másik, akinek nem lesz hatalma magáért harcolni. De legalább négyévente, egyetlen x erejéig, bárki elhiheti, hogy újra kezében hordozza a saját sorsát, és leteszi a voksát valami mellett, amit nem gondol rossznak. De legyünk őszinték, az valaki másnak biztosan rossz lesz.

Mindenesetre április hatodikán én ott leszek, és a saját bosszúmra fogok szavazni.

A 1. részben Szilveszter, a 3. részben Dani, a negyedik részben pedig Matyi írja le kire és miért, nagyon másképp, mint én, olvassátok őket is!