A nők önbizalomhiányosak? Az amerikai sztárriporter szerzőpáros, Katty Kay és Claire Shipman szerint ez nem kérdés, mint ahogy az sem, hogy a nőket elsősorban a krónikus önbizalomhiány tartja távol a vezető pozícióktól. 2009-es könyvük, a Womenomics írásakor figyeltek fel arra, hogy szinte minden sikeres és magas beosztásban dolgozó, elismert vagy népszerű női interjúalanyuk arról számolt be, nem érzi úgy, hogy kiérdemelte pozícióját, vagy hogy ő lenne a legalkalmasabb a saját munkájának elvégzésére. Volt, aki úgy érezte, ő "csak szerencsés", hogy a megfelelő helyen volt a megfelelő időben, holott igenis sokat tanult, dolgozott a sikeréért. Szerénység, nőies tartózkodás? Nem, nem csak erről van szó.

Az önbizalmi szakadék

Katty Kay és Claire Shipman az ABC és a BBC World vezető riportereiként az évek során a világ legbefolyásosabb nőihez nyertek bebocsátást. Megdöbbentette őket a személyes hangú mélyinterjúkból elő-előbukó önbizalomhiány. A tech vállalkozó Clara Shih 29 évesen már a Szilícium-völgy macsó világában volt vezérigazgató, mégis azt mesélte, időnként úgy érezte magát, "mint egy szélhámos." A Facebook élén álló Sheryl Sandberg hasonló érzésekről számolt be a könyvében: "Még mindig vannak napok amikor arra az érzésre ébredek, csaló vagyok és nem biztos, hogy ott kell legyek, ahol vagyok." Egy 2011-es brit kutatásban vezetőket kérdeztek arról, hogy mennyire érzik magabiztosnak magukat a szakmájukban. A női válaszadók felének kétségei voltak saját munkahelyi teljesítményük és a karrierjük kapcsán, míg a férfiak kevesebb, mint egyharmada érzett így.

Ha ilyen súlyos a csúcspozíciókban lévő nők önbizalomhiánya, el lehet képzelni, hogy milyen komoly a probléma a vállalati és egyéb ranglétrák alsóbb fokain. A siker pedig egy férfiközpontú világban szorosan összefügg az önbizalommal. Márpedig a nők többsége alábecsüli a képességeit már gyermekkorától kezdve.

A lányokat sikertelenségre neveljük?

Hogy mi lehet ennek az oka? A nevelés biztosan szerepet játszik az önbizalmi szakadék létrejöttében. Óvodában, vagy az általános iskolai osztályban, a játszótéren, és a sport területén, mindenhol. A különböző visszajelzések különböző személyiségvonásokat erősítenek meg. A lányokat kisgyermekkoruk óta halkszavú szerénységre, háttérben maradásra és a vágyaikról való lemondásra nevelik. A "főnökösködő", nagyhangú lányokat bünteti a gyermekközösség is, csak kevesek tudnak népszerűvé válni, mert az efféle vislekedés inkább a fiúsként, férfiasként van számontartva. Márpedig a gyerekek sem szeretnek kilógni a sorból.

A lányokat azért jutalmazzák már óvodáskortól kezdve, mert „jók”, és mert igyekeznek megfelelni az elvárásoknak. Az osztálytermi "jókislány" szerep viszont nem készít fel jól a való világra (csak az iskolaévekben segít elsőnek lenni). Mindez oda vezet, hogy sok lány kiskorától csak azt tanulja meg, hogy ne kockáztasson, mert akkor nem követhet el hibákat. Az való életben aztán az iskola szabályai már nem működnek, és az addig sikerre vivő tulajdonságok már mit sem érnek.

Pszichológusok szerint a kockázatvállalás, a kudarcélmények feldolgozása és a kitartásra nevelés az elengedhetetlen az önbizalomépítéshez. A fiúkat így szocializálják. A fiúk többsége a lányoknál jóval több szidást és a büntetést kap (sokáig gyengébb is a tanulmányi eredményük, és végül többen nem is fejezik be a tanulmányaikat), de épp ezek a "meg nem felelési" tapasztalok alapozzák meg a későbbi hozzáállásukat és sikereiket a munkaerőpiacon.

Meg kell tanulni veszíteni

Mindannyian tudjuk például, hogy a sportolás jó a gyerekeknek, de sokan nem gondolják, hogy az önbizalomépítésben is kulcsfontosságú lehet. Azok a lányok, akik csapat- és versenysportokat űznek, nagyobb valószínűséggel szereznek egyetemi diplomát, és az évek múltán nemcsak könnyebben találtak munkát, de közülük többen mondták azt, hogy el tudják képzelni magukat valamilyen közéleti vezető szerepben is. Megtanulni győzni és túlélni vereséget jó felkészülés tehát a munka világára.

De ha a lányok elvesztik önbizalmukat és abbahagyják a sportot, ha kitérnek a megmérettetések elől, azzal pont az önbizalmuk megerősítésétől fosztják meg magukat.

Márpedig a szociálpszichológiai kísérletek azt mutatják, hogy a lányoknak nemcsak kevesebb az önbizalma, de a meglévő is sokkal törékenyebb: azok a diáklányok, akiknek azt mondták, a lányok rosszabbak valamely tudományterületen, nemcsak rosszabbul teljesítettek a teszteken, de sokan nem is mertek jelentkezni az ahhoz kapcsolódó megmérettetésre.

A férfiak ugyanakkor hajlamosan túlbecsülni a képességeiket és a teljesítményüket, míg a nők rutinszerűen alábecsülik mindkettőt. Holott a két nem képviselőinek teljesítményei lényegében nem különböznek még a sokat emlegetett matematikai készségek kapcsán sem: a PISA-felmérések szerint a világon mindenhol átlagosan mindössze két százalékkal jobbak az iskolásfiúk a lányoknál.

Nyomjuk el magunkban a nőt?

Persze minden ember kételkedik néha magában. Ez azonban a nőknél már-már általános személyiségvonásmak tűnik. A legfontosabb kérdés szerintünk az, hogy mit tegyünk ennek tudatában?

Az Atlantic Magazine-ban megjelent cikkében a szerzőpáros azt tanácsolja, győzzük le magunkban a kétségeket, tűnjünk magabiztosnak akkor is, ha legbelül nem így érezzük, és az eredmény szerintük nem marad el. Igen ám, de ezt leírni jóval egyszerűbb, mint megtenni, hiszen így állandóan mélyen rögzült érzéseink ellen kell cselekedni.

Ha azonban mindaz igaz amit arról állítanak, hogy a nagy önbizalmú emberekből lesznek a vezetők, akkor zömében nem a leginkább hozzáértő és alkalmas emberek kerülnek vezető pozícióba, hanem a leginkább magabiztosak. Közülük is inkább csak a férfiak, mert a túlzottan magabiztos nő agresszívnak tűnik, és lám, nemcsak az óvoda udvarán, de felnőttkorban sem díjazzák az ilyen férfias viselkedésű nőket. Ez pedig bizonyosan nem jó így, ezzel a csapdahelyzettel valamit kezdeni kell.

A sikerhez kell az önbizalom, de nemcsak az számít

Szem előtt tarthatjuk, hogy a sikernek nem csupán az önbizalom lehet a kulcsa. Vannak más fontos, nem épp férfiasnak tartott tulajdonságok, amelyek legalább olyan fontosak lehetnek. Az empátia, szorgalom, együttműködési és a kompromisszumkészség elismertetéséért is volna még mit tenni. Ha így nézzük, akkor nem csupán a nők "megerősítése" és férfiasítása lehet a megoldás. Abban is van igazság, hogy egy férfiközpontú, férfias tulajdonságokat jutalmazó világban a nők sosem lesznek elég jók, hiába igyekeznek megfelelni a sikerességhez fontosnak tartott kritériumoknak, ráadásul mint láttuk, még szenvednek is attól, hogy nem lehetnek önmaguk.

Hogy mi a megoldás? Csekélység, csak valakiknek meg kell változtatniuk a világot. Kötve hisszük azonban, hogy ezt a partvonalról bekiabálva el lehetne érni. Maradva tehát a régi jó igazságoknál: a nemek szerinti kategorizálást és a beskatulyázást kicsi kortól el kell kerülni, valamint minél több nőnek kell vezető pozícióba kerülnie. Ha a női vezetők elegen vannak, nemcsak elfogadottságuk lesz nagyobb, de nekik is könnyebb lesz felvállalniuk a nőiességüket, és a sokszínűséggel nemcsak ők, de mindenki nyerni fog.