A szombat esti Barcelona-Atlético Madrid spanyol bajnoki döntő előtt sokan gondolták, hogy ez lesz az az akadály, amely előtt a vendégeknek megremeg a lába. Akik ezt hitték, abból indultak ki, hogy hiába teljesített eddig a szezonban emberfeletti szinten az Atlético, a Barcelona a jobb csapat, és végül ez lesz a döntő. Azonban az a helyzet, és ez volt ennek a meccsnek a legfontosabb tanulsága, hogy nem, nem a Barcelona a jobb csapat. Nincs az a mérce, amivel az lenne.

Ennek bizonyítására az Atléticónak három percre volt csak szüksége. Alexis Sánchez szerencsésen elsülő lábának köszönhetően az első félidőben a Barcelona szerezte meg a vezetést, ám a vendégek már a szünet előtt kapuhoz szögezték a spanyol bajnoki cím védőit. Nem kell túl sok fantázia ahhoz, hogy az ember sejtse, mit mondott játékosainak Diego Simeone a szünetben: nyilván elhangoztak finomabb taktikai utasítások is, de a lényeg valami olyasmi lehetett, hogy menjetek ki, és tépjétek őket darabokra.

Ez a két csapat a 2013/14-es szezonban már hatodszor találkozott, és bár a spanyol szuperkupát Neymar idegenben lőtt góljának köszönhetően a Barcelona nyerte, mégsem volt egyetlen olyan meccs sem, amelyen a katalánok rá tudták volna kényszeríteni akaratukat a madridiakra. Ezen a bajnoki döntőn viszont a Simeone beszéde által feltüzelt Atlético-játékosok kiszaladtak az ünneplőbe öltözött Camp Nou gyepére, és három és fél perc alatt elintézték a Barçát.

Ebben a három és fél percben az Atlético rúgott egy kapufát, volt egy hatalmas gólhelyzete, majd egy szögletből a fantasztikus uruguayi középhátvéd, Diego Godín védhetetlen fejest küldött Pinto kapujába. Ha egy csapatnak három és fél percébe telik átgázolni az ellenfelén, akkor nincs értelme arról beszélni, hogy de egyébként a másik jobb. Nem, nem jobb. Amennyiben ezt a sportot 11 focista eredményes összjátékaként értelmezzük, az Atlético Madridnál nincs jobb csapat nem hogy Spanyolországban, de talán a világon sem, és teljesen mindegy, hogy úgy egyébként Iniesta mit tud. Csak ők érdemelték meg ezt a bajnoki címet, és ha van igazság ebben a sportban (nincs), jövő szombaton a Bajnokok Ligáját is ők nyerik meg.

Kokéval, Gabival, Filipe Luísszal és a többi kiváló játékossal szemben igazságtalan lenne ezt az elképesztő sikert csak Simeone számlájára írni, de az a helyzet, hogy amit az argentin az Atlético kispadján véghez vitt, olyanra évtizedek óta nem nagyon volt példa az európai futballban. Brian Clough és az ő Nottingham Forestje merül fel, mint legutóbbi hasonló teljesítmény, de amikor az a csapat két egymást követő évben is megnyerte a a BEK-et, ez még nem volt teljesen lehetetlen a kontinens kis- és középcsapatai számára.

Simeone csapata viszont már egy olyan pályán éri el sikereit, amely reménytelenül lejt a nagyok javára, Európában és Spanyolországban egyaránt. Az hagyján, hogy mennyivel nagyobb költségvetéssel gazdálkodik a Barcelona és a Real Madrid, de a spanyol tévés közvetítések jogainak értékesítéséből befolyó pénzek igazságtalan elosztásából fakadóan ez a különbség megállíthatatlanul növekszik is. Az Atlético játékoskeretének értékét összehasonlítani sem lehet a két nagy hazai riváliséval. Mindennél beszédesebb az adat, hogy a spanyol bajnokság kezdete előtt volt olyan fogadóiroda, amely százszoros szorzóval adta Simeonéék végső győzelmét. És tényleg nem túlzás azt mondani, hogy az Atlético ezt az egy a százban esélyt volt képes megragadni.

A szombat esti meccsen is látszott, hogy ezt a csapatot olyan különleges masszává gyúrta össze Simeone, amilyet nagyon-nagyon régen nem lehetett látni. Az első félidő elején lesérült Diego Costa, nem sokkal később Arda Turan, azonban a csapat játékán észre sem lehetett venni a két kulcsember kiválását. Ahogy Pep Guardiola néhány éve Barcelonában olyan csapatot épített, amely játékosoktól szinte függetlenül működött tökéletes zenekarként, Simeone kreációja is hibátlan gépezet. És attól, hogy ez nem egy szmokingba öltözött nagyzenekar, hanem egy rockandroll-együttes, ugyanúgy képes olyat alkotni, amiről még évtizedek múlva is beszélni fog, aki szereti a focit.

Szombat este a Barcelona gyakorlatilag csak Alexis elsülő lábával tudta veszélyeztetni Courtois kapuját. Csak Mascherano és Piqué voltak képesek egy az egyben felvenni a küzdelmet Simeone gladiátoraival, akik minden egyes ütközetet megnyertek a katalánok teljesen súlytalan játékosai ellen. Az embernek olyan érzése volt, hogy Dani Alvestől Messiig mindenki csak túl akart lenni ezen a meccsen és ezen az elátkozott szezonon, amin a játékosokon kívüli szinte valamennyi tényező csődőt mondott a Barcelonánál.

A bajok sora még 2013 nyarán kezdődött, amikor kiderült, hogy kiújult Tito Vilanova rákbetegsége, és nem lesz képes többé kispadra ülni. A klubnak villámgyorsan kellett edzőt találnia, amikor a piacon már nem voltak a Barcelonához méltó tudású szakemberek, és így esett a választás Tata Martinóra, aki korábbi eredményei alapján kétségkívül megérdemelt egy esélyt egy európai nagy klubnál.

Martinónak azonban egy eleve szinte lehetetlen feladatot, a Guardiola-korszak lezárását és valami új megteremtését kellett volna levezényelnie Barcelonában úgy, hogy felkészülni sem volt ideje, és a játékoskeretet is készen kapta. Ennek fényében egyáltalán nem volt tőle rossz eredmény, hogy az utolsó 45 percig versenyben tartotta a bajnokságért csapatát, még ha tavasszal a játék képe sokszor tragikus is volt, és a Barcelona sok-sok év után először zár szezont komoly trófea nélkül. Az argentin le is vonta a következtetést, és szombat este tulajdonképpen emelt fővel jelenthette be, hogy megegyezett a klubbal, és feláll a kispadról.

Messinek adóügyei miatt kellett bíróságra járnia, Sandro Rosell klubelnök belebukott a Neymar leigazolása körüli szabálytalanságokba, volt egy rakás szerencsétlen sérülés Valdéstől Puyolon át Messiig, tavasszal pedig végül meghalt Tito Vilanova is. A szezon jó részén a Barcelona legkisebb baja az volt, ami éppen a pályán történt. Most az újjáépítésnek kellene jönnie, de Barcelonában nagyon kevesen gondolják, hogy a senki által nem legitimált klubvezetetés és az általuk a kispadra kiszemelt Luís Enrique képesek lehetnek a feladatra.

A Barcelona válsága ráadásul a nyáron tovább mélyülhet, hiába nem játszik a csapat. Messi vajon képes lesz az argentin válogatotban felpörögni, vagy már soha nem közelíti meg régi fényét? Mi lesz az egyértelműen leszálló ágban lévő Xavival, ha a rá épített spanyol válogatott teljesen összeomlik a vébén? Játszik még ő valaha barcelonai színekben? Amikor 2008 nyarán legutóbb volt ekkora válságban a klub, jött a zseni Guardiola, kitakarította az öltözőt, és néhány hét alatt mindent rendbe rakott. Nem valószínű, hogy ez másodszorra is összejöjjön.

A spanyol bajnokság zárásának azonban nem a Barcelona bajairól kell szólnia. És nem is arról a Real Madridról, amely néhány hete még az első számú esélyesnek tűnt, aztán a Bayern München elleni történelmi BL-siker után hazai pályán beleállt a földbe. Hanem arról az Atléticóról, amelyről 37 és fél fordulón át mindenki azt hitte, hogy egyszer csak elfogy belőle a szusz, azonban mégis át tudta verekedni magát minden akadályon, ráadásul a két nagy csapat egyszer sem tudta legyőzni a bajnokságban.

Érdemes arra is emlékezni, hogy mivel anyagilag az Atlético nem tud versenyezni a legnagyobbakkal, Simeonénak az utóbbi években olyan klasszisokat kellett elengednie a csapattól, mint Kun Agüero vagy Radamel Falcao. A 2013/2014-es spanyol bajnokságot egy olyan csapat nyerte meg, amelynek több játékosa, az élen Diego Costával, egész egyszerűen nem kellett másnak, csak Simeone faragott belőlük világverő tizenegyet.

Akik emlékeznek a focista Simeonéra, azok pontosan tudják, hogy védekező középpályásként még argentin mércével is kemény játékosnak számított, akire sokszor az aljas jelző sem volt túlzás. Ebben az Atlético Madridban viszont éppen az a csodálatos, hogy hiába áll Dávidként szemben Góliátokkal, minden egyes meccsén nemes ellenfélként küzd, aki eszével és erejével győzedelmeskedik a pályán. Spanyol bajnoki címüket kutya kötelessége mindenkinek felállva megtapsolni, pontosan úgy, ahogy a Camp Nou százezer Barcelona-drukkere is tette szombat este.