“Az hogy lehet, hogy neked négy gyereked van, mégis teljesen normális vagy?”

Mert hogy is kerül egy négygyerekes anya este a bárba, magassarkú cipőben csinosan, mikor a legkisebb odahaza még szoptatós? Nos, elárulom a titkot: melltartóbetéttel - a tej miatt. Ennyi a különbség közte és a többi hasonló korú nő között, akik ugyanott, ugyanakkor szórakoznak. Én is pont olyan vagyok, mint bárki más. Igen, négy gyerekem van, mert a párommal így terveztük. Az nem volt a tervekben, hogy elcsúnyulok, slamposan járok, mártír mosolyt öltök az arcomra állandó kiegészítőnek, és a végtelen fáradtságtól megöregszem. Az sem, hogy a szellemi érdeklődésem kizárólag a gyerekkörüli teendőkre fog korlátozódni.

A kérdező nagyon kedves volt, és egyáltalán nem akart megbántani. Viszont újból rádöbbentett arra, hogy nekem és a többi sokgyerekes, klasszikus anyának miért van szüksége a feminizmusra. Azért, ma az a kép él a sokgyerekes nőkről, hogy ők csupán sajnálnivaló, nehéz sorsú, kiszolgáltatott nők, akiket tönkretesz a gyerekek körüli és a háztartási robot. Akiknek nincs más választásuk, mint feláldozni az életüket és önmagukat, mert erre kényszeríti őket például a vallás vagy a hagyományos gondolkodású családjuk.

Pedig nagyon sokan vagyunk, akik szabadon és tudatosan vállaltunk sok gyereket. Azért, mert ez nekünk így jó. És éppen ezért nem hasonlítunk a szetereotíp képre: a mártíromság kényszermosolyával felszerelt, nyúzott és leharcolt nőre. Ugyanúgy szabad emberek vagyunk, mint azok, akik tudatosan nem vállaltak gyereket.

Miért fontos, hogy mit gondolnak rólunk?

Ha a sokgyerekességre adott reakció kimerülne abban, hogy rendszeresen ok nélkül sajnálnak, akkor tulajdonképpen nem is volna a téma túlzottan érdekes. A baj az, hogy egy általános társadalmi jelenségről van szó annak számtalan következményével együtt. Olyan kép él az emberekben, hogy a sok gyerek az valami végtelenül kellemetlen és macerás, nagyon nehezen menedzselhető valami.

Mint minden előítéletnek, ennek is van igazságmagva, ugyanakkor minden érintett életét indokolatlanul megnehezíti. Ha a munkahelyeken már majdnem egyenlő is a férfiak és a gyermektelen nők megítélése, a sokgyerekes nők bízvást számíthatnak arra, hogy a sor végére kerülnek vagy egyszerűen nem számolnak velük. A baráti körben - hacsak nem mind sokgyerekes -, természetes, hogy a sokgyerekes nő úgysem ér rá a közös programokra. A pedagógusok elnézést kérnek, ha valamelyik gyerekkel külön kellene foglalkozni, mert hát “bizonyára nem megoldható ennyi gyerek mellett”. Ha a gyerekkel valami probléma van, akkor mi más is lenne az oka, mint hogy nem jut rá elég figyelem. A sokgyerekes nővel bárki bárhol csak a gyerekeiről akar beszélni, mert nyilván más téma nem is fér a fejébe. A sokgyerekes nő sajnálatra és tiszteletreméltó, de a háta mögött már inkább szánnivaló, beszűkült és semmiben se lehet rá számítani a gyerekei miatt. Elképesztő élmény volt számomra, hogy míg a gyerekekeim születése a mindennapjaimban bőséggel járt előnnyel és hátránnyal is, addig a családomon kívül elsöprő mértékben csak hátránnyal.

Szükségem van a feminizmusra!

Számomra a feminizmus azt jelenti, hogy építsük le a nőket érintő igazságtalan egyenlőtlenségeket, előítéleteket, és természetes legyen mindenki számára, hogy a nő szabadon dönt az életéről. Ezért nagyon is fontos számomra, hogy az emberek fejében ne sorscsapásként vagy tartós fogyatékosságként jelenjen meg a sokgyerekes női lét, hanem az egyik lehetséges, önként vállalt női életútként. És ne kelljen többszörös enegiával bizonyítanom, hogy ugyanolyan értelmes, okos, kiegyensúlyozott, megbízható és munkaképes vagyok, mint bárki más. Csak éppen nagyon büszke vagyok a négy gyerekemre, és a csodálatos férjemre, aki mellett megmaradhattam olyannak, amilyen voltam.

(Ha szeretnétek elmondnani, milyen a TI feminizmusotok, hajrá! küldjétek el nekünk Facebook üzenetben, vagy a feminfoblog@gmail.com-ra.)