Ez neked feminizmus?!
Két hete indítottuk el sorozatunkat, amelyben ti, az olvasóink írtátok meg, hogy számotokra mit jelent a feminizmus, miért tartjátok magatokat feministának. Sokan megdöbbentek az első két poszton, hiszen az ezekből vallomásokból kibontakozó kép igencsak távol van azoktól az általános feltételezésektől, hogy milyen is egy feminista. Mások értetlenkedtek, hogy ez nem lehet feminizmus, ezek a hagyományos értékrendet valló nők nem lehetnek feministák, hiszen ez pont ellentétes azzal, ami szerintük a feminizmus lényege és csak azért mert élvezik a nőiségüket, még nem feministák, sőt.
A posztsorozat megkezdése előtt nem akartunk bevezetőt írni, úgy gondoltuk, ráér az később is. Látva azonban az értetlenséget, most megírjuk, miért indítottuk el ezt a sorozatot, és miért voltak (és lesznek is még) benne olyan írások, amelyek sokakban ellenérzést keltenek. Szerintünk a feminizmus egyik legfontosabb célja az, hogy enyhítse a nőkkel szemben megfogalmazott elvárások súlyát, és a sztereoip ítéletek helyett felhívja a figyelmet a nők, a női döntések és az ezek nyomán kialakuló életutak sokféleségére. Ha valami biztosan nem feminizmus az az, ha kioktatunk más nőket arról, hogyan éljenek. Ők vajon nem képesek eldönteni, nekik mi lenne a legjobb? Még ha nem is lennének képesek, mi akkor sem gondoljuk hogy biztosan jobban tudjuk náluk, és eszünk ágában sincs magunkra venni az ő boldogulásuk, boldogságuk terhét.
Miért is ne dönthetne egy nő úgy, hogy ő bizony családanyaként akar élni, mert akkor tud önazonos lenni, kiteljesedni és boldog lenni? Ha talál ehhez partnert, aki hasonlóan gondolkodik és boldoggá teszik egymást, hát hajrá! Egy ilyen kapcsolat is lehet kiegyensúlyozott. Amíg ez a tényleges belső szabadságból fakad, amíg szabad döntés következménye ez nem antifeminizmus.
Az antifeminizmus a nők elnyomása. Pont az, amikor valaki azt gondolja, hogy joga van más számára előírni, hogy hogyan éljen, hogyan kellene élnie. Persze ezt is lehet a legjobb szándékkal mondani, elétenni mindenféle hangzatos szólamokat, tudományosnak hangzó kijelentéseket vagy épp a hagyományra hivatkozni, de azt állítani, hogy csakis ez és az az út vezet boldogsághoz és aki nem ezt járja, az boldogtalanságra ítéltetett és romlásba dönti a világot, az szerintünk egyszerűen butaság. Rosszabb esetben gonoszság. Igen, többek között "a nő dolga a férfi" Joós Istvánról beszélünk, meg mindazon önjelölt bölcsekről, akik mindenféle alattomos módszerrekkel élnek és felhatalmazva érzik magukat arra, hogy megpróbálják rávenni a nőket arra, hogy saját szabadságuk megélése helyett férfi párjuk igényeinek rendeljék alá egész életüket.
Ezekkel az írásokkal azt szeretnénk megmutatni, hogy a feminizmusnak ezer arca van, és azok az emberek, akik feministának vallják magukat, mind különbözőek.
Sokan elégedettek azzal, ahogy berendezték az életüket. Mások pedig, mint mai írásunk szerzője is, hiába tudja mit akar, mégsem tud a saját értékrendje szerint élni. Bár látta gyermekkorában, hogy milyen boldogtalanul robotoltak a családjában a nők a férfiakat kiszolgálva, a saját életében mégis megismételni látszik ezt a sorsot.
Vajon miért nem tudunk úgy élni, ahogy szeretnénk, a családi minták tényleg erősebbek minden elhatározásnál? Szerintünk erről szól mai vendégszerzőnk, Egyanya írása.
Az én feminizmusom ősi és mélyről jön. Az igazságtalanság elleni küzdésként éltem meg gyermekként, mert láttam anyukámat és apukámat.
Anyukám dolgozott, tűrt és elviselt, megalázkodott és hallgatott és dolgozott és dolgozott és dolgozik még most is, itthon, meggörnyedve, bicegve, de odateszi a fia elé az ételt,mert "ez a dolga"...mert a Fiú, a férfi ezt érdemli.
Apám uralkodott, a szó szoros értelmében. Nem volt Ő rossz ember, persze... csak ezt hozta magával. Az egyedüli, aki szembeszállt és kiállt az anyámért, én voltam. A második, a "lány létedre egész ügyes vagy", a következő, akit lehetett dolgoztatni. A bátyám tanult, Ő hétvégente, amikor hazajött - felmentést kapott.
Láttam, ki mennyit dolgozik és ki hogy él. Aztán láttam más családokat is, erőszakot és alkoholizmust, molesztálást és eszméletlen sok munkát-szinte semmi pénzért, nulla elismerésért. Aztán nőttem-nődögéltem és a saját bőrömön is tapasztaltam pár dolgot, ez vezetett odáig, hogy érdeklődjek a nők sorsáról, hogy ha lehet tenni, akkor tegyek-legyen az bármi apróság... akár egy megosztás facebook-on,vagy bármi, ami segít kinyitni a szemeket, lerázni a béklyókat... mert azok vannak, jó sok.
Mostanság itthon vagyok a kétéves gyönyörű kislányommal, akit teljes valómmal imádok és napról napra, újra és újra megélem a mennyországot és a poklot is. Egyedül vagyok, magányos vagyok-vágyom a felnőtt szóra, vágyom rá, hogy - ahogy korábban - azt tegyek, amihez kedvem szottyan, vágyom rá, hogy kiléphessek a 24 órás szolgálatból, de eddig ez még nem történt meg. Amióta kicsi lányom megszületett, csak rám számíthat. Egyszer töltöttem el két órát nélküle a "saját érdekemben" és talán még két alkalommal voltak rövidebb időszakok, amikor a nagyszülőkhöz vitte Apa én pedig dolgoztam, mint mindig - itthon.
Vettem egy rég áhított fényképezőgépet már több,mint két éve, de családi és kirándulós fotókon kívül másra még nem használtam... pedig évekig "kuporgattam rá", majd amikor összejött a pénz, egy-kettő elment a születendőre, de azért csak sikerült megvenni-baráttól, használtan, később (vagy későn?). Nekem ez, azaz ez a gép jelent mindent, amit elvesztettem azzal, hogy megszültem a kislányom.
Jelképezi a személyes szabadságomat, ami megszűnt, - a gondolkodó énemet -azt, amelyikkel nem csak a kicsiről lehet beszélni... azt, aki meglátta a szépet, akiben mutatkozott valami iránt érdeklődés és esetleg egy kis tehetség is... aki szabad volt és nem egy háztartási robotgép, egy anya.
Mostanság nincs elismerés, nincs idő, nincs cél... csak túlélés. Nem, nem fizikailag, hanem...lelkileg, szellemileg. Mert egyrészt csodálatosan sokat ad egy gyermek, másrészt... elfelejtem, ki vagyok, honnan jöttem és ha már a gyermek "kirepül"...? Nem kell megvárnom, amíg elköltözik, egy év múlva ovi és én mehetek vissza a társadalomba, ahol kisgyerekes anyaként, három év otthonlét után... vajon hogy lesz tovább?
EZ az én feminizmusom és az, hogy Apa miért mondhatja azt, hogy "majd holnap megcsinálom,ma nincs kedvem" ...és én miért nem mondhatom ezt? Én miért dolgozom egyfolytában, Ő miért ebédelhet ülve, míg én csak a gyerekkel futkosva? És hiába mondjátok, hogy nem kéne ennek így lennie... mert körülnézek és LÁTOM,ezt látom Mindenhol!
Az anya a központ, minden dolog, ami a családdal kapcsolatos, rá hárul. A férfi elmegy dolgozni, hazajön és Ő megtette a magáét. Neki itt a vége, pont.
Kedves idősebb Édesanyák, miért engedtétek, hogy ez így legyen? Drága fiatal anyukák, kérlek Benneteket, tegyetek ez ellen! Ne várjon ugyanez a szomorú egyenlőtlen küzdelem az én kislányomra!
Köszönöm.
További nőkkel kapcsolatos híreket, érdekességeket találsz a feminfo facebook oldalán. Tetszik?
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.