• Felvonulást tartottak Izlandon a nemi erőszak ellen.
• Egy kicsit zavarba is hozott, aztán felszabadító volt.
• Olyan témákkal foglalkoztak, amikkel máshol alig, ráadásul menőn.
• Ilyen egy slutwalk Reykjavíkban.

Egy régi Para-Kovács Imre-cikkben olvastam egy történetet arról, hogy a szerző elment egy melegbárba, megnézett egy műsort, ami egyre forróbb lett, egészen odáig, hogy egy transzvesztita táncolt az ölében. Ezen a ponton pedig nagyot nyelve azt mondta magának:

Na most legyél liberális!

Lehet, hogy nem pontosan így volt, az emlékeim nem teljesen tiszták, de a lényeg biztosan az volt, hogy a szerző önironikusan elmesélte, milyen az, amikor a saját komfortzónáján kívül találja magát, az elvben képviselt dolgok pedig hirtelen kézzel fogható valósággá válnak. Ezzel ugyan baja nem volt, de tagadhatatlanul érezte, hogy neki mindez nem olyan természetes egyből, és egy kicsit dolgozni kell azon, hogy az legyen.

Valami hasonlót éreztem, amikor szombaton a reykjavíki Slutwalk felvonulás résztvevőit figyeltem. A barátaimmal Izlandon nyaraltunk, utolsó napunk pedig éppen egybeesett az idei menettel. A Slutwalk egy 2011 óta létező mozgalom, melyet egy torontói rendőr megszólalása indított el, aki azt mondta, ha a nők nem öltöznének olyan kurvásan, nem erőszakolnák meg őket. Azóta a világ számos pontján felvonulnak évente azok, akik azt gondolják, a nemi erőszakért igenis az elkövető a felelős, és semmilyen kihívó öltözet nem jogosít fel arra senkit, hogy magáévá tegye őket. A torontói rendőr érvelése ugyanis egyáltalán nem egyedi, ezt talán Magyarországon nem is kell magyarázni. (Ajánlom például Bede Márton 2007-es véleménycikkét a témában.) Slutwalk egyébként nálunk is szokott lenni.

Az izlandi kiadás, a D.R.U.S.L.A, vagyis K.U.R.V.A. viszont egészen más volt, mint bármilyen utcai esemény, amit valaha élőben láttam. És éppen ez volt a lényege.

A menet szombat kora délután a világ egyik legszokatlanabb kinézetű temploma, a Hallgrímskirkja elől indult. Amikor odaértünk, első ránézésre nem láttunk semmi igazán szokatlant: emberek transzparensekkel vidám öltözetben. Aztán lassan kezdett feltűnni, ez tényleg nem olyan felvonulás, amit megszoktunk.

Például azért nem, mert mindenféle korú és helyzetű ember ott volt. Bár a résztvevők jelentős része a köznapi megközelítés alapján extrémnek minősíthető öltözetben volt, ezzel együtt is gyerekek, idősek, teljes családok mentek velük együtt teljesen természetesen és álltak ki amellett, hogy a nem azt jelenti, hogy nem, bármi is látszik ki egy ember ruhájából.

Az igazi meglepetés viszont a menet elején jött. Ott ugyanis fogyatékkal élő, részben teljesen mozgásképtelen nők csoportja volt, akik egy része bőrruhában, kirúzsozva, magukon

disability bitch

felirattal jelentek meg.

Tényleg kár lenne tagadni, hogy a látvány az első pillanatban zavarba ejtett. Szerintem a legtöbb, a többségi társadalom formálta mindennapokban élő embert ugyanúgy zavarba ejtette volna. És a legkevésbé sem azért, mert bármi baj lenne ezzel. Egyszerűen az van, hogy aki nem lát ilyesmit, annak eszébe sem nagyon jut, hogy a nemi erőszaknak részben épp ez az arca:

a magatehetetlen emberek helyzetének kihasználása.

Ilyen bűncselekmények a világon mindenütt történnek, a legkisebb visszhang nélkül. Nem mintha egyébként a nők elleni erőszak alaposan körüljárt téma lenne a mainstreamben, különösen Magyarországon, vagy nem mintha akár a világ haladó részén ne lenne mindennapos azt gondolni, hogy aki szexi ruhában van, az magára vessen. De a fogyatékkal élők helyzetének kihasználása aztán tényleg olyan kérdés, amit némaság vesz körül. Egyszerűen szinte senkinek sem jut eszébe, akit nem érint.

Ez az egyik ok, amiért első pillanatban zavarba jön az ember, amikor disability bitchet lát. A másik viszont ennél is fontosabb, és ennél is alapvetőbb mainstream tabut tör meg. Mégpedig azt, hogy akár a legkomolyabb fogyatékossággal élő embereknek is ugyanúgy vannak vágyaik, adott esetben ugyanúgy szeretnék vonzónak és kívánatosnak láttatni magukat. És ettől még rájuk ugyanúgy vonatkozik, hogy a nem az nemet jelent.

Ezt látni pedig tényleg egészen felszabadító élmény. Mert a zavar után tényleg ez az érzés jön: egészen nagyszerű, hogy ezek az emberek így kiállnak magukért, és van olyan társadalom, ahol erről szólnak a viták.

És itt most nem is arra gondolok, hogy éppen a Slutwalk reggelén olvastam arról, hogy állítólag vége a liberális demokráciának. Adott persze az élménynek egy ironikus csavart, de a lényeg szempontjából ez mindegy. Mert a lényeg mégis az, hogy a többségi társadalom, és menjünk itt most át személyesbe, egy fehér, középosztálybeli, egészséges, heteroszexuális férfi, vagy nézzük általánosan, egy nyüzsgő nagyváros szembesül-e egyáltalán azzal, hogy mennyire más élethelyzetek és szempontok is vannak, mint az általa megszokottak. Lehet persze erről bármennyit olvasni, vagy elméletileg megalapozni, ahhoz semmi sem hasonlítható, amikor meg is lehet tapasztalni élőben, legalább egy délutánra.

Az pedig, hogy mindez mellesleg nagyon jó hangulatú buli, azért is lényeges, mert a mainstreamnek, vagyis hát a legtöbbünknek megvan az a szokásunk (és ezért lehet minket hibáztatni, de ettől még ez a helyzet), hogy vonzó, menőn előadott formában akár súlyos és nyomasztó problémákat is befogadunk, de ha túl komor módon jönnek szembe ezek a témák, inkább elzárkózunk, és azt mondjuk, ez nem az mi dolgunk.

A 120 ezres Reykjavíkban, a 325 ezer lakosú Izlandon 11 ezer ember ment ki a Slutwalkra. A résztvevők vidáman, a legkisebb atrocitás nélkül elmentek a parlamentig, ahol a beszédek után egy helyi lány-rapcsapat játszott (őket előző nap láttuk egy kis klubban). Később minden párt egy képviselője aláírta a javaslatot arról, hogy szigorítsák a nemi erőszakról szóló szabályozást.

Egy ilyen menet persze nem változtatja meg a világot, és történnek majd még szomorú esetek, akár Reykjavík közepén is. De azon, ahogy a nagyközönség gondolkodik a témáról, biztosan sokat segít. Azt pedig, hogyan gondolkodunk az ilyesmiről, egyetlen politikus sem tudja elvenni. Igaz, megadni sem ők fogják.