• A kurdok egyértelműen a legjobb fejek a Közel-Keleten.
• Ettől még nem fogják tudni megoldani a súlyos nemzetiségi és felekezeti ellentétektől sújtott térség gondjait.
• 30-40 milliós nép saját állam nélkül.
• Csak Irakban több mint hatmillió kurd él.
• Hadseregük, a pesmerga gyengébb, mint amilyennek látszik.
• A kurd politika borzasztóan korrupt.
• Kurdisztán függetlenné válása több bajt okozhat, mint amennyit megold.
• Helyszíni riport iraki Kurdisztánból.

Mahmúr etnikailag vegyes település iraki Kurdisztánban, néhány kilométernyire a kurdok és az Iraki és Szíriai Iszlám Állam (ISIS) között húzódó frontvonaltól. A település bejáratánál egy kis ellenőrzőpont felett a kurdok piros-fehér-zöld zászlaja csattog a forró sivatagi szélben. Az ellenőrzőpontnál asayis, kurd rendőrök álldogálnak, meg néhány önkéntes, akik a nyár végén jelentkeztek a biztonsági erőkhöz, amikor az ISIS nagy területeket foglalt el Észak-Irakban, és magát Erbilt, a kurd autonómia fővárosát fenyegette.

Mahmúrba nem lehet bemenni, csak a helyieknek. A rendőrök azt mondják, azért nem, hogy megakadályozzák a fosztogatást, a helyi arabok házai ugyanis  üresen állnak. Az ISIS augusztus elején ezt a települést is elfoglalta, de a kurdok azóta visszaszerezték. „A helyi arabok kitoltak magukkal” – mondja Sámer, az egyik önkéntes az ellenőrzőpontnál. „Amíg az ISIS itt volt, kollaboráltak velük. Aztán amikor az ISIS visszavonult, ők is mind elmenekültek, mert attól féltek, hogy a kurdok bosszút állnak. Egy sem maradt itt.”

A kurd kormány a helyén van

Az iraki kurdok az ISIS ellen formálódó nemzetközi koalíció legfontosabb elemét alkotják. Eddig egyedül ők tudtak sikeresen ellenállni a szélsőséges iszlámista szervezetnek, amely az elmúlt hónapokban Irak és Szíria harmadát ellenőrzése alá vonta. A kurdok észak-iraki önkormányzata, a Kurdisztán Regionális Kormány stabil, nagyjából demokratikus, mérsékelt és Nyugat-barát entitás. A pesmerga, a kurd fegyveres erők sokat próbált társaság. De a kurdokkal való szövetkezés kockázatokat is rejt magában, amint Mahmúr esete is mutatja.

Először is itt van az etnikai kérdés.

A mai kurd autonómiával határos településeken negyven évvel ezelőtt még főleg kurdok laktak. Aztán Szaddám Huszein arab nacionalista rendszere megpróbálta őket elarabosítani, és betelepített egy csomó arab törzset, a kurdok egy részét pedig elüldözte. Az amerikaiak elüldözték Husszeint, az ISIS most elüldözte az iraki hadsereget, aztán a kurdok meg az ISIS-t. Arról nincs szó, hogy az így visszatért kurdok aktívan is próbálnának megszabadulni a helyi araboktól, de nem bánják, hogy menekülnek. Holott biztos, hogy nem mindegyikük ISIS-hívő. A határos részek hovatartozása vitatott, Szaddám bukása óta próbálják eldönteni, hova kerüljenek: Erbil vagy Bagdad irányítása alá.

„Ezek az elarabosított területek nagyon fontosak a számunkra”

– mondja Amandzs Abdulla, a Gorán, a második legnagyobb kurd párt vezető külpolitikusa erbili irodájában. „Miután az iraki hadsereg júniusban feladta ezeket a területeket, mi bevonultunk, hogy megvédjük a népünket az ISIS-tól. Népszavazást fogunk tartani, hogy legitimáljuk a helyzetet. A kurdok itt etnikai tisztogatás áldozatai voltak, akiket elűztek, most haza akarnak menni.” A körülmények most eldöntik a kérdést, igaz, a legnagyobb vitatott városban, Kirkukban szinte biztosan megmarad az arab többség, amiből még baj lesz.

Nincs komoly fegyverzetük

A másik kérdőjel a pesmerga. Augusztus elején kiderült, hogy messze nem olyan erősek, mint amilyennek látszottak: villámgyorsan hatalmas területeket vesztettek az előrenyomuló ISIS-szel szemben. Azóta csak nagy nehezen tudták visszaszerezni a területek egy részét. Az Erbil és Moszul közti frontvonalnál ez jól megfigyelhető. A kurdok kis, szépen megerősített állásokat vettek fel talán egy kilométernyire az ISIS-vonalaktól. Futóárkok, mellvédek, rendes tüzelőállások mindenhol. Egy kiképzett hadsereg átgondolt frontvonala ez. De komolyabb fegyvernek egyetlen öreg T-62-es tanktól eltekintve nyoma sincs. A pesmerga főleg karabélyokkal, géppuskákkal, aknavetőkkel, valamennyi régi szovjet nehézfegyverrel van ellátva. Inkább egy nagy milícia, mint igazi hadsereg.

A parancsnok azt mondja, időnként haladnak előre valamennyit, de az amerikai légierő nélkül egészen más lenne a helyzet. „A légicsapások sorsfordítóak voltak” – mondja, miközben kikukucskál az egyik mellvéd mögül, ahonnan távcsővel látni az ISIS-vonalakat. Azt mondja, a nyugati országok által ígért segélyből eddig csak könnyű fegyver és lőszer jutott el hozzájuk. Erbilben azt mondják, érkeztek már páncéltörő fegyverek is, csak a pártok megpróbálták őket lenyúlni. A pesmerga ugyanis pártmilíciákból áll össze: egyes egységek a kormányzó Kurdisztáni Demokrata Párthoz tartoznak, mások pedig a Kurdisztáni Hazafias Unióhoz (KHU). Valódi központi irányítás nincs.

„A mai szervezettségünk és felszerelésünk nem elég ahhoz, hogy megverjük az ISIS-t”

– mondja Rasíd Szindi tábornok, aki a KDP-erők főparancsnoka volt a hetvenes évek elején, amikor még az iraki hadsereg (időnként pedig a KHU) volt az ellenség. „Ahol most tartunk, az arra elég, hogy visszaszorítsuk őket. De össze fogják magukat szedni és újra támadni fognak. Több nehézfegyverre van szükségünk, nyugati tanácsadókra, kiképzőkre.”

Két klán uralja a kurd politikát

A pártmilíciák léte mutatja, hogy a kurd politika sem az a teljesen civilizált dolog, aminek elsőre látszik. Erbilt a kurdok úgy adják elő, mint az új Dubait. Tény, hogy a város gyorsan növekszik, tele van csillogó-villogó irodaházakkal, iszonyú mennyiségű hotellel, amerikai stílusú boltokkal, éttermekkel, kávézókkal, és elég menő autóparkkal: Dodge-ok, Chryslerek, Mercedesek cirkálnak mindenhol, nem csak az errefelé megszokott, mindent kibíró Toyoták. Erbil pörög, az biztos, mindenhol építkeznek, a közbiztonság jó, mindenki tud angolul. Rengeteg pénz van, és a kurdok meg vannak róla győződve, hogy az övék a legmenőbb ország nemcsak a Közel-Keleten, de talán az egész világon.

Rendszeres választásokat tartanak, de politikai pluralizmusról inkább csak annyiban lehet beszélni, hogy a KDP és a KHU felosztotta maga közt az országot két zónára, ahol azt csinálnak, amit akarnak. A korrupció hatalmas, a pártok gyakorlatilag családi vállalkozások és pénzelosztó szervezetek; a KDP a Barzani klán és barátaik bulija, a KHU pedig a Talabaniké. Regionális szinten a KDP az erősebb, Barzani az elnök, Barzani a miniszterelnök és Barzani vezeti a titkosszolgálatokat is (az elnök unokaöccse és fia). A sokat ugráló újságírókat megverik, vagy még rosszabb. Tavaly decemberben egy szerkesztőt meggyilkoltak, mert túl sokat szimatolt a Talabanik gyanús ügyletei körül.

„Nézze, ha az ember beáll az egyik párt mellé, akkor egész jól el lehet itt lenni” – mondja egy erbili üzletember, akit családi szálak kötnek a KDP-hez, de hosszabb ideig Amerikában élt és saját magát függetlenként jellemzi.

„Igazán nagy üzleteket nem nagyon lehet a Barzanik nélkül kötni, de ahhoz is seggnyalónak kell lenni, a független gondolkodású embereket nem szeretik.”

A pártmilíciák részben azért olyan nagyok, mert a pártok így vásárolnak maguknak szavazatokat. Zakhóban, ahol menekültekkel találkozom, mindenhova egy KDP-pártember kísér, óriási Land Roverjének hátsó ülésén egy Kalasnyikov. Amikor a kórháznál a rendőrök reklamálnak, hogy ide nem lehet fegyverrel bejönni, elküldi őket a fenébe. A vita rendeződik, mindenki nevet, bólogat, egymás kezét szorongatják, de nyilvánvaló, hogy

a barzanisták itt többé-kevésbé azt csinálnak, amit akarnak.

Az elmúlt években javultak a dolgok. Megjelent egy harmadik párt, a Gorán, ami már jelentős parlamenti erő, minisztériumokat is ellenőriz. De néhány évvel ezelőtt a rendőrök még nem hagyták őket élni, például az előbb idézett Abdullát egy tüntetésen úgy megverték, hogy kórházba kellett vinni. „A dolog változnak lassan, a bipolaritás megszűnőben van. De végeredményben ez a kurdisztáni politika valósága” – hümmög Abdulla. „Óvatosan próbálkozunk a reformokkal, nem akarjuk összeakasztani a bajszunkat a két nagy párttal.” Azt mondja, a következő választásokra az a céljuk, hogy kiszórjanak kb. háromszázezernyi nemlétező szavazót a regisztráltak listájáról.

Elszakadni, de nem most

A kurdok továbbá nem csinálnak titkot belőle, hogy el akarnak szakadni Iraktól. Igaz, ezt a tervet most ideiglenesen félretették, főleg amerikai nyomásra. Cserébe komoly követeléseket támasztottak az új iraki kormánnyal szemben. Legfőképpen saját maguk akarják árulni olajukat és földgázukat, nem Bagdadon keresztül, és rendezni akarják a vitatott területek – főleg Kirkuk – kérdését, persze a saját javukra.

„Adunk még egy esélyt Iraknak”

– mondja Fuád Husszein, Barzani elnök kabinetfőnöke erbili irodájában. „Ha az irakiak komolyan gondolják a demokráciát és a föderalizációt [ez alatt a kurdok minél nagyobb függetlenséget értenek], akkor jó. De ez az utolsó esély. És a valóság az, hogy Irak ma egyáltalán nem működik.”

Husszeinnek persze igaza van, és nem a kurdok tehetnek róla, hogy Irak összeomlott, hanem az egymással élethalálharcot vívó szunniták és síiták, no meg az amerikaiak. De a kurdoknak mégis szükségük van Irakra, mert hiába a csillogó-villogó Erbil, a valóság az, hogy az autonómia nem tudja magát eltartani Irak olajkincse nélkül, legalábbis egyelőre. Ugyanakkor nehéz elhessegetni az érzést, hogy a kurdoknak csak annyiban fűződik érdekük Irak túléléséhez, amennyiben ezeket a kérdéseket rendezni tudják. Husszein le is szögezi:

„Az önrendelkezés jogáról nem mondunk le. És hogy a kurd nép mikor akarja gyakorolni ezt a jogot, az csak rá tartozik.”

Az elszakadáshoz a kurdoknak bizonyára megvan minden joguk, hiszen Irak egy csődtömeg, egyedül az ő régiójuk működik, és ezért meg is küzdöttek rendesen. Évtizedeken át álltak ellen az elnyomásnak, sokukat elüldözték, a legborzasztóbb bűncselekményeket követték el ellenük, többször is voltak népirtás áldozatai. De az elszakadás sok bajnak lehet forrása: Törökország szinte rettegve figyeli, mi történik Irakban, az ország keleti részén körülbelül tízmillió kurd él (a kurdok szerint húszmillió), akik harminc éve folytatnak gerillaháborút a nemzeti létüket el nem ismerő török állam ellen, és pont most sikerült v alamilyen eredményre jutni, korlátozott autonómiáról tárgyalnak Ankarával. Nem egyszerűbb a helyzet Iránban sem, ahol körülbelül nyolcmillió kurd élhet, és szintén létezik fegyveres ellenállási mozgalom.

A kurdok talán tényleg a legjobb fejek a Közel-Keleten, de ez önmagában nem sokat jelent. Persze az is lehet, hogy Iraknak már így is, úgy is befellegzett, és a kurdoknak igazuk van, hogy menteni akarják a menthetőt.

Szlankó Bálint, iraki Kurdisztán