Egyre nyomasztóbb a csend a kormány részéről. Bár az egész magyar közélet a kiutasítási ügyet rágja, a kormányoldal részéről egyetlen értékelhető mondat sem hangzott el a témában. Nincs ellentámadás, nincs szabadságharc, még a kitartott orgánumoknál is csak néhány sablonos “mit képzelnek az amerikaiak”-ra futotta.

Az általános hallgatás mögött több lehet, mint hogy még nincs kiadva a központi irányvonal, ellenkezőleg, valószínűleg kifejezett “kuss” van érvényben.

Az amerikai ügyvivő hétfői nyilatkozata, miszerint a magyar-amerikai szövetség jövője forog kockán, minden bizonnyal a kérdésben eddig bámulatosan botfülűnek bizonyuló magyar kormányfő számára is egyértelművé tette, hogy nagyon nagy a tét. Ezért aztán vélhetően teljes nyilatkozat-stop van mindenkinek addig, amíg ő személyesen nem határoz a válaszról. Hisz hogy is bízhatna bárkiben, amikor ezt az ügyet, úgy tűnik, a saját kommunikációs csapata fújta ilyen méretűvé?

A döntéshez leginkább azt kell tudnia, hogy milyen konkrét intézkedésekkel fenyegetnek az amerikaiak. Szijjártó Péter már minden bizonnyal hazatelefonált, de teljes részletességgel csak Budapesten fog tudni beszámolni a hallottakról. Addig viszont marad a bénultság.

A négynapos ünnep és az internetadó ügye egy kis extra gondolkodási időt a miniszterelnöknek, de hétfőre elő kell jönnie a farbával. Nem is annyira a közvélemény miatt, hanem attól való félelmében, hogy a saját emberei esetleg elbizonytalanodnak az ő vezetésében.

Amint azt Magyari Péter cikke is kiválóan bemutatta, és amint az elkövetketkező napokban mind több magyar szavazó fog meghallani és megérteni, itt nem csak, sőt, nem elsősorban egy korrupciós ügyről van szó. Ezen ügy kapcsán Orbán Viktornak el kell döntenie, hogy felvállalja-e a szakítást az Egyesült Államokkal annak érdekében, hogy Putyin legjobb európai barátja lehessen. Az USA-val való szakítás természetesen hamarosan súlyos következményekkel járna az európai státuszunkra is.

Már a gondolata is borzasztó annak, hogy idáig jutottunk. Hogy 23 évvel az oroszok kivonulása és 17 évvel a NATO csatlakozásunk után ez a kérdés egyáltalán felmerülhet. A dilettáns arrogancia még a leginkább jóindulatú interpretációja mindazon kormányzati lépéseknek, amelyek idáig vezettek. Az igazán fontos kérdés azonban arra vonatkozik, hogy valóban szakíthat-e nyíltan Orbán Viktor hazánk nyugati orientációjával.

Meggyőződésünk, hogy a válasz nemleges.

Magyarország nyugati orientációja ugyanis nem más, mint a magyarok azon évszázados vágyának kifejezése, hogy úgy élhessünk, mint az osztrákok. És hogy megint teljes jogú tagként fogadjanak el ott, ahova mindig is tartozni szerettünk volna és ahova nagyon sokáig tartoztunk is. Aki ezt elveszi, az valójában a magyar emberek álmát veszi el, ezt pedig politikailag egyetlen miniszterelnök, kormány vagy párt sem élheti túl.

Ha viszont Orbán Viktor nem szakíthat nyíltan a Nyugattal, akkor igazából azt kell eldöntenie, hogy mennyit és hogyan enged, illetve hogyan csomagolja be a visszavonulást. Egy olyan vezetőnek, aki folyton az “erő” látszatának jelentőségében tobzódik, utóbbi elsősorban azt jelenti, hogy gyorsan kell találnia egy olyan célpontot, amelyikkel szemben, hatalmát demonstrálandó, keménykedhet egy nagyot. Bankszektor? Piaci árfolyam alatti devizahitel-konverzió?