Szeptember 14-én, vasárnap délután öt órakor, a budapesti MÁV Kórház belgyógyászati osztályán Ilona elbúcsúzott édesanyjától. A 90 éves nő korához képest kifejezetten jól tartotta magát, és csak rutinkezelésre, önszántából feküdt be a kórházba. Időskorban természetes keringési problémáit szerette volna kivizsgáltatni, és – ahogy az előző években már többször is – közérzetjavító, infúziós kezelést kapni.

„Néhány héttel korábban még füvet nyírt és a dédunokáival focizott. Teljesen önellátó, független nő volt”

– meséli Ilona. Édesanyja azzal búcsúzott, hogy majd ha kipihenve hazamegy, süt fánkot az unokáknak. Hétfőn reggel viszont a belgyógyászati osztályt vezető főorvos hívta fel azzal, hogy hazament-e az édesanyja, mivel a kórházban nem találják.

Ilona első gondolata az volt, hogy édesanyja az éjjel kimehetett a mosdóba, és eltévedt a számára ismeretlen kórházi útvesztőben. A nő ugyanis hiába volt már többször ezen a belgyógyászati osztályon, szeptemberben teljesen megváltozott környezetben találta magát, egy teljes renoválás alatt álló kórházi szárnyban. A tatarozás miatt keletkezett útvesztőben Ilona maga is nehezen ismerte ki magát, és később mással is beszélt, aki csak telefonos segítséggel tudott elnavigálni ebben a labirintusban a belgyógyászatig.

Ahogy az ilyen eltűnéses esetekben kötelező, a kórház értesítette a rendőrséget, és a család és a barátok is igyekeztek segíteni. Az idős nő képe, adatai, eltűnésének körülményei felkerültek a Facebookra, onnét pedig a sajtóba. A kórházon belül azonban a rendőrség 15-én délután befejezte a keresést, és arról értesítették Ilonát, hogy az intézményen belül innentől kezdve legfeljebb a kórház saját biztonsági szolgálat foglalkozik ezzel. Ilona azonnal felvette a kapcsolatot a rendészekkel, de nem tudta őket meggyőzni arról, hogy érdemes komolyan dolgozniuk.

„Hiába mondtam a rendészeknek, hogy teljesen kizárt, hogy az anyukám kijusson a kórházból, ragaszkodtak ahhoz, hogy nincs a kórház területén”

– mondja Ilona, aki a rendőrök munkájával, empátiájával végig elégedett volt ebben a nehéz helyzetben, a kórházra, különösen pedig a rendészekre nem sok jót tud mondani. A kórház három portája közül vasárnap éjjelenként csak egy tart nyitva, a 90 éves, szabadidőruhás nőnek azon kellett volna észrevétlenül kijutnia, ami nem tűnt életszerű helyzetnek. A rendészek ennek ellenére ragaszkodtak ahhoz, hogy ők már mindent átnéztek a kórház területén, és nem voltak hajlandóak folytatni a keresést.

„Benéztünk az autók közé és minden bokor alá”

– hajtották el a rendészek hétfőn késő délután a kétségbeesett Ilonát.

Kedden, szeptember 16-án kora reggel mégis azzal hívták a rendőrök, hogy édesanyját az intézmény udvarán találták meg, holtan.

Hogy pontosan mi történt, hogy tűnhetett el az idős nő, hogy nem találták meg legalább 24 órán át a kórház területén, mit csinált vasárnap éjjel és kedd kora reggel közt, mi volt a halál oka, arról hivatalosan semmit nem tudni. A MÁV Kórházat felügyelő Magyar Honvédség Egészségügyi Központból, azaz a Honvéd Kórházból a 444 kérdéseire csak egy rövid válasz érkezett:

„Az MH Egészségügyi Központ belső vizsgálatot folytat az üggyel kapcsolatban, amelynek megkezdéséről korábban a családod értesítettük, és amely még nem zárult le. A vizsgálat lezárása után, annak eredményéről a család részére tájékoztatást fogunk küldeni. A halálesetről a rendőrség közigazgatási eljárás keretén belül tart vizsgálatot, a lezárását követően ők értesítik ki a családot.”

A rendőrségi eljárást a BRFK Rendkívüli Haláleseti Osztálya folytatja, de Ilona érdeklődésére ők sem tájékoztathatták a vizsgálat állásáról. Azt sem tudták megmondani, hogy mikorra várható eredmény az ügyben, csupán annyi közöltek, hogy bekérték a kórház szakvéleményét az esetről.

Ilona édesanyjának boncolására, amely ilyen jellegű haláleseteknél kötelező, néhány nappal később a holttest megtalálása után került sor a SOTE-n. A halál okáról itt sem voltak hajlandóak semmit közölni Ilonával, azonban ő azt állította a 444-nek, hogy látta a rendőrség orvosának szakvéleményét, amely lehetséges okként az öngyilkosságot jelölte meg. Ez érthetően különösen bántja Ilonát, akinek így azt kellene elhinnie, hogy édesanyja, akivel egy nappal korábban még a terveiről beszélgetett, valamikor szeptember 15-én vagy 16-án öngyilkos lett a kórházban, ahol addig észrevétetlenül bolyongott.

Akármi is volt a halál oka, a kórház valamilyen mulasztása egyértelműnek tűnik. Ha Ilona édesanyja már 15-én meghalt, ahogy azt a jegyzőkönyv állítja, akkor a kórház rendészei 24 óra alatt nem voltak képesek megtalálni egy holttestet. Ha pedig 16-án, akkor a kórház területén elveszett egy páciens, aki lehet, hogy még ma is életben lenne, ha alaposabban keresik és még életben találják. Valaki hibázott.

Bár édesanyja halálának körülményeiről hivatalosan semmit nem mondtak Ilonának, a kórházból szeptember 16-a után többször is felhívták. Leginkább arról érdeklődtek, hogy tervez-e pereskedni vagy nyilatkozni bárkinek. Ő azt válaszolta, hogy igazságot és főleg megnyugvást szeretne.

„Nem tudom normálisan elengedni az anyukámat. Azt szerettem volna, hogy egy idős emberhez méltóan, a szerettei gondosodását érezve menjen el.”