Toochee: Egy életem, egy halálom

2014 november 15., szombat 16:19
29

Csak állt a kapualjban, és várt. Aljas eső volt. Csúf novemberi idő, kabát alá furakodó szél és az a gyenge szitálás, amikor esik is, meg nem is, de az ember a csontjaiban érzi a nedvességet. Csak jön fentről, nyálkásan bevon mindent, és nem lehet védekezni ellene.

A vastag, sötét felhők, amelyek reggel óta permettel vonták be a várost, csak siettették az éjszakát. Az alkony csak átröppent a város felett, mintha ő is az eső elől menekülne. A nap egy pillanatra sem tudta feltépni a felhők vastag szövedékét, amely úgy nyelte el az utolsó sugarakat, hogy a nappal szinte azonnal éjszakába fordult.
A férfi megpróbált még jobban a falhoz tapadni. Nem tudott menekülni az eső elől, a finom permetet a szél újra és újra az arcába vágta. Vizes bőre nem érdekelte, de a látásban akadályozta. A csuklyáját megpróbálta még mélyebben a szemére húzni, de ezek már hosszú percek óta felesleges próbálkozások voltak. A sarokba húzódott, de nem fordíthatta el az arcát az utcáról. A kora esti félhomályban siető emberek egyikére várt. Ahogy nőtt a sötétség, egyre kevesebben jártak az utcán, egyre ritkult a lábak kopogása a nedves kockakövön. Újabb és újabb alakok tűntek fel a sarkon, és enyésztek el az utca homályában.
Végre feltűnt, akire várt. Egyből felismerte, a jellegzetes kalap és sál tökéletesen elég volt az azonosításhoz. Nem tudta, ki ő, és nem is érdekelte. Megbízást kapott, és elvégzi a munkát. A férfi teste megfeszült, hogy hirtelen kiléphessen áldozata elé. Ám ebben a pillanatban újabb sietős árny fordult be a sarkon, alig néhány lépéssel lemaradva célpontja mögött. A férfi visszahúzódott a kapu takarásába, és megvárta, míg mindketten elhaladtak előtte. Várt pár másodpercet, majd kifordult a kapualjból, és áldozata nyomába eredt.
Hárman mentek egymástól pár lépésnyire. A hely és az idő tökéletes, de nem akart szemtanút. És végezni sem akart azzal, akit útjába sodort a véletlen. Nem ölt kedvtelésből. Nem akart ártatlan áldozatokat. Csak megbízás alapján ölt, vagy ha nem volt más lehetősége. Ezért áldozata nyomában maradt, és várta a kedvező alkalmat.
Így haladtak némán, de a harmadik személy csak nem akart eltűnni. Az ideje vészesen fogyott. A megbízás csak nyolc óráig volt érvényes. Mielőtt megszólal a toronyóra, végeznie kell vele. Addig már csak percei voltak hátra. A kalaposnak sem lehet több egy pillanattal sem.
A kalapos váratlanul megtorpant, majd hirtelen benyitott egy ajtón, és belépett rajta. Egy söröző volt. A férfi az ablakon keresztül látta, hogy a kalapos letelepszik egy üres bokszban, kabátját és kalapját maga mellé dobta. Döntenie kellett. Belépett, végigment a kellemesen meleg ivón. A kalapos mögötti boksz üres volt, leült háttal neki. Csuklyáját hátratolta. Már csak percei voltak hátra. Kabátja alól kihúzott egy hosszú, vékony pengét, és combja mellé, a padra fektette. Háta mögött a kalapos épp egy korsó sört rendelt. A pincérlány a férfihoz lépett, és ő is rendelt egy korsó sört. Ekkor kivágódott az ajtó, és egy hangos társaság tódult be. A pulthoz mentek, és nagy hangon üdvözölték a csapost. Mindenki a társaságot figyelte.
A férfi tudta, hogy eljött a pillanat, megmarkolta a tőrt, felállt, és a kalaposhoz lépett. Villámgyorsan a szájára szorította a kezét, és a hóna alatt a mellkasába döfött. A vékony penge könnyedén átsiklott a bordák között, átfúrta a bal tüdőt, majd a szív bal kamráján át a jobb pitvarban állt meg a hegye. A tőrt gyorsan visszarántotta, és eltüntette a kabátja alatt, miközben a szájat betapasztó kezével szinte gyengéden letámasztotta a haldokló férfi fejét. Mielőtt áldozata szeme üvegessé vált, még látta a férfi döbbent szemében az értetlen csodálkozást.
Felegyenesedett, és körbenézett. Aki nem az italával volt elfoglalva, az még mindig a hangos társaságot figyelte. Senki nem vette észre, mi történt a bokszban. A férfi pénzt dobott az asztalra, fejére húzta a csuklyát, és kifordult az ajtón. Rögtön jobbra fordult, és sietős léptekkel visszafelé igyekezett. Két sarokkal arrébb körbenézett, nem látott senkit. Hirtelen belépett a kapu alá, levette a kabátját, hóna alá gyűrte. Majd egyszerűen eltűnt…
A meleg, nyári napon zsúfoltnak látszott a belváros. A Deák tér és környéke zajos volt, a beton és az aszfalt ontotta a meleget. Dolgukra siető és lézengő emberek, utcai árusok, koldusok és turistacsoportok laza keveréke töltötte meg a flasztert. A magas, karcsú, fiatal nő a Király utcából bukkant fel. Megállt a Károly körút forgatagában, és az órájára pillantott. Még több mint tíz perce volt a találkozóig. Nem akart hamarabb odaérni, ezért az aluljáró helyett balra fordult. Elsétált a Madách térig, és amikor a lámpa zöldre váltott, a zebrán átment a túloldalra. Átsétált a Budapest felirat kétméteres betűi között; miközben lassan a Deák tér felé haladt, az árusok kínálatát nézegette. A kis faházak között belelapozott egy-két könyvbe, megnézett néhány kerámiát, magába szívta a Vitéz kürtőskalács illatát. A percek csak lassan teltek. Elért az evangélikus templom háta mögé, és megtorpant. Még mindig volt pár perce, ezért inkább a Bárczy István utcába fordult. Megnézte az ötvös kirakatát, majd a kis térre érve fordult vissza a Sütő utcába. Meglepetten állt meg a kettes szám előtt. Ez volt a találkozó helye. Sok mindenre számított: kocsmára, sörözőre vagy kávéházra. De tejivóra nem.
Az órájára pillantott. Pontosan tíz óra. Belépett a tejivóba. Balra üvegpult, megpakolva minden finomsággal, jobbra kis asztalok, apró székek, körülöttük reggeliző emberek. A helyiség hátsó felében vékony asztal, bárszékekkel, szemben vele keskeny lépcső vezetett fel a galériára.
Végigment a kis üzleten, miközben orrában tobzódtak az illatok. Vanília, kakaó, frissen sült tészták, friss gyümölcsök aromái űzték el gondolatait. Gyomra az izgalomtól összeszorult, de az illatok gyorsan eszébe juttatták, hogy ma még csak egy kávét ivott. Figyelmeztetően korgott is egyet halkan.
A keskeny lépcsőn felment a galériára. Csak pár asztal volt fenn. Mindössze kettőnél ültek: az egyiknél két lány csacsogott a turmixuk felett, a sarokban egy fiatal férfi ült. Előtte egy számítógép, amelyre egy távcső célkeresztje volt festve. Őt kellett keresni.
Odalépett a kis asztalhoz.
– Jó napot!
– Inkább jó reggelt! – mosolyodott el a férfi. – Segíthetek valamiben?
– Egyik barátnőm ajánlotta, hogy segíthetne a problémámon.
– Igen? Akkor foglaljon helyet! – mutatott a szemben lévő székre, miközben elhúzta onnan műanyag tálcáját.
Mindketten a másikat fürkészték. Egy csinos, fiatal nő, talán harmincas évei elején, kiskosztümben, a meleg ellenére is harisnyában, visszafogott, elegáns sminkben, szolidan ékszerezve. Vele szemben egy egyetemista korú srác, pamutnadrágban, pólóban, egyszerű bőrpapucsban, fejére tolva napszemüvege. Kissé anakronisztikus volt, hogy mindehhez mellényt viselt, amelynek gombjától óralánc futott a zsebéig.
– És? Mi a gondja? Hogyan segíthetnék?
– A barátom. Vagyis… pontosabban a volt barátom – válaszolta akadozva a nő.
– Értem. Lelépett, vagy maga dobta ki?
– Én küldtem el. Négy év együttélés után. Átvert, nagyon keményen átvert.
– Úgy volt, hogy összeházasodnak? – kérdezte a férfi részvéttel a hangjában.
– Nem, arról nem volt szó. Egyikünk sem tartotta fontosnak a papírt. De hosszú távra terveztünk. Egy közös ház, gyerekek.
– Értem. Hozott róla fényképet?
A nő bólintott. Csuklóján megérintette az óráját. A számlap eltűnt, helyette egy menü bukkant fel. Kiválasztott egy mappát. A férfi közben elővette a zsebóráját. Az antik tokban nem egy klasszikus óraszerkezet volt, hanem egy kis komputer. Odatartotta a nő órájához, aki egy könnyed pöccintéssel átlökte a mappát. A kis ikon azonnal megjelent a férfi gépén. Belelapozott, és megcsóválta a fejét.
– Nem az arcára van szükségem. Ezekkel a képekkel nem megyek semmire. Olyan fotó kell, amin jól látszik, hogy milyen karakter, milyen egyedi jellegzetességei vannak, amiről könnyen felismerjük akár a tömegben is.
A nő egy másik mappát pöccentett át. A férfi elégedetten futotta át ezeket a képeket.
– Ezek rendben vannak. – A nőre pillantott. – Mit szeretne, mi legyen vele?
A nő hirtelen elbizonytalanodott, ezt a férfi is észrevette.
– Reggelizett már? – kérdezte a férfi.
A nő megrázta a fejét.
– Ez nagy hiba – dőlt a falnak a férfi. – Az éhség rossz tanácsadó. Én sosem döntök üres gyomorral. Azért is üzletelek itt – mutatott körbe a helyiségben. – Tudja, mit? Hozok magának reggelit. Megeszi, és közben kitalálja, mit akar.
A férfi felpattant, és a meglepett nő mellett lerobogott a galériáról. Halk duruzsolásként szűrődött fel, ahogy leadta a megrendelést. Tányérok csörgése, poharak koccanása, gőz sivítása hallatszott, pusztán ezektől a nő újra megérezte, mennyire éhes. Pár pillanat múlva megjelent a férfi két tálcát egyensúlyozva a kezében. Az egyiket a nő elé tette, a másikat maga elé, és leült.
– Nekem itt a kedvencem a mangalicakolbászos szendvics – mutatott a tányérjára –, de egy hölgynek inkább egy klasszikust választottam. Kakaó habbal. Nem tudtam, hogy túrós táskát vagy rongyos kiflit válasszak mellé, ezért mindkettőt hoztam. Kóstolja meg bátran, itt mindkettőt istenien csinálják. A kakaóról már nem is beszélve.
Nagyot harapott a kolbászos-salátás szendvicsbe, élvezettel tuszkolta bele a szájába a kilógó salátalevelet. A nő letörte a kifli csücskét, és beleharapott.
– Ugye, hogy jó? – kérdezte a férfi két falat között.
– Valóban nagyon finom – bólintott rá a nő.
– És ez még nem minden, kóstolná csak meg a sajtos szendvicset! A saját Cserpes sajtjaikat teszik bele. A mozzarellás, a gomolyás vagy amibe a füstölt fonottkát teszik. Na, az a mennyország.
– És maga mit iszik?
– Ivójoghurtot – válaszolta teli szájjal a férfi, majd nagyot nyelt. – Bocsánat, ivójoghurtot. Homoktöviseset. Kicsit kemény volt a tegnap este. Ezzel pihentetem a gyomrom.
– Tegnap este is… dolgozott?
– Ja, nem. Csak söröztünk egyet a haverokkal. Vagy ha úgy tetszik, munkamegbeszélés volt.
– Többen csinálják ezt?
– Persze, mindenki máshoz ért, másban van otthon. Mindig a legalkalmasabbat küldjük a munkára. Vagy a legalkalmasabbakat. Van, amikor többemberes a munka.
– Mikor?
– Például amikor nem végleges beavatkozást kérnek, hanem, mondjuk úgy… egy kisebb-nagyobb rendszabályozást.
– Rendszabályozást?
– Igen, komolyabb dádát kap a delikvens, vagy éppen teljesen lenullázzuk a célpontot. Teljesen tönkretesszük a felépített egzisztenciáját. Amiért sok év alatt megdolgozott, az huss, tovaszáll. Volt, nincs. A bosszúnak sok formája van.
Kérdőn nézett a nőre.
– Eldöntötte már, mit akar?
A nő megitta az utolsó korty kakaót, megtörölte a száját a szalvétával, visszatette a tányérra, majd a férfira nézett.
– Igen. Nyírják ki!
– Biztos? Ma már volt egy megrendelésem. Ő beérte egy lenullázással.
– Nem. Azt akarom, hogy nyírják ki. Tűnjön el a világból!
– Rendben.
– Mennyi?
– Az több dologtól függ. Ahogy néztem a képeket, nem egy troll, egyedül is simán végez vele valaki. Hol találjuk meg?
– Új-Budapesten.
– Valami konkrétabb? Elég nagy hely.
– Rendszeresen felbukkan a Szélmalomban. De minden hónap utolsó hétvégéjén vadászni szokott a barátaival. A város feletti nagy erdőben. A leégett vadászháztól szoktak indulni. Minden utolsó rohadt szombaton. Pont hétvégén.
– És olyankor fuccs a hétvégének?
– Persze. Egész szombaton arra készül. Éjszaka vadászik, vasárnap meg döglik az ágyban. Persze nagylelkűen felajánlotta, hogy olyankor én is nyugodtan ruccanjak ki a barátnőimmel. De volt, hogy amiatt nem mentünk nyaralni, mert az utolsó szombatra esett volna. Vagy lelépett a wellness hétvégéről is. Csak hogy lövöldözhessen.
– Értem. Vadászik. Ez jó. Ez így nem okoz gondot. Van emberünk Új-Budapesten is. Holnap szombat. Az utolsó a hónapban. Holnap is mennek?
– Persze, ki nem hagyná a rohadék.
– Rendben, akkor szombaton elintézzük.
– Még egy kérés.
– Igen?
– Nyírják ki a haverjait is! Mind a hármat!
A férfi csodálkozva nézett a nőre.
– Mind a négyüket?
– Igen. Négyen közösen cseszték el az életemet, bűnhődjenek érte mindannyian.
– Ahogy gondolja. Róluk is vannak képek?
– Nincsenek. De mindent együtt csinálnak. Ha megtalálja őt, akkor a másik három ott lesz mellette.
– Szeretné látni a lebonyolítást?
– Azt is lehet?
– Természetesen. Élő videoképet küldünk a helyszínről. Mindent úgy fog látni, ahogy mi.
– Igen, akarom látni.
– Gondoltam. A nők szeretik végignézni.
A férfi hátradőlt.
– Akkor már csak egy dolog maradt.
– Mennyi?
A férfi lefirkantott egy összeget az órája üvegén, és átpöccintette a nőnek.
– Bitcoinban kérem.
Az csodálkozva húzta fel a szemöldökét.
– Ennyi? Csak?
– Miért?
– Többre számítottam.
– Ennyi. Tisztességes fizetség tisztességtelen munkáért.
– Értem. Viszont lenne még egy kérésem.
– Igen?
– Ő legyen az utolsó. Lássa a haverjait eltűnni.
– Ez megoldható.
– Most fizessek?
– Nem – rázta meg a fejét a férfi. – Nálunk csak a munka elvégzése után kell fizetni.
– Nem félnek attól, hogy utólag nem fizet valaki?
– Még nem fordult elő. De nem hiszem, hogy bárki megkockáztatná. A megbízóknak is van mit félteni.
A nő felállt.
– Nem kíváncsi arra, hogy miért?
– Semmi közöm hozzá – vonta meg a vállát a férfi. – Sem a papja, sem a pszichiátere nem vagyok, hogy feloldozzam ez alól. Ez nekem egyszerű üzlet. Csak annyit tudok, amit tudnom kell. És ez így van jól.
A nő biccentett, és megindult a lépcső felé.
– Várjon! – szólt utána a férfi. A nő megfordult. A férfi elmosolyodott, és egy szalvétába csomagolt süteményt nyújtott neki. – Ne hagyja itt a túrós táskát! Vétek lenne, ha kárba veszne.
A nő elvette, lement a lépcsőn, és kisétált a tejivóból. A férfi egy darabig maga elé bámult, majd előkapta az óráját. Pötyögni kezdett.
Ráérsz szombaton?
Hamarosan megérkezett a válasz:
Igen.
Meló van. Van embered Új-Budapesten?
Azzal a fejjel túlzás azt állítani, hogy ember, de igen, van.
Küldöm az infókat.
A férfi lassan kortyolgatta a joghurtot. Pár perc is eltelt, mire megérkezett a válasz:
Nem semmi. Mind a négyet?
Igen.
Rendben. Szombaton lerendezzük.
OK.
A férfi zsebre rakta az óráját, elégedetten hátradőlt, és megitta a homoktövises joghurt maradékát.
Az Új-Budapest feletti erdőben még éppen csak hajnalodott. A régi vadászház kormos romjai még teljesen sötétbe burkolóztak, amikor motorhang tépte szét a csendet. A fák közül hamarosan felbukkantak a terepjáró lámpáinak fénypászmái is. A kocsi kibukkant a fák közül, kipörgő kerekekkel befordult a romok elé, és leparkolt.
Négy fiatal férfi szállt ki belőle. Erősek, izmosak, szinte már túlságosan kigyúrt izmokkal. Mintha ikrek lettek volna. Egyforma magasak és erősek voltak, csak a hajuk színe és arcvonásaik különböztek. Terepszínű vadászruhát viseltek, de munkaruhának túl finom és túl drága anyagból készültek. Az autó mögé mentek, négy műanyag koffert emeltek le a csomagtartóról.
– Ezt nézzétek! – szólalt meg Füstös, miközben a bőrönd csatját pattintotta fel. – A legújabb szerzeményem.
A koffer egy vadászpuskát rejtett. A puska zöld bársonnyal bélelt bölcsőjében pihent. Füstös szinte gyermeki gyengédséggel emelte ki a tokból. Óvatosan három barátja felé fordult vele.
– Bakker! – álmélkodott Konyak. – Egy Holland & Holland. Tényleg a tiéd?
– Az enyém – büszkélkedett Füstös. – Sokat kellett rá várnom, de megérkezett.
– Mi az a Holland & Holland? – kérdezte Boba.
– Még ezt sem tudod? – értetlenkedett Konyak. – Ember, te minek jársz vadászni? A Holland & Holland a legjobb brit fegyvergyártó cég. Hacsak nem a világon a legjobb. Ez itt a puskák Rolls-Royce-a. Az alapmodell egy vagyonba kerül. Azután jönnek rá még az extrák. Kerülhet kétszer annyiba is.
– Ilyen drága? Minek? – kérdezte Kajak. – Mi vagy te, maharadzsa? Vadászni jöttünk vagy kiállításra? Szabad egyáltalán lőni egy ilyen drága fegyverrel?
– Ne legyél bunkó, Kajak! – szólt rá Konyak. – Ne rontsd el az örömét! Tudom, te proligyerek vagy, és legszívesebben még most is csúzlival lövöldöznél.
– Hát komolyabb kihívás is, mint puskával lövöldözni. Ahhoz érteni kell – vágott vissza önérzetesen Kajak.
– Szabad? – kérdezte Konyak.
Füstös átnyújtotta a fegyvert. Konyak szinte áhítattal fogta a kezébe.
– Duplagolyós, 12-es kaliberű madárfegyver. Gyönyörű – forgatta meg a kezében Konyak. – Royal Deluxe modell. Hagyományos csőelrendezésű, dupla sörétes, oldallakatos zárszerkezet, kétbillentyűs kivitel. Mélykék színű cső és zártest. Az oldallapok levelekkel díszített, csigavonalú, ezüstzománcozott lemezekkel borítva. Rajtuk ősi sárkányminta. Egyszerűen gyönyörű!
– A tust nézd meg! – szólt büszkén Füstös.
Konyak egy ovális aranymedált vett észre, amelybe a tulajdonos nevének kezdőbetűit vésték.
– Ez nem semmi! – álmélkodott Konyak. – Elképesztő ez a puska! Majd elkérhetem egy lövésre?
– Persze – nevetett rá Füstös. – Akár többre is.
– Ha kiörültétek magatokat, akár indulhatnánk is – vágott közbe Boba. – Lassan világos lesz. Szedjük össze a cuccokat!
Felpakoltak, és megindultak a széles ösvényen a hegycsúcs felé.
Tompa puffanás hallatszott hátulról. Az élen haladó Füstös megfordult. Boba, aki eddig leghátul ment, a földön feküdt.
– Ne hülyéskedj, Boba! – szólt oda Füstös. – Az előbb még siettetsz, most meg szórakozol?
A másik kettő is megfordult, de Boba nem mozdult. Füstös ekkor vette észre a torkából kiálló nyílvesszőt.
Mind a hárman odarohantak, és a földön fekvő mellé térdeltek. Boba torkából dőlt a vér, keze, lába remegett. Aztán nem mozdult többé. A három barát értetlenül nézte. Kajak felnyögött.
– Mi a fene foly… – A mondat közepén egy nyílvessző hegye bukkant ki a nyakán, amely a tarkó felől ütötte át a nyakat. Kajak hörögve orra bukott.
Füstös és Konyak felugrott. Konyak elordította magát.
– Ne lőjetek, itt emberek vannak! Ne lőjetek!
Konyak kétségbeesve nézett körbe. Ebben a pillanatban találta el a mellkasát a nyíl. Az ütés nem volt erős, de a borotvaéles, kétélű nyílhegy könnyedén átszaladt a ruhán, a bőrön és a csontokon. Konyak arccal előre zuhant a porba.
Füstös kétségbeesve topogott, majd elkezdett rohanni visszafelé az ösvényen. Talán tíz lépést sem tett meg, amikor megérezte a hátába csapódó nyílvessző ütését. Felbukott, és elterült a földön. Puskája kirepült a kezéből, és a gyönyörű, kék acélt vastagon belepte a por. Megpróbált érte nyúlni, de valaki a kezére lépett. Oldalára fordult, és meglátta az idegent. Tetőtől talpig álcaruha borította, még az arcát is elfedte. Kezében felajzott nyílpuska. Másik kezével lenyúlt a puskáért, és felvette.
– Szép darab – szólalt meg egy mély hang az álca alól. – Azt hiszem, megtartom.
Felemelte a nyílpuskát, és a veszőt Füstös szívébe eresztette.
Füstös letépte a fejéről a VR-sisakot. Zihálva kapkodta a levegőt, miközben mellkasát markolászta. Hitetlenkedve nézett a mellkasára és a kezére. Nyoma sem volt a vérnek. Döbbenten nézett körül. A fali panelen is ott villogott még a felirat: „JÁTÉK VÉGE – Távozz a világból!”
– Ezt nem hiszem el! – Megpróbált feltápászkodni a padlóról, ahova pár pillanattal korábban zuhant. Rátámaszkodott a felborult fotelra, felhúzta magát, és rögtön belelépett egy tócsába. Dühödten rúgta arrébb a felborult poharat, feltépte mellén a VR-ruhát. Hitetlenkedve próbálta felidézni, mi történt.
A falon megjelent egy ablak „Videohívás” felirattal. Majd egy második és egy harmadik is. Füstös az asztalhoz lépett, felkapta a sörösdobozt, és alaposan meghúzta.
– Összes hívás fogadása, konferencia – nyögte a levegőbe. A három ablak élő videoképpé változott, mindháromban egy-egy férfi, ugyanolyan VR-ruhában, az egyik fején feltolva még most is ott a sisak.
– Ez most mi volt? – kérdezte Kajak. – Mi a fene történt?
– Most meghaltunk? – vágott közbe Konyak.
– Igen, valaki kinyírt minket – válaszolta Füstös.
– De ki volt ez? – kérdezte Kajak.
– Nem tudom, még sosem láttam – válaszolta Füstös. – Ti felismertétek?
– Én még csak nem is láttam.
– Új-Budapesten nem szoktak gyilkolni – rázta a fejét Boba. – Nem egy harcos világ. Ennek semmi értelme. Ez csak egy rohadt kalandvilág, itt nem harcolunk, csak szórakozunk.
– Tényleg meghaltunk? – kérdezte újra Konyak. – Így mi lesz a karakteremmel?
– Mi lenne? A karakternek annyi – dühöngött Kajak. – Vége. Meghalt. Törölték.
– De azt nem lehet! – nyögte Boba. – Egy vagyont költöttem rá. Kiegészítők, extrák, tulajdonságok. Három éve építettem a karaktert.
– Hát, annak fuccs.
– De ez nem lehet! – kesergett Boba újra. – Visszaállítás? Biztonsági mentés? Hívd az ügyfélszolgálatot!
– Hiába hívnám. Ez nem egy sima játék, hogy ha meghalsz, folytathatod az előző mentett állástól. Ez egy virtuális világ. Egy életem, egy halálom. Pont ez a lényeg! Éled, mint az életed. De vigyázz magadra, mert nincs második esély! Pont ezért volt érdekes a többihez képest.
– De én vigyáztam magamra! – csattant fel Kajak. – Nem ugrottam ki egy autó elé! Nem futottam át a piroson! Nem csiklandoztam szellemet! Nem álltam zuhanó zongora alá! Én nem kockáztattam. Én élni akartam.
– Ez nem változtat semmin – nyögte Füstös. Felállította a fotelt, és belerogyott. – Elfogadtuk a játékfeltételeket. Nincs mentés, nincs visszaállítás, nincs új élet. Ezt elbuktuk.
– De ez nem igazság! – háborgott Kajak. – Nem én nyírtam ki magam. Engem nyírt ki valaki más. Szándékosan! Ez gyilkosság!
– Na és? – mondta Füstös. – A halál az halál. Akár bent vagy, akár kinn. Ezt elbuktuk.
– De ki nyírt ki minket?
– Nem tudom.
– De miért?
– Azt sem tudom. És már nem is érdekel. – Füstös fáradtan legyintett. – Nem tudom, mi volt ez. Majd utánanézek, hogy volt-e már ilyen, lehet-e valamit tenni. De nem hiszem.
A három barátjára nézett.
– Most jobb, ha mentek. Nincs kedvem erről beszélni. Majd keressük egymást.
Egy intéssel bontotta a három hívást. Újra belekortyolt a sörbe, és megdörzsölte a mellkasát. Szinte érezte a nyíl vágta sebet. De nem ez volt a fájdalmas. Hanem így találkozni a halállal. Túl hirtelen volt. Túl igazi.

A nő a képernyőn látta a földön fekvő testet, melléből kiállt a két nyílvessző. Elégedett mosollyal dőlt hátra. Hamarosan halk szignál csendült fel. Üzenet jelent meg a falon.

Elégedett?
Maximálisan.” – pötyögte be a választ.
Akkor a munkát elvégeztük.
Igen, köszönöm.
A nő rábökött a pénztárcájára, és beütött néhány számot.

A város túlsó felén egy zsebóra csörgött. A férfi kihúzta a mellénye zsebéből a zsebórát, és megnézte az üzenetet. A banki egyenlegét látva elégedetten mosolygott. Jól fizet a gyilkosság. Nagyon jól. És még ölni sem kell hozzá.

Olajmágnes? Madárijesztő? Arcade Fire? Galaktika 292!

---

  • A szerző kommentárja

Bár az ötlet ma még fantasztikusnak számít, nemsokára valósággá válhat. Az ember egyre aktívabban van jelen a virtuális térben. Az itt felépített virtuális énje egyre komolyabb értéket képviselhet. Nem csak a megvásárolt kiegészítők miatt, hanem a hosszú hónapokon és éveken át belefektetett idő és munka miatt is. Az így egyre tökéletesített karakternek pénzben is kifejezhető értéke van. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy még ennél is fontosabb az érzelmi értéke tulajdonosa számára.

Épp ezért az ilyen virtuális karakter tökéletes célpont lehet már a közeljövőben. Egy ilyen „merénylettel” komoly erkölcsi és érzelmi károkat okozhatunk, ugyanakkor a retorzióktól sem kell tartani: a BTK nem ismeri a virtuális karakterek ellen elkövetett gyilkosságot. Bár előbb-utóbb ez is bekerülhet, ha az ilyen esetek elszaporodnak.

Maga az ötlet nem előzménynélküli. Nemrégiben jelent meg a hír, hogy egy kínai férfi tehetetlenül nézte, hogy fia a kedvenc játéka rabja lett, az iskolát ott hagyta, munkát nem keresett, csak napi 16-18 órát játszott. Az apa végső kétségbeesésében felfogadott néhány játékost, hogy amint elkezd játszani, újra és újra verjék le karakterét, hátha így elmegy a kedve a játéktól.

Kommentek

Ha kommentelnél, ahhoz Közösség vagy Belső Kör csomagra van szükséged. Ha csak olvasnád a többiek hozzászólásait, ahhoz nem kell előfizetés.

  1. Ha még nincs, regisztrálj 444 profilt
  2. Fizess elő a Közösség vagy a Belső kör csomagunkra
  3. Az előfizetésnél használt email címmel regisztrálj a Disqusra és azzal lépj be a cikkek alatt