Isaac Asimov: A két centiméteres démon

2014 november 23., vasárnap 20:42
23

George-dzsal egy irodalmi rendezvényen ismerkedtem össze sok évvel ezelőtt, és már akkor mély nyomot hagyott bennem a kerek, középkorú arcán ülő különös, ártatlan és őszinte kifejezés. Ő az a fajta ember lehet, döntöttem el egyből, akire nyugodtan rábízhatjuk a tárcánkat, míg úszni megyünk.

Fölismert engem a könyveim hátsó borítóját díszítő fényképekről, boldogan üdvözölt, és közölte, mennyire imádja a novelláimat és regényeimet. Ez természetesen kedvező színben tüntette fel előttem intelligenciáját és ízlését.

Szívélyesen kezet ráztunk, aztán így folytatta:

– A nevem George Bitternut.
– Bitternut – ismételtem, hogy rögzítsem az agyamban. – Nem mindennapi név.
– Dán eredetű – felelte –, és nagyon arisztokratikus. Családfámat Kanutig tudom visszavezetni, ismertebb nevén II. Knut dán királyig, aki a 11. század elején meghódította Angliát, sőt, még német területen is szerzett birtokokat. Vérvonalunk az ő fiával indult, aki, mondanom sem kell, a lepedő rossz oldalán jött a világra.
– Mondania sem kell – mormoltam, bár nem értettem, miért kellene természetesnek venni egy ilyen közlést.
– Apja után a Knut nevet kapta – folytatta George –, és amikor megmutatták a királynak, ő dán királyi felsége azt mondta: „Mindenre, ami szent, hát ez lenne az én trónörökösöm?”
„Nem egészen – felelte a kis Knutot ringató udvaronc –, mert hát törvénytelen a lelkem, lévén anyja az a mosónő, akivel ön…”
„Ah – mondta a király –, donnerwetter!” És a gyermeket onnantól fogva Donnerwetterknutnak hívták. Majd később rövidebben Wetterknutnak. Én magam atyai ágon örököltem a nevet, csak hát a korok viszontagságai során az fokozatosan átalakult Bitternuttá.

Kék szeméből olyan hipnotikus erővel sugárzott a becsületesség, hogy története hitelességéhez kétség sem férhetett.

– Csatlakozna hozzám ebédre? – kérdeztem, kezemmel egy gazdagon díszített étterem irányába intve, amelyről lerítt, hogy nem vékony pénztárcájúaknak való.
– Nem gondolja – jegyezte meg George –, hogy az a bisztró kissé hivalkodó? Az önkiszolgáló a másik oldalon épp olyan…
– Mint a vendégem – tettem hozzá.
Mire George összeszorította a száját, és azt mondta:
– Most, hogy kedvezőbb megvilágításban látom, az a bisztró egészen otthonosnak tűnik. Igen, megfelel.
A főétel fölött szólalt meg legközelebb:
– Az ősömnek, Wetterknutnak, született egy fia, akit Svendnek nevezett el. Ez is egy közismert dán név.
– Igen, tudom – feleltem –, Knut király atyját hívták Villásszakállú Svendnek. A mai modern időkben persze mi már ezt csak Svennek mondjuk.
George a homlokát ráncolta.
– Semmi szükség rá, öregem, hogy a tudását csillogtassa előttem. Elfogadom a tényt, hogy a történelmi alapismereteket jól elsajátította.
Elszégyelltem magam.
– Ne haragudjon!
Főúri megbocsátást hintett felém kezével, újabb pohár bort rendelt, és így folytatta:
– Svend Wetterknut bolondult a fiatal nőkért, mely tulajdonságát azóta minden Bitternut örökli, és hozzáteszem, nagy sikereket ért el náluk… ahogy mi mindannyian az eltelt századok során. Fennmaradt egy jól dokumentált történet róla, miszerint sok nő utólag is elismerően nyilatkozott arról, mennyire „benne volt minden Svendliben”. És igazi bűbájosnak tartották. – Szünetet tartott, majd hirtelen kibökte: – Tudja, mi az a bűbájos?
– Nem – hazudtam, nem akarván megint a tudásomat csillogtatni előtte. – Árulja el!
– A bűbájos az amolyan varázslóféle – magyarázta George, tisztán hallható megkönnyebbült sóhaj kíséretében. – Svend beleásta magát a misztikus és titkos tanokba. Akkoriban ez lehetséges volt: még nem ütötte föl a fejét a mai kor szkepticizmusa. Svend elszánta magát, hogy valamiképp rábírja a fiatal hölgyeket az általa oly kívánatosnak tartott kifinomult és engedelmes viselkedésre, s kiűzi belőlük a nyakasság és hárpiatermészet mételyét.
– Ó – mondtam, szándékom szerint rokonszenvezőn.
– E célhoz démonokra volt szüksége, ezért kifejlesztett egy módszert a megidézésükre bizonyos fűszercserjék égetése, illetve egyes félig elfeledett hatalmasságok nevének emlegetése által.
– És bevált a módszer, Mr. Bitternut?
– Kérem, szólítson George-nak! Természetesen bevált. A démonok csapatokban, rajokban dolgoztak neki, mert mint gyakran panaszkodott, akkoriban a nők öszvérhez méltóan csökönyösek voltak, ráadásul valahányszor arra hivatkozott, hogy egy király unokája, rosszindulatú megjegyzéseket tettek származása hátterére. Azonban amint egy démon elvégezte a munkáját rajtuk, a lányok-asszonyok megértették: van, amiben törvényes és törvénytelen között nincs különbség.
– Egészen bizonyos ön ennek a történetnek a hitelében, George? – kérdeztem.
– Maximálisan, mivel tavaly nyáron megtaláltam ősöm recepteskönyvét a démonok megidézésére. Egy régi angol kastélyban bukkantam rá, mely mára már romokban hever, de valamikor a családomé volt. A könyv felsorolja a szükséges cserjéket, elégetésük módját, a szertartás részleteit, a hatalmasságok nevét, a ráolvasásokat. Mindent. Óangolul írták, tudja, a régi angolszász nyelven, de mivel nyelvész vagyok, és…
Enyhe szkepticizmus uralkodott el rajtam.
– Ugye csak viccel? – kérdeztem.
Dölyfösen mért végig.
– Miből gondolja? Kuncogok talán? A könyv hiteles. Magam is kipróbáltam a receptet.
– És megidézett egy démont.
– Ahogy mondja – mutatott jelentőségteljesen zakójának mellzsebére.
– Odabent van?
George megérintette a zsebet, és már éppen bólintott volna, amikor ujjai valami fontos dologra akadhattak, vagy éppenséggel semmire, aminek ott kellett volna lenni. Bekukucskált.
– Eltűnt – mondta csalódottan. – Dematerializálódott… Meglehet, nem is hibáztatható érte. Tegnap este még velem volt, mert tudja, érdekelte ez a rendezvény. Egy szemcseppentőből megitattam whiskey-vel, és ízlett neki. Talán túlságosan is, mert egyszer csak meg akart küzdeni a bárpult mögötti kalitkában tartott kakaduval, és szörnyűséges szavakkal szidalmazni kezdte. Szerencsére elaludt, mielőtt a sértett madár visszavághatott volna. Ma reggel nem volt a legjobb formában, és azt hiszem, most hazament, bárhol legyen is az otthona, kúrálni magát.

Föllázadt bennem az értelem. Tényleg azt várja tőlem, hogy elhiggyem ezt a maszlagot?
– Azt akarja mondani, hogy egy démont hordott a mellzsebében?
– Örömmel tölt el, hogy ilyen gyorsan fölfogta a helyzetet – felelte George.
– Mekkora volt?
– Két centiméteres.
– De az kevesebb mint egy hüvelyk.
– Tökéletesen igaza van. Egy hüvelyk az kettő egész ötvennégy század centiméter.
– Úgy értem, miféle démon az, aki csak két centiméter magas…?
– Kicsike – ismerte el George –, de amint a régi mondás tartja, egy kis démon is jobb, mint a semmilyen.
– Azért ez a hangulatától függ szerintem.
– Ó, Azazel (mert így hívják) barátságos démon. Gyanítom, az otthonában mindenki lenézi, mert itt rendkívül igyekszik, hogy elkápráztasson az erejével. Az egyetlen bibi, hogy nem tehet engem gazdaggá, amit pedig barátságból már régen fölkínált volna. Azt mondja, a hatalmát kizárólag arra vehetem igénybe, hogy másokkal jót cselekedjek.
– Ugyan már, George! Ez igazán nem a pokolhoz illő filozófia.
George a szája elé kapta mutatóujját.
– Ne mondjon ilyeneket, öregem! Azazelt nagyon bántaná, ha meghallaná. Azt állítja, hogy a hazája kedves, tisztességes és rendkívül civilizált hely, uralkodójáról pedig, akit nem nevez meg, csupán Minden Az Egybennek hív, határtalan tisztelettel beszél.
– És valóban kedves dolgokat cselekszik?
– Amikor csak tud. Vegyük például a keresztlányom, Juniper Pen esetét…
– Juniper Pen?
– Igen. Látom a szemében a kíváncsiság csillogását; nyilván szívesen meghallgatná a történetet… és én el is mesélem.
Juniper Pen (kezdte George) csodálkozó szemű, másodéves egyetemista volt – ártatlan, kedves lány, akit elvarázsolt a kosárlabdacsapat, mely csupa magas, jóképű fiatalemberből állt.
A csapatnak különösen egy tagjára irányult bakfisos rajongása: egy bizonyos Leander Thomsonra. Magas, nyúlánk fiú volt; két hatalmas kezével körbeérte a kosárlabdát, és minden más kosárlabda formájú dolgot is, amiről valamiért megint csak Juniper jut eszembe. A lány kétségkívül feléje fókuszálta sikoltozását, amikor a mérkőzések alkalmával ott ült a lelátón.
Nekem is gyakran beszélt édes kis álmairól, mert mint minden fiatal nő, még azok is, akik nem az én keresztlányaim, ő is feltétel nélkül rám bízta titkait. Barátságos, ugyanakkor méltóságteljes viselkedésem valahogy ezt csalja elő mindenkiből.

– Ó, George bácsi – mondta egyszer –, ugye nincs abban semmi kivetnivaló, hogy közös jövőt képzeltem el Leanderrel? Már most úgy látom őt, mint a világ legnagyobb kosárlabdázóját, a profik legtehetségesebbikét, egy hosszú távú, nagy összegű szerződés büszke birtokosát. Úgy érzem, nem túlzottan nagy igény ez. Az élettől csupán egy kis, indákkal befutott kúriát szeretnék, egy picinyke kertet, mely addig ér, ameddig a szem ellát, egyszerű, csapatokba szervezett cselédséget, a ruháimat ábécérendbe rakva a hét minden napjára, az év minden hónapjára, és…

Kénytelen voltam félbeszakítani bájos csacsogását.

– Kicsikém – mondtam –, a tervednek van egy aprócska hibája. Leander nem valami jó kosárlabda-játékos, ezért valószínűtlen, hogy bármelyik csapat jövedelmező szerződést kínálna neki.
– Ez annyira tisztességtelen! – duzzogott. – Miért nem lehet belőle nagyon jó kosaras?
– Mert ez a világegyetem rendje. Miért nem választasz rajongásod tárgyául olyasvalakit, akinek jobban megy a játék? Vagy ha már itt tartunk, akár egy őszinte, fiatal Wall Street-i brókert, aki esetenként hozzá-hozzájut bizalmas információkhoz?
– Ami azt illeti, már gondolkodtam a dolgon, George bácsi, de én Leandert önmagáért szeretem. Időnként, amikor eszembe jut, azt kérdezem magamtól: „Vajon valóban olyan fontos a pénz?”
– Csitt, kicsikém! – intettem le döbbenten. A mai nők annyira szókimondók!
– De miért nem lehet nekem is pénzem? Hát olyan nagy kérés lenne?
És tényleg, az lett volna? Hiszen ott volt az én démonom. Parányi, persze, de hatalmas szívvel. Biztosan örömmel segítené az igaz szerelem beteljesülését, hogy boldogságot és fényt csepegtessen két lélekbe, s két szív végre egy ütemben verhessen a közös csókok és közös vagyon gondolatára.
Azazel végighallgatott, amikor a megfelelő varázsigével megidéztem… Nem, természetesen nem árulhatom el. Hát nincs önben nyoma sem az alapvető erkölcsiségnek?… Nos, mint mondtam, végighallgatott, de láthatóan hiányzott belőle az elvárható őszinte rokonszenv. Elismerem, erőszakkal rángattam át saját kontinuumunkba a lehető legrosszabbkor, miközben épp valami törökfürdőszerű élvezetnek hódolhatott, mert aprócska törölközőbe burkolózott, és vacogott. Hangja magasabbnak és visítóbbnak tűnt, mint addig bármikor. (Ami azt illeti, nem is hinném, hogy ez igazából az ő hangja. Inkább talán telepátiával kommunikál, de eredményként mégiscsak azt a sipítozó hangot hallottam, vagy legalábbis véltem hallani.)
– Mi az a kosár-labda? – kérdezte. – Egy kosár alakú labda? Mert ha igen, akkor nem tudom elképzelni.
Megpróbáltam elmagyarázni, de démon létére elég nehéz felfogású. Csak bámult rám, mintha nem kristálytiszta részletességgel taglaltam volna a játék alapvetéseit. Végül így szólt:
– Lehetséges volna megnéznem egy kosárlabda-mérkőzést?
– Hát persze – vágtam rá. – Ma este is lesz egy. Leandertől kaptam rá jegyet, te pedig elférsz a zsebemben.
– Rendben – mondta Azazel. – Akkor szólíts, amikor indulásra készen állsz! Most pedig szeretném befejezni a zymjigemet. – Ezalatt, feltételezem, a törökfürdőjét értette. S azzal eltűnt.
Be kell vallanom, nagyon idegesítőnek tartom, amikor valaki a kisszerű, jelentéktelen ügyeit az én igazán fontos terveim elébe helyezi… Erről jut eszembe, öregem, a pincér mintha az ön figyelmét igyekezne magára vonni. Ha nem tévedek, a számlát hozza. Kérem, rendezze, aztán hadd folytassam a történetem!
Szóval aznap este elmentem a kosárlabdameccsre, Azazellel a zsebemben. Folyton kidugdosta a fejét, hogy lássa a mérkőzést, és ha bárki felfigyel rá, nagyon meglepődött volna. A bőre ugyanis fénylő vörös, a homlokán két kis szarvacskával. Természetesen nagy szerencse, hogy nem bújt elő teljesen, mivel centiméter hosszú, izmos farka a legszembetűnőbb és legémelyítőbb vonása.
Én nem vagyok nagy kosárlabda-rajongó, így aztán hagytam, hadd bogozza ki Azazel egymaga a történések értelmét. Elméje, noha nem emberi, csupán démoni, mindazonáltal igen éles.
A mérkőzés után azt mondta nekem:
– Úgy tűnik, már amennyire a nagydarab, kétbalkezes és legkevésbé sem érdekes figurák folyamatos rohangászása közepette meg tudtam állapítani, a nézők érdeklődése mindig akkor hágott tetőfokára, amikor az a furcsa labda áthaladt a hálóval ellátott karikán.
– Úgy van – mondtam. – Azzal ér el a csapat kosarat.
– Ezek szerint a védenced valóságos hősévé válhatna ennek az együgyű játéknak, ha minden alkalommal betalálna a karikába?
– Pontosan.
Azazel elgondolkodva tekergette a farkát.
– Az nem lesz nehéz. Csak a reflexeit kell korrigálnom, hogy jobban ítélje meg a dobás ideális szögét, magasságát, erejét… – Tűnődve elhallgatott egy pillanatra, majd folytatta: – Lássuk csak, lejegyeztem és rögzítettem a teljes személyes koordinátahálóját a mérkőzés alatt… Igen, megoldható… Ami azt illeti, már meg is oldottam. A ti Leanderetek ezentúl gond nélkül beletalál majd a karikába.

Némi izgalommal vártam a következő mérkőzés napját. Egy szót sem szóltam a kis Junipernek, mert addig még sosem használtam fel Azazel démoni erőit, így nem tudhattam biztosan, mennyire érnek majd föl tettei a szavaihoz. Különben pedig meglepetést akartam szerezni neki. (Mint végül kiderült, nagyon is meglepődött, hozzám hasonlóan.)
Azután elérkezett a mérkőzés napja, és világossá vált, ez lesz a szezon meccse. Helyi egyetemünk, a Nerdsville Tech, melynek kosárcsapatát Leander is erősítette (szerény képességeihez mérten), az Al Capone Főiskola és Javítóintézet hórihorgas izompacsirtái ellen lépett pályára, és a harc epikusnak ígérkezett.

De hogy mennyire epikus lesz, azt senki nem sejthette. A Capone Ötös rögtön vezetést szerzett, én azonban le nem vettem a szemem Leanderről. Úgy tűnt, nehezére esik eldönteni, mit tegyen, és eleinte a keze folyton elvétette a pattogó labdát. Arra gondoltam, biztosan annyira módosultak a reflexei, hogy egyáltalán nem képes uralkodni az izmain.
Egy idő után azonban mintha kezdett volna hozzászokni új testéhez. Megragadta a labdát, és az mintha azonnal ki is csúszott volna a kezéből – de hogyan! Magasan fölívelt a levegőbe, majd lezúgott, át a gyűrű közepén.

Vad ujjongás rázta meg a lelátót, miközben Leander elgondolkozva bámulta a palánkot, mintha próbálná megemészteni a történteket.
Bármi történt is, megtörtént újra – és újra. Amint Leander hozzáért a labdához, az a magasba ívelt. És amint a magasba ívelt, bele is hullott a kosárba. De olyan hirtelen, hogy senki nem látta őt se célozni, se semmilyen erőt kifejteni. A nézősereg szakértelemnek könyvelte el mindezt, és egyre hisztérikusabban tombolt.

Aztán persze bekövetkezett az elkerülhetetlen, és a játék totális káoszba torkollott. A lelátóról füttyök harsantak; a Capone Javítósoknak drukkoló sebhelyes, törött orrú szurkolók heves vérmérsékletű, lekicsinylő megjegyzéseket tettek az ellenfélre, amelyek nyomában itt is, ott is ökölharcok törtek ki a közönség soraiban.

Mert tudja, csak azt nem mondtam el Azazelnek – tévesen magától értetődőnek vélvén –, hogy a két kosár a pályán nem egyenértékű: egyik a házigazdáké, a másik a vendégeké, és mindegyik csapat a másikét veszi célba. A labda az élettelen tárgyak sajnálatos tudatlanságával mindig a közelebbi felé ívelt, valahányszor útnak indult Leander kezéből. Ennek eredményeként időről időre a rossz kosárban kötött ki.

Leander ragaszkodott ehhez az érthetetlen szokáshoz, még a nerdsville-i csapat edzőjének, Claws („Tata”) McFangnek barátságos dorgálásai ellenére is, amelyeket a szakember diszkréten habzó ajkai közül süvöltött kétbalkezes játékosa felé. Tata McFang szomorú sóhaj kíséretében letisztította fogait, és lehozta Leandert a pályáról, majd nyíltan elsírta magát, amikor lefejtették ujjait a fiatalember torkáról, hogy az elvonulhasson az öltözőbe.

Barátom, ez a Leander teljesen kifordult magából. Először természetesen arra gondoltam, az alkoholban keres majd vigaszt, és komor, búsongó borissza lesz belőle. Azt meg is értettem volna. Csakhogy ő még mélyebbre süllyedt. A tanulmányaiba menekült.

Hallgatótársai megvető, sőt néha szánakozó pillantásainak kereszttüzében óráról órára slattyogott, arcát könyvekbe temette, és alászállt egy ösztöndíj nyirkos kazamatáiba.
Mindezek ellenére azonban Juniper kitartott mellette. „Szüksége van rám” – mondogatta, és szemét elfelhősítették a kiontatlan könnyek. Mindent föláldozva végül a diplomaosztó után hozzáment feleségül. És akkor is ragaszkodott Leanderhez, amikor az minden addiginál mélyebbre süllyedve megbélyegeztette magát egy fizika PhD-fokozattal.

Ő és Juniper most egy kis társasházi lakásban laknak valahol az északnyugati városrészben. Leander fizikát tanít, és a kozmogónia területén végez kutatásokat, amennyire tudom. A fiú keresete évi hatvanezer dollár, és a nevét csak döbbenten suttogva ejti ki bárki, aki ismerte őt tiszteletre méltó sportoló korából, hiszen mára nyomorult Nobel-díj-várományos lett belőle.
Juniper sosem panaszkodik, hűséges bukott bálványához. Se szóval, se tettel nem fejez ki megbánást, de öreg keresztapját nem verheti át. Nagyon is jól tudom, hogy alkalmanként vágyakozva gondol az indákkal befuttatott kúriára, amit mindörökre elvesztett, meg kis, álombéli birtokának a láthatárig hullámzó, zöld dombjaira.

– Hát ennyi a történet – mondta George, miközben besöpörte a pincér által hozott visszajárót, és lemásolta a számla adatait (gondolom, hogy később levonhassa az adóalapjából). – Az ön helyében – tette még hozzá – bőséges borravalót adnék.

Kábult állapotomban megfogadtam a tanácsát, mire George rám villantotta mosolyát, és elsétált. Nem igazán érdekelt a visszajáró elvesztése. Úgy éreztem, hogy míg George csak egy ebédet kapott, én egy remek történetet, melyet sajátomként mesélhetek tovább, és így ennek az éttermi számlának a sokszorosát kereshetem meg vele.

Sőt, úgy döntöttem, máskor is együtt ebédelek vagy vacsorázom George Bitternuttal.

Tovább olvasnál? Isaac Asimov: Azazel a Galaktikabolton.

Kommentek

Ha kommentelnél, ahhoz Közösség vagy Belső Kör csomagra van szükséged. Ha csak olvasnád a többiek hozzászólásait, ahhoz nem kell előfizetés.

  1. Ha még nincs, regisztrálj 444 profilt
  2. Fizess elő a Közösség vagy a Belső kör csomagunkra
  3. Az előfizetésnél használt email címmel regisztrálj a Disqusra és azzal lépj be a cikkek alatt