A fenti képen Magyarország 176 szélerőművének egyike látható. A Vestas gyártmányú, V90 típusú dán szélgenerátor, a Wallis csoport Alteo nevű energetikai vállalatának tulajdona éppen olyan ipari termék, mint egy otthoni gázkazán, csak kicsit nagyobb és drágább. Ez a két megawattos erőmű hozzávetőleg egymilliárd forintba kerül, toronnyal, lapátokkal, mindennel - ennyiért bárki megveheti, és felállíthatja.

Persze nem Magyarországon. Itt 2010 óta nem adtak ki ilyenre engedélyt, 2011 óta nem épült szélerőmű. A jelenlegi kiépített kapacitás még további kétszeresének installálása semmilyen extra költséget vagy problémát nem jelentene, a hazai elektromos hálózat fejlesztése nélkül mehetne a dolog, de valamiért a Fidesz-kormány hatalomra lépése óta stop van. Hogy vajon miért és meddig, arra ebben a cikkben nem térek ki, nem szeretném elrontani a saját örömömet, amit afelett érzek, hogy végre teljesült egy régi vágyam, és feljutottam egy ilyen monstrumba!

Csúfít vagy szépít?

Kinek lelkesítő, kinek elszomorító látvány egy szélerőmű. A tájképet alaposan átformáló óriási szélforgók sokakban reményt ébresztenek, hogy talán mégsem kell füstbe fulladnunk és/vagy sugárzó hulladéklerakókat kerülgetnünk ezredíziglen, ha továbbra is szeretnénk otthon géppel mosni, főzni, ja, meg internetezni - másoknak viszont csúnya, eltagadhatatlan, a panorámába beletolakodó jelképeivé válnak annak, mennyire végleges az ember elszakadása a természettől. Ez utóbbi csoportnak azt javaslom, tekintse meg mondjuk az inotai hőerőművet, a közeli salakdombbal és a 120 kilovoltos, a centralizált energiatermelési központból kiinduló légkábel-hálóval együtt, aztán tárgyalhatunk esztétikáról.

Szóval nekem tetszik, na, és nem csak tetszik, a technikai részleteket is borzongással vegyes csodálattal hallgattam vezetőnktől. A száz méter magas torony nagyjából húsz méter hosszú vasgyűrűkből készült, csavarok fogják össze őket. A tenyérnyi átmérőjű anyákat évente egyszer után kell húzni, mert meg-meglazulnak a toronyra ható óriási erőktől. 20-25 ével ezelőtt, a szélerőművek hőskorában voltak kísérletek arra, hogy a magasfeszültségű vezetékek támoszlopaihoz (vagy az Eiffel-toronyhoz) hasonló vasszerkezetre szereljék a turbinát, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy a sima, minden irányban azonos teherbírású kúpos cső sokkal jobban tűri a szél cibálását és erős szélben nem kelt a lapátok mozgását akadályozó turbulenciákat sem. És persze sokkal könnyebb a karbantartás a zárt csőben fel-le rohangálva, mint az óriásmászókán kapaszkodva lenne.

A sok száz tonnás szerkezet a földbe süllyesztett, legalább három méter vastag betontalapzaton nyugszik. A mi tornyunk negyvenöt méter hosszú lapátjaival a nagyobb erőművek közé tartozik, a lapátokat üvegszálas műanyagból készítik, hogy bírják a szél cibálását. A gondolában - így nevezik a torony tetején az elforgatható testet - fix áttételen, 113-szoros gyorsítással hajtja meg a szél a generátort. Húsz kilovoltos feszültségen jut el a megtermelt áram a hálózatra, esetünkben a kétszáz méternyire lévő oszlopig földkábelen, mindössze nyolcvan centis mélységig leásva.

Gyerekjáték

A hatalmas szélforgóban az a legviccesebb, mennyire könnyed a kezelése. Teljesen automatikusan működik az egész, a talajszinti vezérlőhelyiségben nincsenek óriási kapcsolókarok, hatalmas biztosítékok, csak pár szürke lemezszekrény, bennük az elektronikával és egy lakásriasztónál alig komplikáltabb tasztatúrával és LCD-vel. (Ja, egyébként lakásriasztó van is a toronyban, ha valaki benézne egy kis rézért, hamar kiérnek a rendőrök és a karbantartók elbeszélgetni vele.) Amikor indultunk fel, megnézni a tornyot, a technikus srác, úgy éljek, egy pici PAUSE gomb megnyomásával állította le a félgőzzel is egy megawattal termelő erőművet, mintha az MP3-lejátszón akasztaná meg a zenét egy pillanatra. A lapátok ilyenkor fél fordulaton belül megállnak, egy óriási tárcsafék fogja meg a tengelyt.

A gondola fordítása, a lapátszög-állítás, a szélsebességhez igazodás, a leállás túl nagy vagy túl kis szélben automatikus, az eseményeket mobilneten lehet követni a jó meleg irodából. Igazán elegáns megoldás, hogy az erőmű villódzó hatás ellen is programozható. Vagyis ha Mátraalján, falu szélén lakik az én öreg néném, és mondjuk északi szélnél délután három és négy között, májusban, délutáni szunyókálásában pont zavarná a ablakára vetülő árnyjáték, a turbina az adott szélességen hosszúságon, napállástól és széliránytól függően, ha kell, előzékenyen leáll a problémás időszakban.

Egy-egy ilyen leállás egész jól kalkulálható értékű termelés-kiesést jelent. A mi egyórás látogatásunk átvételi áron mintegy 34 ezer forintba került az üzemeltetőnek: fél teljesítménnyel egy óra a 2 MW-os generátorral, a termelt áramot 34 Ft/kWh áron veszi át a MAVIR. Évente 5-5,5 GWh a termelés, az erőmű tervezett élettartama 25 év, a koncessziót is ennyi időre kapta meg az építtető, ami jó eséllyel meghosszabbítható lesz majd, a kopó elemek cseréjével a szélmalom darálhat még akármeddig. Ha mégis le kell majd bontani az erőművet - Magyarországon vagyunk, ne feledjük, tehát ez is megtörténhet -, az üzemeltetőnek teljes rekultivációs kötelezettsége van, vagyis az ezer tonnányi vasat és betont, kavicsot, üzemi utat úgy el kell tüntetnie, mintha sose lett volna.

Egyszobás, százméteres belmagaságú ingatlan eladó, lift van

De hol van az még, az erőmű egyelőre vígan kavar, amíg miattunk meg nem állítják - de most megállítják, a Pause gombbal. Másszunk fel rá gyorsan! Azaz másszon a halál, inkább menjünk lifttel. A kétszemélyes vaskosárba méter magas átlépéssel, pontosan átbukdácsolással jutunk be - ez nem luxushotel felvonója, hanem ipari munkaeszköz. Ellensúly nincs, egy szál drótkötélen húzza fel magát - meg minket - a motor. Időnként megrándul, billen egyet, szóval úgy félpercenként juttatja eszünkbe, mekkora is a mélység alattunk, és mennyire csak a Vestas mérnökeinek szaktudásán múlik most az életünk.

Ha nem lifteznénk, a százméteres létrán kéne felmásznunk. A hevedert a biztonsági zuhanásgátlóval azért így is fel kell venni, hiszen ha fent vagyunk, és elromlik a lift, lefelé mindenképp mászni kell. A csődarabok között ugyan van egy-egy lezárt fedél, de így is húsz métert eshetnénk egy rossz mozdulattal - nem árt a biztosítás. Tovább javítja a hangulatot ilyenkor, hogy a létra tartóelemei nincsenek hozzáhegesztve a vascsőhöz. Hogy a szerkezet merevsége ne sérüljön, minden extra elem, a létrakonzolok, a lámpatestek, de még a bejárati ajtó zsanérjai is erős mágnesekkel kapcsolódnak a csőfalra. Ezt először el se hittem, de tényleg megállt a fekete téglatesteken a kulcs, szóval igaz lehet, hogy a tőcsavarok, amiken a mázsás ajtó és a százméteres létra függ, tényleg pár mágnesből állnak ki és semmilyen mechanikus kapcsolatban nincsenek a torony falával.

Öt perc az út a lifttel legfelső szintig. Ott vár ránk az út legnehezebb része: a liftből kilépve a hajtómű alatt meggörnyedve, sőt, a padlón kúszva jutunk fel a gondola középszintjére. Na itt lesz elkerülhetetlenül olajos, illetve kenőzsíros az ember. Bármilyen környezetbarát is a szélkerék, a szénhidrogéneket azért nem tudja nélkülözni. A tengely sima golyóscsapágyban forog, focilabdányi golyókon, a mágneses csapágyazás urban legend csupán. Kenőolaj, zsír, hidraulikaolaj: egy olajcsere az erőműben több millió forintos tétel, párévente. Magyarországon még nem, de másutt volt, hogy kigyulladt a gondola, ilyenkor a tűzoltók sem tudnak mást tenni, mint az éghető anyagok elfüstöléséig próbálják megakadályozni, hogy a magasból potyogó égő olaj és műanyag valami mást is felgyújtson a környéken.

Hűtőfolyadék is van bőven a rendszerben, hiszen a két megawatt hasznos teljesítmény mellé párszáz kilowatt súrlódási hő keletkezik, amit el kell vezetni. A torony, ha nem termel, 3 és 30 kilowatt között fogyaszt energiát a hűtés, a pozicionáló rendszer működtetésével, ilyenkor a hálózatról az oda-vissza mérő villanyórán keresztül kapja az elektromos energiát.

Ki lehet menni a tetejére!

A gondola turbinával átellenes végében egy kettős csapóajtón keresztül lenézhetünk a brutális mélységbe. Sőt, nem is csak lenézni lehet itt. Egy 800 kilós elektromos daruval akár le is engedhetnénk magunkat; itt szokták felhúzni a kenőanyagokat, nagyobb alkatrészeket a karbantartás során.

A túloldalon, a hűtő mellett átpréselve magunkat felállhatunk a rotortengely házának tetejére. Innen érjük el azt a tetőablakot, amit fellökve szabaddá válik az út a gondola tetejére. Aki akar - vagy akinek karbantartási feladatok miatt muszáj -, ki is mászhat itt a szerkezet tetejére. Széles a platform, kis korlátok vannak a szélen, és persze mindig be kell akasztani a biztosítóhevedert, szóval nem nagy para, de a magunk részéről azért itt befejeztük a kalandot. Megsimogattuk a lapátok tövét, megállapítottuk, hogy mennyire nem bírtuk lentről felmérni azt a bizonyos negyvenöt métert, végigtekintettünk a tájon, a szórványos magyar szélparkokon túl, a sűrűn telepített osztrák szélerőmű-telepek felé, és elindultunk vissza a csörgő-zörgő-lengedező lifttel.

A rohadt katicák!

A torony tövében szorosan egymáshoz préselődve döglődik maroknyi csomókban több ezer harlekin és hétpettyes katicabogár. Talán a vasfalon átsugárzó minimális hőre gyűlnek, talán fának hiszik a százméteres tornyot, és repedéseket keresnek benne, amikben áttelelnek télire. Egy kicsit sajnálom őket, de a karbantartó srác nem ilyen érzelgős. A bogarak, mondja, minden rést megtalálnak, beköltöznek a gondolába a hűtőbe, az elektronika vezetékei közé. Rendszeresen okoznak kisebb zárlatokat, üzemzavarokat.

Katicaügyben van tehát némi összeütközés a technika és a biológia között, de más élőlényekre nemigen van hatással az óriási szélkerék. Rákérdezek a madarakra; netes előtanulmányaim alapján százával vártam a madárhullákat a szélkerék körül. Kísérőm csak rázza a fejét: ötödik éve dolgozik a cégnél, de még nem látott döglött madarat a tornyok alatt. Jó hülye madárnak is kellene lennie, annak, aki nem veszi észre a hangos surrogással működő, a szélső tornyokon csíkosra festett lapátokat.

Spanyolok, osztrákok, magyarok tornyai

Hazafelé, az M1-es mellett az Alteo munkatársa mutogatja a szélparkokat: ez a Raiffeisen energetikai vállalkozásának telepe, ez a spanyol Iberdoláé, ez az Eoné. Némelyik akkora, mint amit megjártam, némelyik kisebb, csak 60-80 méteres, mint megtudom, ezekben lift sincs, mászni kell, ha baj van. Kiderül, hogy az is csak legenda, hogy a szigorú átvételi szabályok miatt áll a sok pörgő szélkerék között egyik-másik;amelyik nem forog, azt karbantartják. A meteorológia elég pontos ahhoz, hogy a negyedórás bontásban megadott napi termelési terv tűrését, a bejelentetthez képest plusz-mínusz 50%-os sávot nagy biztonsággal hozni lehessen. A túl- vagy alultermelés bírság-költsége éves szinten az Alteo hét szélgenerátorára összesen pár millió forint, kevesebb, mint egy torony karbantartásának díja. Tízéves távlatban már nagyon pontosak a termelési tervek is, a garantált felvásárlási árral kiszámítható és rentábilis üzlet a szélgenerátor-telepítés. Vagy hát az lenne.

Nem a szigorú átvételi szabályok miatt nem épül negyedik éve új szélerőmű Magyarországon. Hogy akkor miért? Hát erről talán a kormányt kellene megkérdezni. Szakmai, gazdasági magyarázat nincs rá, hogy miért nem adnak ki új engedélyeket. Hiszen minden egyes torony egy-egy kisebb falu éves energiaigényét állítja elő, ennyivel csökkenti a fosszilis energia vagy atomenergia iránti igényt. És persze ennyivel rontja a klasszikus energetikai biznisz szereplőinek üzletét. Lehet, hogy ez a probléma?