Ha látják ezt, akkor halott vagyok, esetleg eltűntem, vagy annyira megváltoztatták az agyamat, hogy többé nem vagyok képes elküldeni a nap mint nap szükséges, igencsak bonyolult leállító kódot a világnak szóló utolsó bejelentésemhez.

A nevem Roger Betsby. Orvos vagyok… illetve voltam… a körzetem a detroiti megújulási negyed egyik menekültközössége. Pislantsanak ide, és a homunculusom bemutatja, ki voltam és miért is küzdöttem. Azonban lefogadom, jobban érdekli önöket a halálos ágyamon elmondott leleplezésem.

Először is egy vallomás. Múlt év október tizenkettedikén, az Első Amerikaiak Klubjának fogadásán felszolgálónak álcázva magamat különleges anyagot csempésztem abba az italba, amelyet Crandall Strong szenátor fogyasztott. EZEK között a linkek között megtalálhatók olyan vidfelvételek, amelyeken én vagyok látható az elkövetés közben. Vannak más klipek is – a több tucatnyi hírfigyelő küldte szét őket – a szenátor ezt követő beszédéről, amit a megszokott módján, halk, visszafogott hangon kezdett, de hamarosan hangneme és -ereje is megváltozott, ahogy a szokott módján sorolni kezdte a sérelmek hosszú listáját.

Strong egyre erélyesebben kárhoztatta a jelenlegi amerikai kongresszust, amiért nem volt hajlandó teljes mértékig pénzelni a második jóvátételi törvényt. Utálkozva beszélt a jelenlegi kormányzatról, amiért még nagyobb illetékességgel ruházta fel környezeti kérdésekben az UNEPA-t. A kanadaiakat azért kritizálta, mert korlátozták az új vidékek bevándorlását, a bíróságokat pedig azért, mert az olvadás áldozatainak a Tagadók Csoportja ellen indított perében korlátozták a megítélhető kártérítés összegét.

Szokás szerint nemsokára otthagyta a csupán szociális, törvényi vagy politikai ellenfeleket és nekilátott ütni mindazokat, akiket már régóta a valódi gonosztevőknek tart: az összes reménybeli „istenalkotót”, aki a technológia és a tudomány segítségével követeli magának a mindenható hatalmát.

Ezt a beszédet, ami – szokás szerint – nagy erejű, tajtékzó szónoklat felé tartott, sok millió ember nézte. Csakhogy ez alkalommal jóval túlment az egyszerű handabandázáson, és egészen elszabadult! Ahelyett, hogy heves, de ellenőrzés alatt tartott jogos indulat fűtötte volna egészen a mennydörgő végkifejletig, igazi tűzijáték lett belőle, rasszista, és még Crandall Strongtól is trágárnak számító dühöngés.

A váltást úgy a nyolcadik percnél lehet látni… épp itt… amikor meghökkent kifejezés jelenik meg az arcán, megnyalja, aztán erősen összeszorítja az ajkát. Itt kezd el még a szokottnál is hevesebben gesztikulálni, és ököllel ütni a pulpitust. Figyeljék meg, ahogy a hangja fokról fokra erősödik, a panaszai egyre cikornyásabbá, a vádaskodása egyre hevesebbé válik. Azonban érdemes megfigyelni, hogy közben végig értetlenség, aggodalom, és még valami más ül az arcán… elkeseredett vágy egyre növekedő érzése olvasható le róla.

A szokásos hordószónoklata mindig valamilyen aktuális politikai panasszal indul, ám aztán továbblép, és a modernitást, a technológiai „haladást” kezdi vádolni, majd a csúcsponton azt követeli, hogy az efféle dolgokat helyezzék jobb és „bölcsebb” kezekbe. Csakhogy ez alkalommal a halk, józan észre ható érveket sorakoztató hangnemtől észrevétlen átmenetekkel egészen a heves felháborodásig kapaszkodó beszéd feltűnőnek és oda nem illőnek érződik.

Látják? Egyértelműen tudja, hogy valami nincs rendjén. Azonban nem úgy reagál erre, hogy hamar befejezi a szereplést és segítséget kér. Inkább erőlteti. Emeli a tétet. Még többet tesz bele. Egyre szenvedélyesebb lesz… aztán indulatos… aztán már a gutaütés kerülgeti.

Bizonyára rájöttek már, hogy nem vagyok nagy véleménnyel erről a politikusról. A legrosszabb fajtából való, alantas és aljas demagógnak tartom. Történetesen számos ügyben nem értek egyet vele. Azonban amikor az elméjét befolyásoló anyagot csempésztem az italába, nem az volt a célom, hogy aláássam a Lemondási Mozgalom hitelességét. Szerintem hibás úton járnak, de törvényadta joguk kifejezni a meggyőződésüket és érveket sorakoztatni mellette, értelmes vitát folytatni velünk, többiekkel. Ki tudja? Még az is lehet, hogy részben igazuk van az emberiség sorsát illetően.

Aznap nem tettem mást, mint orvosi kísérletet hajtottam végre. Ha Strong szenátor nem szenved valamilyen diagnosztizálható mentális betegségben, akkor a szer, amit beadtam neki – egy teljesen törvényes anyag – semmiféle hatást nem gyakorolhat rá. Káros hatások nélkül adhatta volna elő a szokásos, erősen színpadias és logikátlan vádaskodását.

Miért volt hát akkor a hatása az, hogy tűzijátékszerű tombolásba kezdett miatta, és rosszindulatú gúnyneveket, egy sor rettenetes, rasszista szitkot szórt mások fejére?

Térjünk csak vissza az első alkalomig, amikor Strong szenátor arcán megjelenik a zavarodottság. Itt is van. Ráhelyezem a képre a bőrpír-elemzést. Most pedig jöjjön egy hangszíngrafikon, ami a hangja nyomatékát mutatja. Hasonlítsuk össze a rétegeket ezekkel a képekkel, amelyek igen hasonló beszédek közben, szinte ugyanebben a pillanatban készültek, amikor az első polemizáló blokkja csúcspontjához ér. Ilyenkor csap először színpadiasan a pulpitusra.

A szóban forgó más beszédekben a nyomaték- és az arcpír-adatok azt mutatják, hogy heves élvezetet okozott neki ez a pillanat. Igen, ez általános vonás a szélsőségesen extrovertált személyiségeknél. De figyeljük csak meg október tizenkettőt. Hol az öröm? Nem érkezik a váratlan gyönyörhullám. Ezért az a meglepett arckifejezés. Nyilvánvalóan arra számított, hogy ellenfelei szégyentelen gyalázásával megkapja a szokott löketet.

Amikor nem jött, hogyan reagált? Folytatta a beszédét: hivatásosokra jellemző módon elvégezve a napi feladatot és ezzel elérni a célját? Esetleg visszavonult, amikor valami nem volt rendjén, hogy újraértékelje a helyzetet?

Nem. Egyiket sem tette.

Helyette láthatjuk, ahogy Strong szenátor erősebben csap oda. Nekiveselkedik, a mondatok között a fogát csikorgatja, morog, még ordítva is elismétli ugyanazt, amit máskor csupán kimért indulattal szokott elmondani.

Látják már a beadott szer hatását? Nem ez idézte elő a hevességét, és az ellenőrzést sem emiatt veszítette el önmaga fölött, ahogy ismereteink szerint az nem gyakorol semmilyen hatást a gondolkodásra, sem az ítélőképességre.

Egyszerűen kiiktatta azt a vegyi-hormonális „gyönyörlöketet”, amit megszokott esetben a jogosnak érzett felháborodásból kapna! Csak ennyit tett és semmi többet.

Tessék, ide pislantva megnézhetik az anhedoniumot. Nemrégiben készült el a naltrexonnak ez a fejlesztése. A naltrexont már régóta arra használják, hogy csökkentse a heroin és más függőséget okozó anyagok megerősítési hullámait. Az anhedonium az accumbenollal hat, hogy kizárólag a nucleus accumbensben és két másik, gondosan kiválasztott helyen blokkolja a dopaminreceptorokat. Egyre gyakrabban használják az olyan függőségkezelési klinikákon, amilyent én is üzemeltetek Detroitban. Egyszerűen leírva a hatását, megzavarja a legtöbb függőség megerősítési ciklusát.

Na most, szinte bármelyik megrögzött szokást lehet „függőségnek” nevezni, ha az ismétlődését gyönyörbiztosító vegyi anyagok ütemes kibocsátása erősíti meg az emberi agyban. Maga a lényegi folyamat önmagában nem káros. Sőt mélyen emberi és lényünk alapjához tartozik? A gyönyörön alapuló ismétlődési erősítés a felelős részben azért, hogy olyan szoros a köteléke az embernek a gyerekeivel, a férjével és a feleségével, vagy azért a hajlamért, hogy a figyelme vissza-visszatérjen a zenéhez, a szépséghez, vagy a képzettségek nagyszerű alkalmazásához. Ez járul hozzá ahhoz az örömhöz, amelyet egyesek az imából merítenek. Íme néhány azok közül a jó és üdvös dolgok közül, amelyektől szívesen függünk!

A szakemberek az utóbbi időben arra az álláspontra jutottak, hogy a droghasználat ennek a hétköznapi emberi folyamatnak az eltérítése. A heroin, az ecstasy és az angyalpor mind útlerövidítések egy olyan agyi mechanizmusnál, amely valódi, evolúciós szempontból értékes feladatot szolgál. Csakhogy ez a durva pörölykalapácsos támadás a gyönyörrel történő megerősítés folyamatára ritkán segít abban, hogy jobbá tegye az életet… sokkal többször fordul elő az, hogy tönkreteszi.

Most már tudjuk, hogy vannak más módok is ennek a rendszernek az eltérítésére. Egyes embereknél hedonista kielégülési mintázatot lehet elérni pusztán azzal, hogy meghatározott „hangulatba” kerülnek. Például a szerencsejátékból fakadó, ciklikusan ismétlődő hullám valódi függőség is lehet, és legalább annyi erőfeszítésbe kerül leszokni róla, mint a kokainról és a kicxről. A megrögzött izgalomkeresőkről, videojátékos gyíkokról és Wall Street-i „varázslókról” egytől egyig kimutatták, hogy hasonló mintázatot követnek. Amint felültek a hullámvasútra, többé nem tudnak leszállni róla. Ennek a folyamatnak a szelídebb változatával van dolgunk azoknál, akik rá vannak gyógyulva a látványsportokra…

…és aztán ott vannak a „méltatlankodásfüggők”. Olyanok, akik rendszeresen betépnek az álszenteskedéstől és a jogosnak tartott felháborodástól. Mindenki ismeri a fajtájukat. (Bármelyik hétköznapi ember találkozott már ezzel az élménnyel, ahogy végigfutott a tükörben látható arcon!)

Tulajdonképpen sokan engem vádolnak majd büszkén vállalt szenteskedéssel azért, amit elkövettem Strong szenátor ellen! Tessék, csak tessék! Tanulmányozzák csak az életemet, és derítsék ki, hogy a jótéteményeim és határozott véleményeim beleillenek-e a függőség mintázatába. Meglehet.

De most nem az én életem a téma.

Évekkel ezelőtt, amikor az orvosi közösség bejelentette, hogy „a jogosnak tartott felháborodás függőség is lehet”, méghozzá olyan súlyos, mint bármelyik drogfüggőség, arra számítottam, hogy a nyilvánosság felfigyel erre a hírre. A visszafogott, józan eszű emberek túlnyomó többsége biztosan – gondoltam én – nem hallgat többé azokra az indulatoskodó haragfüggőkre, akik egyfolytában gyűlöletet köpködnek a bal vagy a jobb oldalhoz, esetleg a vallási, vagy az üldözési mániához tartozó emelvényekről. Most, hogy értjük a mintázatot, nem lesz ennek a következménye a tárgyalásra nem hajlandó ingerültek megfosztása a hatalomtól, helyette pedig azoknak a kezébe kerül a hatalom, akik hajlandóak az értelemmel élni? Hajlandóak meghallgatni a szomszédjukat és gyakorlatias megoldásokat dolgozni ki a problémákra?

Azoknak, akik a pozitív végösszegű játszmákat kedvelik.

Nem ássa alá majd ez az immár tudományosan is igazolt tény a megszállottak jelentőségét, akik tönkretették a közéletet azzal, hogy a tiszta gonoszság merev fogalmai szerint ábrázolták a vitát és az eszmecserét, amelyekkel a szemforgató jóság áll szemben? Azzal, hogy kiderül, indulatuk függőséget okozó vegyi anyag eredménye, amelyet a saját koponyájukon belül képesek kiválasztani?

Csalódottan láttam, hogy a meghatározó hírforrások gyakorlatilag tudomást sem vettek erről a felfedezésről. Elvégre számukra a „mi és ők” ellentétpárjai, tiszta gondolkodású oldalak polarizálása jelentette a megélhetést. Semmi hasznuk nem származott abból, ha a konfliktusoktól elmozdulnak a józan viták irányába. (Unalmas!)

Rájöttem: ahhoz, hogy az emberek felismerjék ennek a tudományos áttörésnek a jelentőségét, valami olyan eseményre van szükség, amit a média nem hagyhat figyelmen kívül.

Példát kell adni. Ezért aztán biztosítottam egyet.

Miért bolondult meg aznap Strong szenátor? És még utána is napokon át? Semmiféle elmebefolyásoló, lélektorzító szert nem kapott. Olyan gyógyszert fogyasztott, ami csupán a függőket fosztja meg a gyönyörtől. Ezért tehát, amikor szenteskedő háborgása nem adta meg neki a megszokott löketet, az élmény, a fény, az ütősség nyomában megemelte gyűlölködése szintjét.

Amikor pedig ez nem működött, megint fokozta, újra meg újra, ahogy a függők szokták. Egy pillanatra sem állt meg azt gondolva, „lehet, hogy meg kellene állnom most”, hanem a rációval és a következményekkel mit sem törődve egyre gyorsabban és gyorsabban száguldott a szakadék felé a kielégülést hajszolva. Ahogy a függők szokták. Megvakarni egy olyan megszokott viszketést, amelyet most már nem tud ellenőrzése alatt tartani.

Ennyi. Ez volt az ármánykodásom és a kísérletem.

Kétség nem fér hozzá, hogy működött.

Az is tagadhatatlan, hogy megszegtem a törvényt, mellette hivatásom szabályait is. Törvényes gyógyszert alkalmaztam egy megfelelően diagnosztizált betegségre… azonban ezt etikátlan és törvénybe ütköző módon tettem, egyszer sem konzultáltam a betegemmel, és nem is figyelmeztettem a lehetséges következményekre. Ezért pedig minden számítás szerint börtönbe kell vonulnom. Természetesen készen vagyok arra, hogy Gandhi hagyományát követve derűs elfogadással nézzek szembe a büntetésemmel.

Ám ami történt, megtörtént. Strong szenátor nem menekülhet el a felháborító viselkedése miatti felelősségre vonás elől azzal, hogy „a drog műve volt!”. Mindaz, amit elmondott, a saját véleménye volt, senki nem kényszerítette arra, hogy közölje másokkal. Ilyen viselkedésre azért került sor nála, mert függő… olyan fogalom ez, amit a nyilvánosság joggal ítél el.

Ráadásul az emberek most milliószám gondolkodnak el majd ezen. Másként tekintenek majd a közöttük élő jogosnak tartott viselkedésű függőkre: még azokra is, akikkel egyetértenek! Látják majd, miként használják ezek az emberek könyörtelen szenvedélyüket és függőségükből eredő szívósságukat, hogy kisajátítsák a politikai és a társadalmi spektrum minden szakaszát az oda sorolható képviseleti csoportok révén, miként változtatják szent háborúvá az érvelést, a jó és rossz – vagy akár a gonosz és jó – közötti rideg háborúvá a tárgyalást.

Maguk és a szomszédaik soha többé nem tekintenek már ugyanúgy az elragadtatott harag izzó hevére. Mostantól egy betegség tünetét ismerik fel benne: egy olyan betegségét, amelyik szinte pontosan ugyanolyan, amilyen cracket vagy ópiumot szívni.

És talán felhatalmazást éreznek majd arra, hogy szembeszálljanak a lármásan felháborodott emberekkel. Még akár úgy is határozhatnak, hogy összeállnak más szelíd, racionális és értelmes emberekkel, hogy visszaköveteljék maguknak őseink kegyes ajándékát. A lehetőséget arra, hogy összegyűlve higgadtan megbeszéljük a dolgokat. Ha erre sor kerül, szelíd beletörődéssel viselem majd a büntetésemet. A nyugodt felnőtt viselkedés mártírja leszek.

Hacsak ez az ösztönzőerő – a színpadias mártíromságra – nem volt épp az én szenteskedő „anyagom”! Elismerem, ez is lehetséges. Minden tisztességes embernek számolnia kell ezzel a lehetőséggel.

Na persze, ha most ezt nézik, akkor feltehetően halott vagyok már. Úgyhogy még annál is kevesebbet számítok, amennyit életemben.

Különben is, soha nem én voltam a lényeges ebben az egészben. Még csak nem is Strong szenátor.

Hanem mi mindannyian.

Fordította: Tamás Gábor

David Brin - Existence a Galaktikaboltban