A Világbank önkritikát gyakorol, és elkezdi megérteni a szegénységet

  • Apró, helyi körülményekre szabott, olcsó beavatkozásokat kéne bevetnie a kormányoknak. 
  • Hangzatos közgazdaságtani modellek helyett ugyanis egyre fontosabb annak belátása, hogy nincsenek általános megoldások. 
  • Önkritikus, a politikusoknak is üzenő jelentést tett közzé a Világbank. 

Kenyában túl sok halálos áldozatot követeltek az autóbalesetek. Hasonló esetben a világ legtöbb országában elkezdték volna szigorítani a törvényeket, esetleg nagyobb hatósági kontrollt rendeltek volna el. De ott úgy döntöttek, hogy inkább matricákat fognak kiragasztani a közterületeken és a buszokon, hogy ha az utasok azt látják, hogy egy autós veszélyesen vezet, kiáltsanak rá. És a statisztikák szerint ez az apró beavatkozás is óriási mértékben vetette vissza a balesetek számát.

Zambiában a fodrászokat kérték meg, hogy áruljanak óvszereket a női vendégeknek. Voltak, akiknek pénzbeli jutalmat ajánlottak, ha eleget eladnak. De ennek nem nagyon lett eredménye. Voltak viszont fodrászatok, ahol a legtöbb óvszert eladó fodrászok egy arany csillagot kaptak egy plakáton a nevük mellé, amit aztán kitettek a szalonban. Ezekben az üzletekben több mint kétszeresére nőtt az eladott óvszerek száma.

Ezek nagyon apró, olcsón kivitelezhető megoldások voltak, amiket egy konkrét, lokális problémára találtak ki. De remekül illeszkednek abba a mintába, amit a Világbank legfrissebb tanulmánya állít be követendő példának. Hosszú évtizedeken át a közgazdaságtan és a közpolitika úgy kezelte az embereket, mint racionális cselekvőket, akiknek a döntése egy-egy szituációban előre kiszámítható, modellbe rendezhető, és mindezek alapján leírható a valóság működése, amit aztán a világ minden országában alkalmazni lehet.

Pedig az emberek nem így működnek.

Kísérletek sokasága bizonyítja, hogy az emberek rengeteg szituációban egyszerűen nem viselkednek racionális cselekvőként. Van amikor kapkodnak, máskor a vártnál jobban kerülik a kockázatot, sokszor külső tényezők akadályozzák őket a legracionálisabbnak tűnő döntés meghozatalában, meglepően sokszor nem a saját érdekeiket követik, és így tovább.

Bangladesi otthonok (MUNIR UZ ZAMAN / AFP)

A Világbank, ami pár évtizede még világszerte a megszorítások és a dereguláció kérlelhetetlen képviselője volt, az utóbbi években a lokális különbségekre érzékeny fejlesztéspolitika egyik legfontosabb hirdetője lett. 2015-ös jelentésük, ami az Elme, társadalom és viselkedés címet kapta, akörül a gondolat körül forog, hogy azoknak a közpolitikai döntéseknek az alkalmazása, melyek az emberek mindennapos döntéseihez illeszkednek, komolyan segíthetik a kormányokat és a civil társadalmat, hogy legyőzzék a szegénységet, növeljék a hatékonyságot, és olyan generációkon átívelő problémákra adjanak válaszokat, mint mondjuk a klímaváltozás.

A tanulmány több olyan kutatásra is hivatkozik, amellyel már mi is foglalkoztunk. A Harvard, a Princeton és a Warwick egyetem kutatóinak tavaly publikált tanulmányából derült ki az, hogy a szegénység nem csak az anyagi értékektől vett megfosztottságot jelenti, hanem olyan súlyos kognitív terhet is rak az emberekre, hogy nagyon kevés kapacitásuk marad arra, hogy mással foglalkozzanak. Ezzel borzasztóan leszűkítve azoknak a lehetőségeknek a számát, melyek épp a szegénységből való kitörésben segíthetnének.

A kutatók szerint ezért épp annak a felismerése a fontos, hogy a a szegénység felszámolását segítő intézkedések egyben mentális kapacitást is szabadítanak fel az emberekben, ezzel pedig lehetőséget teremtenek a számukra, hogy kibontakozzanak. Ebből a belátásból lett most közpolitikai elv a Világbank jóvoltából.

A szervezet alelnöke és vezető közgazdásza, Kaushik Basu szerint a piaci szereplők és a politikusok már régóta értik a pszichológia és a társadalmi preferenciák szerepét az egyéni döntésekben, most pedig az a cél, hogy ezeket az elveket a gazdasági és közpolitikai döntéshozók is átvegyék. Basu épp attól tart, hogy mostani ajánlásaikat a piaci döntéshozók és a kampányolni induló politikusok sokkal szorgalmasabban fogják olvasni, mint azok, akiknek konkrét fejlesztéspolitikai döntéseket kell meghozniuk.

Segélyosztás Görögországban (SAKIS MITROLIDIS / AFP)

A jelentés a döntéshozatal három alaptulajdonságára épül fel. Egyrészt, hogy életünk során az esetek egy nagyon nagy részében megfontolások helyett spontán módon, automatikusan döntünk. Másrészt, hogy döntéseinket borzasztóan befolyásolja, hogy a környezetünk hogyan dönt és mit gondol. Harmadrészt pedig hogy döntéseinket már korábban elsajátított mentális modellek szabályozzák, amelyek szintén lokálisak és társadalmilag közösek.  A Világbank szerint ha működő beavatkozásokat keresünk a szegénység, a lakhatási válság, az egészségügyi helyzet, a termelékenység és a klímaváltozás kezelésére, akkor ezeket a szempontokat mind figyelembe kell vennünk.

Ami a közös elem lehet, az a különféle kognitív gátak fontosságának a megértése. Erre gyakran idézett példa az indiai nádcukortermesztők esete. Ők évente egyszer, az aratás után jutnak nagyobb bevételhez, és csak egy rövid ideig számítanak relatíve gazdagabbnak. Egy kutatás során velük készítettek intelligenciatesztet kétszer is, egyszer nem sokkal az aratás és a kifizetésük után, egyszer pedig nem sokkal az aratás előtt, amikor már alig maradt megtakarításuk. És az eredményekben jól látszott a kognitív teher: amikor jóval több volt a megélhetési problémájuk, 10 IQ-ponttal kevesebbet értek el a teszten.

Erre építve írja azt a Világbank jelentése, hogy például apró de működő megoldás lehet, ha a szegényebb sorban élő embereket olyankor állítja egy társadalom fontos döntési helyzet elé, amikor relatíve éppen több keresetük van. Ha például szezonális munkából élnek, és megélhetésük biztonsága az évszakok alakulásával ingadozik, akkor gyermekeik iskoláztatásával kapcsolatos döntéseket érdemes olyankor felvetni a számukra, amikor épp viszonylag jobban élnek.

A szegénység felszámolását célzó programok között kiemelten fontosak azok, amik a gyermekszegénységgel foglalkoznak, mivel kognitív kutatások igazolják, hogy a gyermekkori szegénység hosszú évekre károsítja az agy működését. És a beavatkozás itt is mérhető apró lépésekben is. A Világbank idéz egy kutatást, amit Jamaicában végeztek 20 éven át, és aminek a célja az volt, hogy elősegítsék azt, hogy a mélyszegénységben élő anyák hogyan kommunikálnak a gyermekeikkel. És azt találták, hogy az ebből a környezetből kikerülő, a programban részt vevő gyerekek átlagban 25 százalékkal többet kerestek felnőttként, mint a programba nem bekerülő gyerekek. Pedig a program semmi mást nem kínált, mint hogy a közegészségügyi szolgálat munkatársai hetente egyszer ellátogattak a programba bekerülő családok otthonaiba, és arra tanították meg az anyákat, hogyan játsszanak és beszéljenek gyerekeikkel.

Venezuela (LEO RAMIREZ / AFP)

Hasonló helyi beavatkozások sokaságát idézi a Világbank, de a tanulmányuknak van még egy nagyon fontos aspektusa: hogy önmagukat is leleplezik.

A jelentésből az is kiderül, hogy ezek a beavatkozások nem a szegénységben élő emberek korlátozott érzelmi és kognitív intelligenciájának a manipulációját jelenti. A kísérletek egy részét a kutatók a Világbank alkalmazottain is tesztelték.

Egy klasszikus, még a nyolcvanas évek elejéről származó kutatásban azt vizsgálták, hogyan befolyásolja egy döntési helyzet keretezése azt, hogy végül milyen döntést hozunk. Az eredeti kísérletben diákok két csoportja vett részt. Mindkét csoport tagjainak egy világjárvány következményeivel kellett megküzdeni. Az egyik történet szerint kitört a járvány, és a résztvevők két megoldás között választhatnak. Vagy megmenthetik az emberiség harmadát, vagy kockáztathatnak, és akkor 33 százalék az esélye, hogy mindenkit megmentenek, és 66 százalék az esélye, hogy senkit sem. A másik történeti keret szerint aközött választhatnak, hogy vagy mindenképp meghal az emberiség kétharmada, vagy kockáztathatnak, és akkor 33 százalék az esélye, hogy mindenkit megmentenek, és 66 százalék hogy senkit.

Vagyis a két szcenárió teljesen ugyanazt az esetet írta le, csak egyszer a veszteség (kétharmad meghal), egyszer a nyereség (egyharmad megmenekül) oldaláról.

Ez a különbség azonban döntően befolyásolta a diákok választását. Ott, ahol a nyereség felől volt leírva a helyzet, a diákok inkább a biztosra mentek, ott, ahol a veszteség felől, inkább kockáztattak. A Világbank kutatói pedig megismételték ezt a kísérletet a Világbank alkalmazottaival, és ugyanez az eredmény jött ki. A nyereséges narratívában az alkalmazottak 75 százaléka ment a biztosra, a veszteségesnél csak 34 százalékuk. Pedig a két történet ugye tökéletesen ugyanaz volt.

De van még egy izgalmas példa, ami pedig azt bizonyítja, hogy mennyire elvész a képességünk, hogy statisztikai adatokat interpretáljunk, ha olyasvalamit bizonyítanak, ami ellentmond vélekedéseinknek. Egy korábbi ismert kísérletben a résztvevőket két csoportra osztották, és ugyanazokat az adatsorokat mutatták meg nekik. De a résztvevők felének egy olyan érzelmileg semleges témát hoztak fel az adatok magyarázataként, mint hogy mennyire hatékony egy adott bőrkrém. A többiek viszont ugyanazokat a számokat látva azt az információt kapták, hogy a fegyverellenes törvények hatékonyságáról látnak épp információkat. És amikor össze kellett foglalniuk később az adatokat, a bőrkrémről beszámoló résztvevők meglehetősen pontosak voltak. Viszont ez a precizitás odalett, amikor a fegyvertartási törvény számok alapján történő értelmezésére került sor.

Afganisztán (SHAH MARAI / AFP)

A Világbank munkatársai is ugyanazokat a számokat látták, és akiknek azt mondták, hogy azok egy bőrkrém hatékonyságának adatai, később remekül vissza is mondták a leckét. Azok a világbanki szakértők viszont, akiknek azt mondták, hogy az adatok azt bizonyítják, hogy a magasabb minimálbér hogyan csökkenti a szegénységi rátát, sokkal kevésbé voltak képesek visszaadni az elmondott információkat. Egyszerűen azért, mert a saját interpretációjukat meghatározta minden korábbi előítéletük és ismeretük.

De egy másik kísérletben a Világbank kutatói azt is megnézték, mi az, amit a Világbank alkalmazottai gondolnak arról, hogy mit gondolnak a szegény emberek, és ezzel szemben mi az, amit a szegények valóban gondolnak. Például megkérdezték tőlük, hogy szerintük a fejlett országokban élő szegény emberek mennyire értenek egyet azzal az állítással, hogy ami történik velük a jövőben, az főleg rajtuk múlik. És a fejlesztési politika szakértői azt tippelték, hogy a három fejlődő nagyváros, Lima, Jakarta és Nairobi lakosságából a legszegényebb harmadba tartozó embereknek csak a 20 százaléka értene egyet ezzel, holott a kutatások szerint 80 százalékuk gondolta így. Viszont amikor a társadalmak középső harmadával kapcsolatban kellett megtippelni ezt, akkor jóval jobb eredményt értek el, nagyjából belőve a 70 százalék körüli arányt. Az külön érdekes, hogy ráadásul a három vizsgált fejlődő régióban a középosztály tagjai nagyobb arányban értettek egyet ezzel az állítással, mint maguk a Világbank alkalmazottai.

Egy másik kérdésből az is kiderült, hogy mennyire fontos a lokális különbségek tudatosítása ahhoz, hogy közpolitikai elvekről beszélhessünk. Amikor azt kellett megtippelni, hogy a legszegényebb harmadba tartozók hány százaléka értene egyet azzal az állítással, hogy az oltások veszélyesek, mert sterilizációt okozhatnak, akkor a Világbank kutatói 40 százalékra tippelték ezt. És mint kiderült, Lima esetében igazuk is volt, viszont Nairobi és Jakarta esetében nagyon túlbecsülték az oltástól tartók arányát.

Mindezek alapján mondják ki a jelentés végén azt a nem túl meglepő, mégsem túl gyakran hangoztatott állítást, hogy a közpolitikai döntéshozókat és a fejlesztéspolitikai szakembereket is ugyanúgy előítéletek, kulturális-társadalmi hatások befolyásolják, mint mindenki mást.

És mert a fejlesztéspolitikai szakemberek döntéseinek gyakran óriási hatása van más emberek életére, ezért különösen fontos egy mechanizmus, ami ellenőrzi és korrigálja ezeket az előítéleteket és hatásokat.

A legégetőbb probléma pedig talán az, hogy a fejlesztéspolitikai döntéshozók megértik-e azokat a körülményeket, melyekben a döntéseik kedvezményezettjei élnek, és ismerik-e azokat a vélekedéseket és attitűdöket, melyek alakítják az életüket.

Mindez, amellett hogy korábban alig ismert önkritikus hang a Világbanktól, egyben nagyon fontos elv is lehetne a világ minden közpolitikai döntéshozója és politikusa számára. Arról, hogy mennyire ártalmas elszakadni attól a valóságtól, ahol döntéseik alanyai élnek. És hogy sokat számíthatnak akár az olyan apró lépések is, mint mondjuk ha egy politikus maga töltené ki az adóbevallását, vagy ha nem azon a héten szavaznának meg maguknak mentességet egy új adó alól, amelyik héten bevezetik.

(A teljes jelentés itt olvasható, via World Bank, New York Times, Conversable Economist)