Diana Wynne Jones
Samantha naplója

A BSQ LazaDuma széria 2/89887BQ-ján rögzítve, ami egy sittszállító konténerből került elő a Regent Streeten, Londonban.

• 2233. december 25.

Ma fáradt vagyok, lustálkodom. Tegnap éjjel későn értem haza Párizsból, a mamámnál voltam vendégségben. A nővérem terhes és nem jöhetett (és különben is Svédországban lakik), de a mama ragaszkodott ahhoz, hogy legalább az egyik lánya ott legyen és találkozzon legújabb mostohaapánkkal. Nem mintha találkoztam volna személy szerint vele. A mama egyfolytában új pasasokat mutatott be nekem és mindegyiknél megemlítette, hogy milyen gazdag: azt hiszem, megpróbált elindítani engem is a saját életpályáján, ami nem más, mint a pénzért kötött házasságok sorozata. Kösz, mama, de épp eleget keresek a kifutón ahhoz, hogy boldog legyek. Különben is, amióta szakítottam Liammal, épp kipihenem a férfiakat. A mama gyűjteményének díszei a következők voltak: egy francia filozófus, aki mindenhová követett azt szajkózva “La vide ce n’est pas le néant” (ügyes francia halandzsa, ami azt hiszem, azt jelenti “Az űr nem semmi”), egy kancsal kolumbiai filmrendező, aki folyton rajtam próbált lógni, és egy különc milliomos az Isten tudja, honnan, a fogaiba ültetett gyémántokkal. De akadtak mások is. Az új Gólyalábbelimet viseltem, aminek következtében föléjük magasodtam. Nagy hiba. Így mindig tudták, hogy hol vagyok. A végén belefáradtam abba, hogy egyre üldöznek, és eljöttem. Épp csak elértem a londoni szuperexpresszt, ami nem bizonyult méltónak a nevére. Késett, annyira zsúfolt volt, hogy többen föl se fértek, és végig állnom kellett.
Úgyhogy mára a lábam majd’ leszakad.
Mindenesetre utasítottam HáziRobot, hogy NEM VAGYOK ITTHON senkinek és semminek, és egy nyugis napban reménykedem. Fura elképzelni, hogy a karácsony valaha olyan nap volt, amikor mindenki összejött és ajándékokat adtak egymásnak. Szörnyű! Manapság pedig az év legbékésebb napjának tartjuk. Békésen üldögélek a csupafehér nappalimban – ha jól meggondolom, ez is a mama karrierjének mellékterméke, mert ezt a remek lakást az utolsó előtti mostohaapámtól kaptam, dehogyis, megfeledkeztem róla, most már utolsó előtti előtti.
Ó, a francba! Csöngettek és HáziRob ajtót nyitott. Biztosan tudom, hogy megtiltottam neki.
Azt mondtam a naplómnak, hogy már nem szokás a karácsonyi ajándék? Nesze neked híres utolsó szavak! HáziRob meghökkentő módon úgy gurult vissza ide, hogy egy fát egyensúlyoz lapos tetején. Lehetetlen megállapítani, miféle fa, mert nincsenek levelei, nincs rajta cédula, hogy elárulja, ki küldte, nincs rajta más, csak egy ághoz kötözött kis, fonott kalitka, benne egy eléggé nagy barna madárral. A nyavalyás madár megcsípett, amikor kiengedtem. Egyáltalán nem örült. Elrejtőzött a kis kanapé alatt, miután futtában odapiszkított a szőnyegre.
Azt hittem, a karácsonyfáknak zöldnek kell lennie. HáziRobbal kivitettem a teraszra, a medence mellé, most ott áll csupaszon. A madár éhes. Megpróbálta megenni a szőnyeget. Fölmentem a világhálóra, hogy kiderítsem, miféle madár. Egy órányi keresgélés után találtam egy vizuálist, ami ezt a jószágot csíznek titulálja. Úgy látszik, szárnyasvad. Meg kellene ennem? Tudom, hogy annak idején madarat ettek karácsonykor. Fúj! Visszamentem a hálóra csízeledelért. “Sajnáljuk, kedves vevőnk, de nincs házhozszállítás egészen a december 27-én kezdődő kiárusításig, amikor luxus madáreleségeink teljes választéka újra beszerezhető lesz, méghozzá leszállított áron”. Jó, de mit tegyek most?
Ó, hurrá! HáziRob megoldotta a gondom azzal, hogy hozott egy tál konzerv csemegekukoricát. Belöktem a kanapé alá, és a jószág abbahagyta a zajongást.
A fákat vajon kell etetni?
2233. december 26.

Ezt nem hiszem el! Érkezett egy újabb fa s hozzákötve kalickában egy újabb csíz. Ezúttal odavágtattam a bejárati ajtóhoz, hogy elvitessem velük, vagy legalább kiszedjem abból, aki kiszállítja, hogy honnan jönnek ezek a dolgok. De a férfi csak a kezembe nyomott egy másik madárketrecet benne két, szépséges, fehér gerlével, és már ment is. A furgonon, amit vezetett, nem állt semmi felirat. Hevesen kikeltem HáziRob ellen, amiért ajtót nyitott, de persze semmi haszna. HáziRob repertoárja csupán hatvan mondatból áll, és míg ki nem kapcsoltam a hangját, egyre csak ezt hajtogatta: “Asszonyom, küldeménye érkezett!”.
A csízek összecsaptak a kanapé alatt.
Kivittem a gerleketrecet a teraszra és kinyitottam. Lesznek szívesek elszállni ezek a madarak? Úgy tűnik, tőlük sem tudok szabadulni. Ők legalább megeszik a zabkását. A csízek ugyanis nem. Kifogytunk a konzervkukoricából.
Föladom. A nap hátralevő részét azzal fogom tölteni, hogy régi filmeket nézek.
Liam telefonált. Megkérdeztem, hogy ő volt-e az az arcátlan, aki négy madarat és két fát küldött nekem. Azt kérdezte:
– Miről beszélsz? Csak azért hívtalak, hogy megtudjam, nálad van-e a karórám.
Lecsaptam a kagylót. Tökfej.

• 2233. december 27.

Ma kezdődik a kiárusítás! De az undorító madáreledel miatt csak késve indulhattam el. Amikor megnyitottam a Madáretető honlapját, legnagyobb fölháborodásomra kiderült, hogy a legkisebb mennyiség, amit kiszállítanak, húsz kiló. Hová tennék annyi szemes madáreledelt? Kikapcsoltam a számítógépet, és elmentem a sarki boltba. Még mindig zárva volt. A Carnaby Streetig kellett gyalogolnom, mire nyitva találtam bármit is, aztán egész úton vissza cipelhettem a tíz konzervdoboz csemegekukoricát. Még előtte azt ígértem Carlának meg Sabrinának, hogy találkozom velük a Harrodsban egy kávéra, de lekéstem őket.
Nem egy jó nap. Plusz a leértékelt dogok között semmit sem találtam, ami tetszett volna.
Arra érkeztem haza – a Gólyalábbelim teljesen kikészített –, hogy le van rakva a nappalim kellős közepére egy újabb fa, a hozzákötözött csízzel együtt, meg egy második kalitka két, fehér gerlével, továbbá még egy nagy ketrec, benne három másmilyen madárral. Ezek fölismerése némi időbe telt, addig tanakodtam, míg eszembe nem jutott egy képeskönyv, amit kiskoromban a második mostohaapám adott nekem. A Ty betűnél volt egy ezekhez hasonlító madár, bár az gömbölyű volt, barna és szelíd kinézetű. Ezek meg nem. Az lehet, hogy tyúkok, de galád boszorkányképük van, csúf, pettyes tolluk meg egy lecsüngő vörös izé a tetejükön, amitől úgy néznek ki, mint valami földönkívüli. Amikor hazajöttem, épp azzal foglalatoskodtak, hogy lecsipkedjék egymásról a tollakat. A szoba tele volt randa tollfoszlányokkal. Sikoltoztam HáziRobbal, aztán kivitettem vele az egészet a teraszra, ahol sietve kiengedtem az utálatos tyúkokat. Kotkodácsolva rohangászni kezdtek, és csipdesték a csízeket, a cserepes növényeket és a három fát. Nyilvánvalóan éhesek voltak. Sóhajtottam és megint betöltöttem a Madáretető honlapját. Ahol jöttek az újabb gondok. Jó, élelem, de miféle madárnak? tették föl a kérdést. Tyúkoknak, gépeltem. Gerléknek. Csízeknek. És hamarosan ide is szállítottak három húszkilós zsákot. Azokon más-más a címke, de belül gyanúsan egyformának tűnnek. Ezt biztosan tudom, mert mind a hármat kinyitottam, és mindből kiszórtam egy csomót szerte a teraszon – és került egy kupac bentre is, mert meg kellett mentenem a csízeket. Valamennyien megeszik az összes fajtát.
Ezek után teljes kimerültség. Telefonáltam Carlának és Sabrinának. Sabrina hasznavehetetlennek bizonyult. Épp most talált egy Gólyalábbelit rózsaszínben, fél áron, és semmi más nem járt az eszében, csak az, hogy megvegye-e.
– Dobj föl egy érmét! – javasoltam. Carla legalább együtt érzett velem.
– Segítség! – mondtam neki. – Be akar cserkészni egy elmeháborodott, aki folyton madarakat küldözget nekem.
– Biztos vagy abban, hogy ez nem Liam egyik rossz vicce? – érdeklődött Carla. Jó kérdés. Liam valószínűleg azért hívott föl azzal a butasággal a karórájáról, hogy megtudja, otthon vagyok-e.
– És nem szóltál annak a te HáziRob hogyhívjákodnak, hogy ne engedjen be semmilyen állatot? – kérdezte Carla.
– De igen, de igen! – jajdultam föl. – De a nyavalyás holmi a legkevésbé sem veszi ezt figyelembe!
– Programozd át! – tanácsolta Carla. – Biztos kihagy a fogaskereke vagy ilyesmi.
Vagy Liam átprogramozta, gondoltam. Így aztán egy teljes órát töltöttem a használati utasítással, minekutána annyira dühös lettem, hogy fölhívtam Liamot. De csak az üzenetrögzítőjét értem el. Jellemző! Hagytam egy goromba üzenetet, amit valószínűleg nem is fog hallani, mert HáziRob épp megpróbálta föltakarítani a tollakat, és úgy bőgött, ahogy akkor szokott, amikor eltömődik, de legalább kiadtam a mérgem.

• 2233. december 28.

Eltöltöttem egy remek délelőttöt a kiárusításon, és hat szatyornyi Csodás Alkalmi Vétellel jöttem vissza arra, hogy immár van négy papagájom is. Plusz még egy csízem (meg fám), két további gerlém, és még három azokból a rémes tyúkokból. Mintha semmit nem csináltam volna, HáziRob fütyült az én átprogramozási próbálkozásomra. A terasz jelenleg egy kisebb erdő, tele madárürülékkel. A gerlék a fákon ülnek, a tyúkok alattuk rohangásznak. Odabent van még négy futkosó csíz meg négy azokból a nagy, talpas karikákból, amiken elvileg a papagájoknak kellene gubbasztaniuk. Nem mintha ezt tennék. A vörös beszokott a hálószobámba, a zöld káromkodásokat kiáltozva egyfolytában röpdös, és a két tarka bárhová letelepszik, persze csakis a hivatalos ülőrúdján kívül. A rudakat végül betettem a szekrénybe, mert HáziRob mindig leállt, valahányszor nekiment az egyiknek. Rendeltem egy további húszkilós zsákkal a Madáretetőtől (papagájoknak), ami valóban különbözik a többitől, és amit a papagájok leginkább a konyhaasztalra tett csészealjakból fogyasztanak. Időről időre őrült kacajt hallatva járkálok a házban. Megedződtem. Hozzászoktam.
Dehogyis, egyáltalán NEM!
Valaki megtanította ezeket az átkozott papagájokat arra, hogy azt kiáltsák “Samantha! Szeretlek!” Most már állandóan ezt teszik.
Fölvettem a legzordabb szép ruhámat meg a Gólyalábbelimet, és elviharzottam Liam lakásába. Rettenetesen nézett ki. Még mindig pizsamában volt. Meg sem borotválkozott, meg sem fésülködött, és azt hiszem, részeg lehetett. A lakása is pont olyan rémesnek tűnt, mint ő. Jól láttam, mert amint kinyitotta az ajtót, benyomultam, és – miközben Liam hátrált előlem – teli torokból üvöltöttem vele. Elismerem, hogy a pizsamája még dühösebbé tett, mert nyilvánvaló volt számomra, hogy van vele egy nő. De nem volt. Csak még nem kelt föl. Azt mondta:
– Fogd már be, és mondd el emberi hangon, hogy miről üvöltözöl!
Így is tettem. Ő meg nevetett. Amitől dühbe gurultam. Azt ordítottam:
– Madarakkal üldözöl! – És legnagyobb elképedésemre sírva fakadtam.
További meglepetésemre Liam majdhogynem kedvesen reagált. Azt mondta:
– Nézd, Sammy, van fogalmad arról, mibe kerülnek a papagájok?
Nem volt. Megmondta. Kész rablás.
– És mielőtt gyanakodni kezdesz, hogy honnét tudom – folytatta –, csak azért tudom, mert írtam róluk egy cikket a múlt hónapban. Rendben? Ugyan, mióta van nekem pénzem négy papagájra? És azt sem tudom, hol vehet az ember tyúkokat, csízekről már nem is beszélve. Szóval ezt valaki más teszi veled, nem én. Ehhez a rossz vicchez gazdagnak kell lennie és tudnia kell, hogyan férhet hozzá a HáziRobodhoz, hogy az semmibe vegye a parancsaidat és beengedje azokat a madarakat. Szóval gondolkozz azokban a gazdag pasasokban, akiket ismersz, aztán menj és üvöltözz azokkal, de ne velem!
Beadtam a derekam. – Szóval a nagy semmiért gyalogoltam egészen idáig? – jegyeztem meg. – Pedig fáj a lábam.
– Csak azért, mert olyan hülye cipőt hordasz – válaszolta.
– Vedd tudomásul – közöltem –, hogy ez a legeslegújabb Gólyalábbeli! Ezrekbe került.
Liam nevetett, amin még jobban fölháborodtam, és azt mondta:
– Akkor menj haza taxival!
Míg a taxira vártam, Liam átölelt – szórakozottan, mintha elfelejtette volna, hogy már nem vagyunk együtt – és így szólt:
– Szegény Sammy! Támadt egy ötletem. Milyen fák azok?
– Honnan tudjam? – kérdeztem. – Nincs rajtuk egyetlen levél se.
– Az baj – felelte Liam. – Megtennéd, hogy szólsz, ha az, amit a legközelebb küld a fanatikus rajongód, eléggé értékes?
– Esetleg – mondtam, és akkor megjött a taxi. Nem szeretem ezeket a legújabb taxikat. Egy gépi számla jön elő a mérőből, amin az áll, hogy BORRAVALÓ, és mindig óriási összeg. De valószínűleg megérte, hogy immár tudom, nem Liam tette ezt velem.

• 2233. december 29.

Akármilyen ötlete támadt Liamnak, teljesen igaza volt! A szokásos fa meg madarak megérkeztek, egy további csíz, további tyúkok, további gerlék és négy további papagáj, mind lármás. Otthagytam HáziRobot, aki áruló módon ismét beengedte őket, hogy boldoguljon ő a nyavalyás jószágokkal – bár nekem kellett megetetni őket, mert nem vagyok képes beleverni HáziRob áramköreibe, hogy az élőlényeknek enniük kell: HáziRob egyszerűen körbejár és föltakarítja a madáreledel halmait, hacsak nem parancsolom meg neki, hogy ne tegye. Mindenesetre otthagytam, hogy tegye félre az ülőrudakat meg a legújabb fát a teraszon, és elindultam a kiárusítások felé. Már félúton jártam a lépcsőn, amikor küldönc érkezett és egy kisebb csomagért cserébe az aláírásomat kérte.
Most meg egy könyvet küldött nekem valaki! Ezt gondoltam némi undorral, miközben visszamentem. Majdnem ki se nyitottam, de aztán, Liam kérése miatt, úgy gondoltam, akár ki is nyithatom. Mik az értékes könyvek? futott át az agyamon, mialatt letéptem róla a csomagolópapírt. Régi Bibliák? A Micimackó első kiadása? De nem könyv volt benne. Egy könyv nagyságú ékszeresdoboz esett a padlóra. Gyorsan fölvettem, még mielőtt HáziRob eltüntethette volna. Elállt a lélegzetem, amikor kinyitottam. Öt gyűrű volt benne, mind nagyon hivalkodó és értékesnek tűnő. Az egyiken gyémántok domborodtak – vagyis olyasmik, amik gyémántnak néztek ki –, és a többi zafírnak, smaragdnak meg hasonlóan értékes drágakőnek látszott, mindegyik arany foglalatban. És volt egy cédula is a tetejükön, nem valódi kézírással, ha tudják, mire gondolok, hanem azzal a fajta kerek, gondos írásmóddal, amit a bolti eladók használnak, amikor kéri az ember, hogy mellékeljenek egy üzenetet. Ez állt rajta:

Szenvedélyes imádódtól. Gyere hozzám feleségül!

– Vigyen el az ördög, ha megteszem! – mondtam fennhangon.
A gyűrűk mind túl kicsik. Azt hiszem, ez bizonyság arra, hogy nem Liam volt. Elvégre ő már vett egyszer nekem egy jegygyűrűt, és tudja, hogy az ujjaim töve eléggé vastag. Na persze, ez csak akkor bizonyíték, ha Liam nem nagyon ravasz. Akárki küldte a gyűrűket, elég hivalkodó ízlése van. Annyira emlékeztettek azokra az üveg meg műanyag gyűrűkre, amiket kislánykorában kap az ember lánya, hogy amikor elmentem a kiárusításba, magammal vittem az egész dobozt és megnézettem egy ékszerésszel. És mind valódi. Öt újabb pár Gólyalábbelit vehetnék az árukból, ha eladnám őket. Nahát!
El akartam mesélni Liamnak, de aztán összefutottam Carlával az Oxford Streeten és megfeledkeztem róla. Amikor beszámoltam Carlának, azt akarta tudni, hogy gondolkozom-e azon, hogy hozzámenjek az ismeretlen rajongóhoz.
– Kizárt! – feleltem neki. – Habár a mamám valószínűleg megtenné.

• 2233. december 30.

Ó, Istenem! Most már hat ludam is van. Valamint egy újabb fám, újabb csízem, további gerlék, még több tyúk és négy ráadás papagáj (így tizenkettő lett belőlük, és kész bolondok háza). Nem tudom elhinni ezeket a libákat. Pont akkor értem az ajtóhoz, amikor egy egész csapat férfi befejezte kézbesítésüket a házba. A legutolsó HáziRob tetején ült. Ezek nagy madarak, és csöppet sem barátságosak. Szerencsére ahhoz túl nagyok, hogy megtámadják a csízeket a kanapé alatt, de öten közülük kimentek a teraszra, és rögtön nekiálltak leigázni a tyúkokat. Jelen pillanatban a gágogások és kotkodácsolások odakintről teljesen elfojtják a papagájok rikoltásait. Ám az egyik liba idebent maradt, és úgy tűnik, kotlani fog a kanapé párnáin. Mérgesen kinyújtotta hosszú nyakát, és meg akart csípni, amikor megkíséreltem meggyőzni, hogy csatlakozzon a többiekhez odakinn. Így most ott ül, mint nagy, fehér csónak, sárga csőre ide-oda forog, hogy elérje, nem fogom zavarni, és cipőgomb szemével megfélemlítően mered rám.
Az egyetlen jó dolog a ma délelőttben az volt, hogy eljött ugyanaz a küldönc egy újabb gyűrűket tartalmazó csomaggal. Helyes fiatalember. Úgy tűnik, nagyon imponálok neki. Tétován megkérdezte, miközben aláírtam, hogy átvettem:
– Elnézést, kisasszony, de nem szokott szerepelni a médiában, abban a divatműsorban? A Kifutóban?
Azt feleltem, de igen, csak most épp nem forgatunk. A küldönc – mélységesen lenyűgözve – szinte tántorogva távozott.
A mai gyűrűk mind régiek, finoman kidolgozott aranyból. Ugyanazzal az üzenettel, mint tegnap. Liam nem engedhetné meg ezt magának, még akkor se, ha elzálogosítaná a lakását, a fizetését és a lelkét. Megbocsátottam neki.
És gondolom, meg kellene etetnem a libákat. Megint a Madáretetőhöz fordultam, és ők nyálkás, zöld gombócokat küldtek egy vízhatlan zsákban. Nem úgy néz ki, mintha szeretnék a ludak. Helyette fölfalták az összes tyúktápot. A tyúkok tiltakoztak, és megint megkapták a magukét. Hogy elhallgattassam mindet, kiborítottam egy egész zsák tyúkeledelt a terasz sarkába, de ez csak újabb bősz csatát eredményezett. Aztán esett, és a libák mind bejöttek a házba. Azt az érzékelőt, ami nyitja és zárja a teraszra vivő tolóajtót, alacsonyra helyezték, hogy HáziRob ki tudjon menni medencét takarítani, és most kiderült, hogy pont libamagasan van.
Ekkor fedeztem föl, hogy a ludak a világegyetem leginkontinensebb lényei. A nappalimat immár ürülékkupacok borítják, a libák áttotyognak ezeken, és nagy, háromszög alakú talpukkal széthordják mindenfelé. A beavatkozás kockázatos. Megtörtem és telefonáltam Liamnak.
Azt mondta:
– Ne hívj föl! Valószínűleg a telefonod is lehallgatja, ha meghekkelte a HáziRobodat. Találkozzunk a sarki kávézóban!
Hát lehet ennél kiállhatatlanabb valaki? S amitől még rosszabb a dolog, abban a kávézóban szoktunk találkozni régen, amikor még együtt voltunk. De összeszorítottam a fogamat, esőköpenybe bújtam és mentem.
Ő már ott ült kint, az esőben. Igazán jól néz ki esőkabátban. Még azt a kávét is rendelte nekem, amit szeretek. Megkérdezte:
– Most mik azok? Libák?
Meghökkentem. – Honnan tudtad?
– És öt aranygyűrű tegnap meg ma? – érdeklődött.
– Igen, de mindegyik kicsi rám – válaszoltam.
– Á! – mondta és elégedettnek tűnt magával. – Akkor olyan imádód van, aki nem csak gazdag, hanem ostobán romantikus is. Sorra küldi neked a dolgokat egy régi dalból, ami nagyon népszerű volt kétszáz évvel ezelőtt. Az a címe, hogy A karácsony tizenkét napja.
– Akárki is ez a pasi, fogalma sincs, hogy mennyire földühített! – jelentettem ki.
– A szegény hülye azt hiszi, hogy most udvarol neked – jegyezte meg Liam. – Alighanem az egyik olyan társaság tagja, amelyikben földet söprő középkori öltözékekben járnak vagy páncélban és a többi. De azért elég korszerű ahhoz, hogy megbabrálja a HáziRobodat és valószínűleg a telefonod is be van poloskázva. Szóval gondolj bármelyik gazdag férfiismerősödre, akire illik ez a leírás, és máris megvan a tettes. Gyerünk! Gondolkozz!
Korábban is próbáltam gondolkozni ezen. De próbálj csak úgy gondolkozni, hogy egy sor papagáj ül az ágyad végén, a többi meg folyton rád ront, és azt kiáltozza, hogy szeret téged! Nem jutottam semmire. Ültem és néztem, ahogy az esőcseppek a kávémba potyognak, és keményen törtem a fejem. Nagyon is sok gazdag pasast ismerek. A foglalkozásommal jár. De a legtöbbjük a médiának dolgozik és ők nem romantikusak. El sem lehet képzelni náluk cinikusabb népséget. Hacsak nem bosszantottam föl valamelyiküket… És a legtöbb divattervező homoszexuális.
– Ó! – mondta Liam. – A másik feltételezésem az, hogy a fickó csöppet sem vonzó. Azt gyanítom, hozzá van szokva ahhoz, hogy sokat kell fizessen azért, hogy fölkeltse egy nő érdeklődését. Elég szánalmas, valójában.
Azonnal eszembe jutott az az igazán visszataszító férfinépség, akiknek a mama mutatott be Szenteste. – Ez az! – kiáltottam föl. – Ördögöd van, Liam! Még ma este fölhívom a mamát.
– Nem hiszem, hogy a mamád tenné ezt veled – vélekedett.
– Nem, dehogy – válaszoltam és elmagyaráztam. Ő is úgy gondolta, hogy jó nyomon járhatok, és egy darabig erről csevegtünk. Aztán kijelentette: – Mellesleg azok a fák körtefák. – S azzal átnyújtott nekem egy listát. – Csak hogy tudd, mire számíts legközelebb – vetette oda, fölállt és elment. Csak úgy.
Túl mérges voltam ahhoz, hogy megnézzem a listát. Bárcsak megtettem volna.

• 2233. december 31, szilveszter napja

Ma három buliba is megyek, ezért amilyen hamar csak lehet, távozni fogok madarakkal elárasztott lakásomból. De előbb fölhívtam a mamát. Pontosabban őrjöngtem neki egy sort. Lehetséges, hogy először azt hitte, meghibbantam, de amikor lehiggadtam és elmeséltem a ludakat – apropó, az, amelyik a kanapéra telepedett, tojt egy tojást, mire hazaértem –, ő is kezdte belátni, hogy tényleg bajban lehetek. Azt mondta azon az elővigyázatos, tisztelettudó hangon, ahogy mindig is beszél a pénzről:
– Hát, gondolom, a leírásod alapján elképzelhető, hogy Franz Dodeca az. Na persze, nem mintha ő tenne ilyet. Övé a Multifon meg a LazaDuma meg a Háztartási Robotika, sokszoros milliomos és természetesen nagyon is tiszteletreméltó ember.
– Ő melyik? – kérdeztem. – Mármint azok közül a csodabogarak közül, akiket bemutattál.
– Nem csodabogarak, drágám – tiltakozott a mama szemrehányóan. – Ő az, akinek az az elbűvölő gyémántokkal kirakott foga van.
Mogorván idéztem föl ezt a Dodecát: alacsony, elhízott pasi előnytelen, hajszálcsíkos öltönyben. Sápadt, szeplős alak, emlékeztem vissza, gyér, vöröses hajjal, amit szeplős koponyájára visszasimítva hord. Folytonos hátborzongató bazsalygással tárta elém azokat a rémes, tündöklő fogakat. És ennek az idiótának a birtokában van a naplóm, a telefonom és a HáziRobom! Azt kívántam, nyelje le az egyik fogát és fulladjon meg!
– Mondd meg neki – utasítottam a mamát –, hogy ne küldözgessen nekem madarakat! Mondd meg neki, hogy semmi esélye! Mondd meg neki, hogy az amúgy sem létező esélyeit teljesen tönkrevágta ezzel az üldözéssel! Mondd meg neki, hogy nem, és menjen a francba!
A mama ellenkezett. Érzékeltem, hogy nem szívesen szalasztja el az esélyt, hogy ennyi pénz kerüljön a családba. De miután legalább tízszer közöltem vele, hogy egyáltalán semmi sansz arra, hogy hozzámenjek ehhez az idiótához, még akkor sem, ha övé az egész világegyetem, azt felelte:
– Jó, drágám, fölhívom és megpróbálom diplomatikusan értésére adni.
Ha föl is hívta a drágalátos Franzot, annak nem volt semmi foganatja. A hattyúk ma reggel érkeztek, mind a heten. Együtt hat további libával, és a többi és a többi. Hát, legalább lett öt újabb aranygyűrűm. Egy szörnyű könyörgő üzenettel együtt jöttek, “Örökké téged szerető Franzod” aláírás volt rajta, ami elég furán hatott azzal a lekerekített, boltieladós írásmóddal. A mama minden bizonnyal telefonált neki, gondolom, mivel láthatólag tudja, hogy lelepleződött. De nem úgy néz ki, hogy ettől abbahagyja.
A hattyúkat nyilvánvalóan elkábították. A szállítómunkások átnyalábolva cipelték a nagy, lankadt jószágokat át a nappalin, ki a teraszra, ahol gondosan bepakolták őket a medencébe. Ezután betotyogtak a ludak. Immár tizenkettő van belőlük és mindenhová tojást tojnak. Mintha az nem lenne elég, hogy elleptek mindent a tyúkok – amik úgyszintén tojnak – meg a zöld, rikácsoló papagájok újabb bandája. A hattyúk éppen ébredeztek, mikor távoztam. Indulás előtt HáziRob megkísérelt omlettet készíteni nekem, amitől majdnem elhánytam magam.

• 2234. január 1., újév napja

Hála az égnek! Még a Dodeca milliói sem tudnak rávenni senkit sem ebben az országban, hogy dolgozzon Újév napján. Nem érkeztek újabb madarak. Nem jött semmi. Megkönnyebbülés! Vagyis csak lenne, ha a hattyúk nem csatároznának egyfolytában a ludakkal. És rá kellett döbbennem, amikor hajnali négykor hazaértem, hogy a hely bűzlik. Szörnyen. Madárürüléktől, rothadó magoktól, levedlett tollaktól. HáziRob egyszerűen nem győzi a takarítást.
Föl kell hagyjak a Gólyalábbelim viselésével. A lábam teljesen kikészült a múlt éjszaka után. Az egyik nagylábujjam tisztára kifacsarodott. Nagyon homályos emlékképeim vannak a mulatozásról, de arra emlékszem, hogy összefutottam Liammal Markhamék tűzijátékkal egybekötött buliján, és ő – azonkívül, hogy cikizte a Gólyalábbelimet – érdeklődött, hogy megnéztem-e már a listáját. Azt válaszoltam, hogy nem akarom tudni. A drágalátos Franzról is beszámoltam neki – azt hiszem. Ködösen rémlik, hogy Liam unszolt, dobjam ki a multifonomat és selejtezzem ki HáziRobot. Hogy micsoda ötletei vannak!
Ám ez az emlék ráébresztett, hogy szinte biztosan újabb hattyúkat és újabb libákat fogok kapni holnap. Nem számíthatok arra, hogy a mama leállítja ezt. Már nincs több hely a terasz medencéjében. De fölmerült bennem, hogy a szomszédos villának, ami a kettővel ezelőtti mostohaapámé, hatalmas kertje van, benne egy valóságos dísztóval. Fölhívom Ötödik Mostohát. Legjobb tudomásom szerint még mindig Balin tartózkodik egy kunyhóban, fölépülőben a mamával kötött házasságból.
Végül sikerült elérnem. Az egésszel kapcsolatban rendes volt, mint mindig.
– Milyen jellemző ez anyádra! – vélte. – Csak felületesen ismerem Franz Dodecát. A pasas teljesen rögeszmés, és sokkal gazdagabb annál, ami még egészséges. Gyere ide Balira, és én vállalom, hogy távoltartom tőled!
Hát, ezt nem tehetem. Szerintem az vérfertőzés lenne. Ehelyett megkértem, hogy adja kölcsön a szomszédban lévő háza kertjét. Kapásból belement, és azonnal meg is adta a belépőkódot. De figyelmeztetett, hogy a házat felügyelő kertész esetleg nem fog örülni. Azt ígérte, telefonálni fog ennek a Mr. Wilkinsonnak, és elmagyarázza.
– És tartsuk a kapcsolatot! – javasolta. – Itt Balin nem történik semmi. Ez nekem meg is felel, de időnként szeretnék hallani egy-egy távoli eseményről.

• 2234. január 2.

A legjobbkor állapodtam meg az Ötödik Mostohámmal. Ma meghozták a tegnapi hattyúkat meg a többit, plusz a mai adagot, azaz tizennégy, mozdulatlan, ernyedt, súlyos hattyút és további tizenkét ludat. Elkalauzoltam az egész bandát, be Ötödik Mostoha bejárati ajtaján, ki a kerti tóhoz. Úgy tűnik, a libáknak tetszik a hely. Amikor jöttek a fák meg a gerlék meg a tyúkok, nekik is mutattam az utat oda. De a papagájok velem kellett maradjanak, mert ők nem elég edzettek a szabad térhez, állítják a szállítók. Hát, legalább lett újabb tíz aranygyűrűm.
Kezdünk egészen kifogyni a madáreledelből. Elmentem a sarki boltba, de nem nyitnak ki, csak holnap. A Madáretető egész héten szabadságon lesz. Már megint.
Ezt nem hiszem el! A hattyúk még nem minden. Épp át akartam menni az úttesten a sarki boltnál, ami megláttam egy teljes, baktató és bőgő tehéncsordát. Na jó, nyolc tehenet. Nyolc fiatal nő terelgette őket, akik – legyünk méltányosak velük szemben – ettől némileg feszélyezettnek látszottak. Az emberek az autókban meg a járdán megálltak bámészkodni. Egyesek szemmel láthatólag a Piccadilly óta követték őket. Elvégre manapság az ember nem sűrűn lát tehenet Londonban.
Fölkavarodott a gyomrom. Tudtam, hogy nekem szánták őket. És tényleg. Most őszintén, egyáltalán hogyan képzelheti ez a Dodeca, hogy én nyolc tehénre vágyom? A tehenek a legkevésbé sem romantikusak. Csepeg az orruk, és menet közben folyton tehénylepény potyog belőlük. További tehénylepényeket hullajtottak Ötödik Mostoha takaros folyosójára, mialatt mutattam nekik az utat ki a kertbe. Azt mondtam a lányoknak:
– Ha maradni akartok, van ebben a házban tizennégy hálószoba, és az utcán kicsit arrébb egy elvitelre dolgozó pizzéria. Érezzétek magatokat otthon!
Addigra már meglehetősen szédelegtem. A papagájok nem javítottak a dolgon.
És most rosszabbodott a helyzet. Mr. Wilkinson fél órával a tehenek után érkezett és leteremtett, amiért hagytam, hogy egy tehéncsorda letiporja a gyepét. Mondtam, amint lehet, megszabadulok tőlük. Föl akartam hívni a mamát, kiszedni belőle ennek a Dodecának a telefonszámát, aztán fölhívni a pasast, és fölszólítani, hogy jöjjön és vigye el a jószágait. Lássuk csak, neki hogy fog tetszeni! Azonban mielőtt megtehettem volna, fölbukkant a küszöbön egy zord nőszemély terjedelmes kebellel, és közölte, hogy a Madárvédő Egyesülettől jött, és hogy a szemközti szomszédaim följelentettek állatkínzásért. A szomszédok, folytatta a nő, százhét különféle madarat számoltak össze, amiket a lakásomba szállítottak – kotnyeles bagázs! –, ahol egész biztos nem jut nekik elég hely. Azonnal engedjem el őket jobb körülmények közé, vagy vád alá helyezhetnek.
Mr. Wilkinson után ez a nő lett az utolsó csepp. Ráförmedtem, a pokolba is, ki innen!

• 2234. január 3.

Nem, az utolsó csepp a mai nap volt. Tegnap este végül fölhívtam a mamát, és ő, hosszas vonakodás után, megadta nekem Dodeca privát telefonszámát. Az volt a baj, hogy nem tudtam, mit mondjak, és ez a rengeteg papagáj annyira megnehezíti a gondolkozást – nem is beszélve az ötpercenként kitörő újabb harcokról, hattyúk a libák ellen. Uramisten, hogy azok a madarak mennyire ádázak! Aztán, amikor kezdtem fölhívni Dodecát, ráültem egy tojásra, amitől föladtam. Azt mondtam magamnak, majd ma.
A mai nap azzal kezdődött, hogy átjöttek a tehénpásztorlányok, sopánkodva és siránkozva. Ágy van, mesélték, de nincs lepedő vagy takaró a szomszédban, és ehhez ők nincsenek hozzászokva. És hová tegyék a húsz gallon tejet? Javasoltam, hogy öntsék ki, miért is ne? Mire azt felelték, hogy az pazarlás. Mindegy, a végén megszabadultam tőlük, de csak azzal, hogy rendeltem online egy halom lepedőt meg takarót, ami egy vagyonba került.
Aztán kezdődtek a madárkézbesítések. Addigra már csaknem kifogytunk a madáreleségből, ezért betereltem ezt a bandát, a hattyúkat is beleértve, Ötödik Mostoha kertjébe és elrohantam a sarki boltba. Csak kanárieledelt tartottak. Amijük csak volt, megvettem mind. Épp a lakásom irányába támolyogtam ezekkel, amikor egy teljességgel új fajtájú furgont láttam odahajtani, és HáziRob, az áruló, ennek is ajtót nyitott. A benne lévő férfiak elkezdtek lerámolni, és összeszerelni egy jó csomó keretet. Átmentem az úttesten, és megkérdeztem tőlük, mi a fenét csinálnak.
Azt felelték:
– El az útból, kisasszony! Mindezt be kell vinnünk ebbe a lakásba.
Azt firtattam:
– Igen, de mik ezek?
– Trambulinok, kisasszony– válaszolták.
Ettől rögvest berontottam a lakásomba, és vágtatva, valamint kanárieledelt potyogtatva kerestem azt a listát, amit Liam adott. Pont akkor akadtam rá, amikor beügyeskedték az első trambulint. Elvileg kilenc kell legyen belőlük. Fogalmam sincs, hogyan hihették, hogy majd lesz hely mind a kilencnek. Amikor széthajtottam a listát, az egyik férfira rátámadt a kanapén kotló lúd, mire mind kimentek, hogy az állat megnyugodhasson. Liam azt írta: Kilencedik nap: Kilenc ugrabugra úr. Tizedik nap: Tíz táncos, tarka úrnő. Tizenegyedik nap: Tizenegy dudáló csimpolyás…
Nem olvastam tovább. Vadul följajdultam, beszáguldottam a hálószobámba, ahová úgy tűnt, egybegyűlt az összes papagáj, és a “Szeretlek, Samantha!” rikácsolások közepette a biztonság kedvéért retikülömbe tettem az összes gyűrűkkel teli csomagot, és kirohantam a legközelebbi nyilvános telefonhoz, imádkozva, hogy ne legyen vandálok martaléka.
Nem volt. Elértem Liamot.
– Most meg mi van? – kérdezte kelletlenül.
– Liam – feleltem –, most kilenc trambulinom lett. Tényleg igaz, hogy utána jönnek majd a balett-táncosok meg a dudáló skótok?
– Nagyon is valószínű – válaszolta –, ha tegnap fejőlányokat kaptál. Azt kaptál?
– Igen – mondtam. – Liam, elegem van.
– És mit vársz tőlem, mit tegyek? – firtatta.
– Vegyél feleségül! – javasoltam. – Vigyél el ebből az egészből!
Rémes, hosszú csönd támadt. Azt hittem, letette. Nem is hibáztattam volna érte. De végül megszólalt:
– Csak akkor, ha megnyugtatsz, hogy nem csupán menekülést jelentek neked.
Kezemet a szívemre téve, biztosítottam erről. Kijelentettem, hogy már Franz Dodeca puszta gondolata rádöbbentett, hogy ő, mármint Liam, az egyetlen férfi számomra.
– Különben fölülnék az első repülőre, és elmennék a nővéremhez Svédországba. Vagy talán Balira Ötödik Mostohához.
– Rendben – közölte Liam. – Most rögtön idejössz?
– Hamarosan – feleltem. – Először még el kell intézzem Dodecát.
Aztán elképesztő mennyiségben váltottunk becéző szavakat, mielőtt letettem a kagylót és visszaszaladtam a lakásomba, őszintén remélve, hogy most utoljára.
Épp akkor értem vissza, amikor odahajtott egy minibusz és kirakodott fél tucat kisportoltnak látszó fiatalembert skarlátvörös ruhában, koronásan, és három további középkorú férfiút, akik ugyanolyan fittnek tűntek. A többségük pezsgősüveget szorongatott, és szemlátomást alig várta már a mókát. Mind beözönlöttek a lakásomba, még előttem. Kénytelen voltam beoldalazni közöttük, túl az utolsó trambulint épp beszuszakoló férfiakon, és túl több, fölbőszült libán és rettegő csízen, hogy a telefonomhoz férjek – ahhoz a telefonhoz, amit a drágalátos Franz minden bizonnyal lehallgat. Miközben benyomkodtam a számát, a fickók mind fölmásztak a trambulinokra és ünnepélyesen elkezdtek föl-le ugrálni. Véletlenül az egyik lúd is csatlakozott hozzájuk. Be kellett fogjam a másik fülemet, hogy halljam, amikor elértem Dodeca üzenetrögzítőjét. Remek.
– Franz, drágám – szólaltam meg a sípszó után. – Olyan hálás vagyok mindazért, amit küldtél nekem. Igazán a szívembe loptad magad. Nincs kedved idejönni, hogy együtt legyünk a lakásomon? Gyere hamar! És majd meglátjuk! – Amikor bontottam a vonalat, elképzeltem, ahogy a drágalátos Franz megérkezik és az áruló HáziRob beengedi őt ebbe a káoszba.
Ennél még nagyobb káoszba, fedeztem föl már távozóban. Újabb tehéncsorda érkezett az úton, útközben bőgve és tehénylepényeket potyogtatva. A másik irányból láttam közeledni a nagydarab nőt a Madárvédőktől vagy mi a csudától. Úgy tűnt, egy rendőr is jön vele. És Mr. Wilkinson épp kirontott Ötödik Mostoha bejárati ajtaján. Elfutottam előle, túl a tehéncsordán. És kit látnak szemeim, ha nem azt a helyes küldöncöt, amint pont kiszáll a furgonjából az ötödik csomag gyűrűvel?
Megállítottam. – Megismer engem, ugye? – kérdeztem.
– Aláírhatom itt az átvételt megkímélve attól, hogy elfáradjon az ajtómig? – Ő ártatlanul beleegyezett, és én elfutottam a csomaggal.
– Hoztam neked hozományt! – mondtam Liamnak, amikor megérkeztem…

– Ne, Liam, ne! Még nem fejeztem be!
Egy férfihang: – Ne légy buta, Sam! Tudod, hogy ezt is lehallgatja. Azt akarod, hogy tudja, hol vagyunk? Eldobom ezt a vackot, mielőtt még többet árulsz el neki.

A napló itt véget ér
Karácsony első napján
igaz szerelmem küldött nekem
egy csízt egy körtefán.
…
Karácsony tizenkettedik napján
igaz szerelmem küldött nekem
tizenkét doboló dobost
tizenegy dudáló csimpolyást
tíz tarka táncos úrnőt
kilenc ugrabugra urat
nyolc fejőlányt
hét úszkáló hattyút
hat tojást tojó libát
öt aranygyűrűt
négy beszélő madarat
három tyúkot
két gerlét
és egy csízt egy körtefán.

Sohár Anikó fordítása

Olvasd el a többi novellát is Neil Gaiman és Al Sarrantonio antológiájában!