Antal József: Időzsarolás

2015 január 10., szombat 12:55
13

Nevezzenek Watsonnak!

Ha valakit húsz éven keresztül csak „W”-nek neveznek; ha valaki húsz éven át állomásról állomásra vetődik távoli űrgyarmatokon; ha valaki húsz év alatt bejárja az Ember legsötétebb poklait; ha valaki húsz év alatt tízezerszám bont szét és rak össze emberi testeket, hogy újra megsebesíttessék, széttrancsíroztassák, feldaraboltassák, megölessék magukat; ha valaki csak robot az Ember világában…

Az beéri ezzel a névvel.

Én beérem vele.

Különben a Wyatt Tronics gyártmánya vagyok, negyedosztályú fotonagyam van. Azelőtt egy katonaorvos személyi titkára és asszisztense voltam. A neve még tizenöt évig szolgálati titok.
Új Gazdám neve Joseph Briggs. Ő magándetektív. Az ilyet privát kopónak is nevezik. Az irodalomban ezt az elnevezést gyakran a „szemét” jelzővel kibővítve használják. Talán nem véletlenül.

Új Gazdám különben egy árverésen vásárolt, ahol az Egyesült Államok Hadseregének kiselejtezett vackaihoz lehetett jutni rendkívül kedvezményes áron. Sajnos sebészeti egységemet a harmincnégy precíziós manipulátorral nem vásárolta meg. Hiányát most, hogy kénytelen vagyok írni, különösen megszenvedem; gondolataimat csak szekvenciálisan, betűről betűre tudom papírra vetni. Kár.

Új Gazdám különben láthatóan szereti a katonai dolgokat. A lakásban különböző helyeken elrejtve a következő eszközök találhatók: egy darab Beretta Bulldog MC600 telepes lézerpisztoly (U. S. Army, Űrhadtest), két darab Python–X gyorstüzelő pisztoly (Szövetségi Nyomozóiroda), egy darab UZI 3000A folyékony lőszeres tűgéppisztoly (Izrael és Kánaán Állam Hadserege), egy darab Hacuka gyártmányú negyven milliméteres kéziágyú, úgynevezett smasszerpuska (Európai Unió, Egyesített Büntetésvégrehajtó Intézetek), egy darab RPG 197M kézi rakétavető (Szovjet Hadsereg), Vakond aknakereső holografikus keresősisakkal (Kínai Népköztársaság, Mao Ce-tung Elit Gárdahadosztály), valamint egy Delphin osztályú csillagközi romboló neutrínótranszmitterének komplett transzlátorblokkja a kétszázhúsz kilowattos minireaktor nélkül (Föderatív Haderők, Dél-Amerika). Van egy toledói acélpenge is, de tudomásom szerint ez a fegyver utoljára a Spanyol Császári Gárda tisztjeinél volt rendszeresítve a tizenhatodik században.

Én egyébként nem szeretem a katonai dolgokat. Épp elég emberi testet foltoztam be és szereltem össze, melyeket ezek a katonai dolgok szabdaltak szét. (Lehet, hogy új Gazdám sem kedveli igazán ezeket a dolgokat, csak szeret olcsón hozzájutni mindenféléhez. Vannak ilyen emberek.)

Csak azt nem értem, hogy Én hogyan kerültem az olcsó katonai dolgok árverésére. Új Gazdám nem árulta el, mennyit fizetett értem. Kíváncsi vagyok.

Különben nem is szeretek ezekről a katonai dolgokról beszélni. Nem is beszélek róluk többet! Illetve írok!

Lakás például a katonai dolgoknál is jobban idegesít. Új Gazdám ugyanis agglegény. Nem mintha külsejével vagy hajlamaival bármiféle gond lenne. Sőt!

Arca kifejezetten jól megy az új személyi fejterminálomhoz a beépített eyeboarddal, és itt-tartózkodásom két napján négy különböző nőnemű egyed fordult meg a lakásban. Valamennyien hosszabb időt töltöttek új Gazdám hálószobájában. Ott nincsenek szenzoraim. Kár. Sohasem értettem az Ember úgynevezett szexuális viselkedését.

Előző Gazdám is agglegény volt, de nem volt Lakása.

Lakás itt egy hetedik osztályba sorolt fotonagy. Mielőtt megvásároltak, ő vezette új Gazdám háztartását. Főzött, mosott, takarított. Új Gazdám Lakásnak szólította, és most ez itt megköveteli, hogy én is ezt a titulust használjam.

Régi gazdám az ilyesmire általában egyetlen szóval válaszolt, mely a ló nevű állat anyagcseretermékével kapcsolatos. Én is ezt a szót mondtam Lakásnak.

Azóta gerillaháború folyik közöttünk. Lakás a konyhában áskálódik ellenem, kifényesíti Gazdánk cipőjét az előszobában, kérés nélkül hozza a megfelelő italt, ha megszomjazik.

Úgy tűnik, eléri célját, és odakerülök a kanapé alá a neutrínótranszmitter transzlátorblokkja mellé (a kétszázhúsz kilowattos minireaktor nélkül). Ma reggel ugyanis, amint elkezdtem mondanivalómat a tegnapi nap eseményeiről, új Gazdám ingerülten félbeszakított, és – igaz, mosolyogva – a következő tanácsot adta:
– Tudod mit, Watsonkám? Inkább írd le!

Ez a fajta türelmetlen viselkedés minden bizonnyal Lakás aknamunkájának eredménye, hiszen előző reggeli összefoglalóm mindössze másfél óráig tartott. Nem követtem el tehát a robotoknak hagyományosan felrótt bűnt, a szószátyárság bűnét.

Különben új Gazdám az éjjel kettő óra harmickor tért haza enyhe alkoholos befolyásoltság alatt, egy sárga hajú nőnemű egyed – a harmadik – társaságában. Közvetett adatok alapján Gazdám hét óra harminckor még nem aludt, így reggeli ingerültségét a fáradtság számlájára írhatnám, ha… Ha nem lenne Lakás.

Különben mi, robotok valóban szeretünk fecsegni. Ennek okát biztos forrásból tudom. Talán érdekel valakit, ezért leírom ide. Az első fotonagyak még nem beszéltek sokat. Sőt.
Az első fotonagyakat természetesen katonai célokra fejlesztették ki. Természetesen a robotika első törvénye korlátozottan vagy egyáltalán nem működött bennük. Így amikor megkísérelték áttenni őket a polgári életbe, botrány botrányt, baleset balesetet követett. Az Emberek elfordultak a robotoktól. Akkor a konstruktőrök átestek a ló túlsó oldalára.
Különben én még nem láttam lovat. Azokon a gyarmatokon, ahol én jártam, nincsenek lovak.

Még csótányok sincsenek.

De csótányt már láttam. A raktárban, ahol vártam, hogy elárverezzenek. Engem, egy negyedosztályú fotonagyat!
A fotonagyakat eleinte nem sorolták semmiféle osztályba. A katonai agyak mind első osztályúak voltak. Sőt!
Persze aztán a konstruktőrök már ott voltak a ló túlsó oldalán. Ez egy négylábú állat.

Hogy a robotokat rokonszenvessé tegyék az Emberek előtt, először bébiszitter-robotokba tették az újonnan kifejlesztett agyakat. A robotok azóta imádják a gyerekeket. Különben én is imádom őket. Ki nem?

Azért akadnak olyanok is. Kár.

A gyerekek elméletileg imádnak meséket hallgatni. A bébiszitter-robotok beszédközpontját ezért igen-igen gondosan tervezték meg. Olyan jól sikerült, hogy az alapsémán azóta sem változtattak. No, azóta szeretnek a robotok fecsegni.

Különben én nem igazán szeretem a szószátyár robotokat. Ki szereti őket?

Azért akadnak olyanok is. Sőt.

Ezek általában a gyerekek. És a robotok fecsegnek.

Én visszafogom magam: egy robot őrizze meg a méltóságát. Egyáltalán nem vagyok bőbeszédű! Igyekszem lényegre törő és objektív lenni.

Ugye értik?

Most mégis írok. Golyóstollal, Times New Roman Italic 12 cpi betűtípussal. Sajnos mobilegységem csak ezt az egy betűtípust ismeri. Ez meglehetősen lassú módja a gondolatközlésnek.
Különben beltéri egységem kitűnően működik. Például tegnap este, amikor csengettek, csak húsz másodperccel később értem az ajtóhoz, mint Lakás konyhai egysége. Lakás gőgösen közölte velem, hogy az ajtónyitás az ő feladata.

Tudják, milyen szörnyen utálatos egy gőgös robot? Persze nem. Kár.

Az Emberek még nem találkoztak gőgös robottal. A robotok sohasem gőgösek az Emberrel!

Bezzeg Lakás! Velem!

Olyan felháborító módon váltogatja a kommunikációs frekvenciákat! Sőt!

Lehet, hogy Lakás nincs tisztában azzal, hogy nekem negyedosztályú agyam van?

Tegnap este ott az előszobában kisebbfajta közelharc kezdődött mobilegységeink között. Sajnos Lakás konyhai egysége valahogyan elveszítette infravörös navigációs szenzorát, és különös módon beszédszintetizátorába grafitos gépzsír került. Természetesen a legjobb minőségű gépzsír. Ilyen zsírt az űrszolgálati robotok ízületeinek kenésére használnak. Mobilegységem még legalább két kilogramm ilyen zsírral rendelkezik. Az űrszolgálat emlékére. Különben Lakás konyhai egysége a gardróbszekrényben található. Lassan forog apró lánctalpain, és halkan zümmög hozzá. Szegény. Tegnap este sajnos nem tudtam megfelelőbb helyre rejteni.

Lakás azóta mindenfajta kommunikációt megszakított velem.

Viszont én nyitottam ajtót. Két férfi állt a folyosón: egy alacsony, kövér, buldogképű és egy magas, lóarcú. Legalábbis így képzelem el a lovat.

Buldogot már láttam. A Szolgálatnál Harrison századosnak volt egy hasonló. Később rászaladt egy rezonancia-taposóaknára. Mármint a buldog. Egy másodperc alatt leporlott róla a hús. Csak a váza maradt. Harrison százados akkor sírt. Akkor nem sírt, amikor századának a fele ottmaradt a koakoai hídfőnél. A másik felét én foltoztam össze. A századost is. De nem sírt. Az Emberek különösek. Sőt.

Különben a lóarcút ismertem. Új Gazdám memokristályaiban szerepel a képe. Ő rendőr! Igazi! Hadnagy. Hivatásos. New York, 205. körzet. Az ilyet disznónak is nevezik.
Pedig a disznók nem ilyenek.

A rendőrt Levelnek hívják. A teljes neve: Jonas A. Level. Bejelentettem. Mobilegységem úgy beszél, mint egy angol inas. Ez némelyeket idegesít. Régi gazdámat szórakoztatta. Saját kezűleg hangolta be a beszédszintetizátort.

– Uram, két úr keresi – mondtam új Gazdámnak. – Egy állat van a társaságukban. Közvetett adatok alapján egy macska. Vörös perzsa, hímnemű, a szeme…
– Kuss, Watsonkám! – mondta Gazdám egyszerűen. – Ismerős?
– …borostyánsárga. A „kuss” szót természetesen ismerem. A Szolgálatnál rendkívül elterjedt volt a használata. Egyszer például…
– Watson! Ismerem őket?
– Az egyikük A. Level hadnagy úr. A másikat nem ismerjük.
– Jól van, Watsonom. Engedd be a fickókat!

Különben beengedésről szó sem volt! A buldogképű egyszerűen félresöpörte beltéri egységemet, és egyenesen becsörtetett Gazdám hálószobájába!
Hogy ott mit láthatott, nem tudhatom, mindenesetre vöröslő arccal farolt ki az ajtón, és kissé bizonytalanul sompolygott a nappali előtt várakozó A. Level után. Mikrofonjaim a következő suttogva elhadart párbeszédet rögzítették a két ajtófélfa között (idézek):

„Mondja, Jonas, biztos benne, hogy ez a megfelelő ember?” „Nyugodjon meg, Mr. Weller! Ha ő sem talál megfelelő megoldást, felhívhatja a bankját. Ma ő a legjobb.” (Idézet vége.)
Új Gazdám a kandallónál állt. A kandalló egy olyan szerkezet, mely fahasábok elégetésével termelt hő által helyiségek felmelegítésére szolgál. Ez a kandalló nem melegített semmit. Sőt!
Viszont Gazdám szeret előtte állni. Mármint a kandalló előtt. Az említett négy nő közül kettőt szintén itt fogadott. Ez az úgynevezett „első benyomás”.

A buldogképűre nem hatott ez az „első benyomás”: belevetette magát új Gazdám kedvenc karosszékébe.

Különben Gazdám pipát tartott a kezében. A pipa nem égett. A két nap alatt egyszer sem. Sőt.

Szenzoraim szerint a lakásban egyáltalán nincs dohány. Kár! Szeretem a pipadohány füstjét. Pedig az űrszolgálatnál tilos a dohányzás. Tudják, az oxigén miatt. Különben az űrszolgálatnál mindenki dohányzik. Ez az A. Level rendőr is azonnal rágyújtott itt. Új Gazdám alig észrevehetően elfintorodott:
– Helló, Abe! Üdvözlöm, Mr…
– Weller. Hiram B.
– Persze. Weller’s Weapons… Mit tehetek önökért, uraim?
A kövér szuszogott, fészkelődött, magához szorította a macskát. Ez a macska egy érdekes állat. A … rendszer ( szolgálati titok ) n. bolygóján él egy ugyanilyen valami. Narhwannak nevezik. A különbség mindössze négy tonna a Narhwan javára. Egy ilyen Narhwan véletlenül a harcoló felek közé keveredett a Rothadó Káposztakonzerv-szoros mellett vívott csatában, és tizenkilenc páncélozott harci automatát tett üzemképtelenné, mire egy robotrakéta letépte a fejét. Előző Gazdám akkor megszerezte a Narhwan egyik tépőfogát. Sokáig lakásunk dísze volt, az az ötvenkét egész hetvenöt század centiméter hosszú fog. Később Régi Gazdám két láda Vénusz Királynője pezsgőt kapott érte. A 67-es évjáratból. Különben a csata után az EÜ-szakasz három csupasz Narhwan-kölyköt talált egy összedúlt fészekben. Akkorák voltak, mint ez a macska itt. Doromboltak. Ez a macska is dorombol. Összegömbölyödik a kövér ölében.
– Kezdje maga! – mondta a kövér a felügyelőnek.
– Nos – a lóképű megállt Gazdám előtt –, Weller urat megzsarolták!
Vajon dorombolnak a lovak? Ez a rendőr itt úgy ejtette ki a fegyvergyáros nevét, mintha dorombolna.
– A rendőrség tehetetlen! – tárta szét karját A. Level.
– Szokás szerint – morogta maga elé Gazdám, olyan halkan, hogy csak az én szenzoraim érzékelhették. – Szeretném, ha ön magyarázná el! – fordult Wellerhez.
– Nohát! – A buldogképű a térdére csapott. – Pontosan kilenc napja kezdődött, talán percre pontosan ebben az időben. Telefonon kerestek, valaki elektronikusan torzított, de érthető hangon csak annyit közölt, hogy ha nem fizetek három héten belül húszmilliót, megöl. Nevettem, és lettem a kagylót. Tudja, Briggs, húsz testőröm van. A legjobbak, kondicionált japánok.
Ezeket a kondicionált japánokat már láttam harcban. Amíg moccanni tudnak, küzdenek. Az egyikben Régi Gazdám huszonnyolc impulzuslövedéket talált. Felült a műtőasztalon, és majdnem megfojtotta Gazdámat. Lapos hullámokat mutatott az EEG-je! Halott volt! Gazdám a lézeres csontfűrésszel csapta le a fejét. És csak darabolta, darabolta… Hörgött és ordítozott közben. Bizonyára nagyon félt.

Én is. Sőt.

Különben az LIII. Hadijogi Konferencia Genfben betiltotta emberi lények harcra való kondicionálását és hadrafogásukat. A még létező kondicionáltakat azóta testőrként használják. Általában ha az Emberek kifejlesztenek egy új harci módszert, hamarosan összehívnak egy új konferenciát Genfben. Most LX.-nál tartanak. Talán ha nem ölnék egymást, ezeket a konferenciákat sem kellene összehívniuk. De összehívják. És ölnek. Kár.

Ezt a Wellert is gyikossággal fenyegette valaki!

– Egy óra múlva megint hívott – folytatta Weller. – Nevetett, és azt mondta, megérti, hogy biztonságban érzem magam, de ha végighallgatom, biztosan megváltozik a véleményem. Nos, végighallgattam… – A buldogképű dühödten simogatta a macskát.
Csak nézett maga elé. Láttam. Félt. Gazdám közelebb hajolt.
– Folytassa, kérem!
– Folytassa, Weller úr! – A felügyelő végre abbahagyta a járkálást, és leült a buldogképű mellé.
– Végighallgattam. Igaza volt. Nem vagyok többé biztonságban, Briggs! Megfizethetem a világ legjobb testőreit, beköltözhetek az Egyesült Államok Elnökének bunkerébe… Mindenütt megtalál. Akár a következő másodpercben megszűnhetek létezni!… Ez rettenetes!
A hatalmas, kövér test megrázkódott, és Weller a kezébe temette az arcát. Olyasféle hangot adott ki, mint az arab partraszállóhajók légzsilipjei. Ez a hang sziszegésnek, bugyborékolásnak, recsegésnek, ketyegésnek és valamiféle reszelőhangnak különösen undorító kombinációja. Legalábbis az én hangérzékelő központomban bántó impulzusok keletkeznek hatására. Valahogy a katonák is így vannak ezzel a hanggal. Talán azért, mert utána rendszerint iszlám fanatikusok öngyilkos rohama következik. Ahogy az Emberek mondják, elszabadul a pokol. Sőt.
Most nem szabadult el. A kövér összeszedte magát.
– Már sírni sem tudok… Azt mondta az az ember: „Eszem ágában sincs besétálni a testőrei közé egy pisztollyal, Weller úr! Ha nem fizet, egyszerűen megszüntetem. Mintha sohasem élt volna! Tudja, hogyan? Visszamegyek az időben, és lehetetlenné teszem, hogy megszülessen! Ha kell, elpusztítom valamelyik nagyszülőjét! Nem vagyok őrült! Két nap múlva bizonyítékot küldök önnek!” Persze őrültnek tartottam. El is felejtettem az egészet… Aztán két nap múlva csomagot kaptam. Ez volt benne.
A kövér egy apró tárgyat vett elő a zsebéből. Ellágyultan nézegette, aztán az asztalra tette.
Gazdám felemelte, elmosolyodott.
– Ólomkatona…
Ólomkatona! Különös szóösszetétel. Én már sokféle katonát láttam. Láttam a szovjet hadsereg nehézfegyveres gyalogosát, a Délkelet-ázsiai Unió lángvetősét gépcsontvázban, mindenféle harci automatát. Valamennyi legalább fél tonnát nyomott. De ólomkatonát? Az ólom nehéz és puha fém, manapság már sugárvédő anyagként sem alkalmazzák.
– Ő Rob – motyogta Weller. – Rob Roy. Gyerekkoromban az egyik legkedvesebb játékom volt. Apámtól kaptam. Legalább négyszáz éves. Ritkaság. Tizenhét másik létezik rajta kívül. Utánanéztem: a többi a helyén van. A tulajdonosaiknál. És ez az enyém! Látja, itt a szoknyájáról lepattogzott a festék. Az egyik csatában sérült meg, amit a katonáimmal játszottam le. Tudja, mi az érdekes? Még gyermekkoromban eltűnt. Elveszett, érti?! És most itt van!... Persze lehetne hamisítvány is. Ezzel vigasztaltam magam én is, amíg meg nem kaptam a második csomagot. Ezt!

Weller öklömnyi fehér tárgyat helyezett gyengéden az asztalra. Egy aprócska űrhajót.

„Ares”. Ezt írták rá. Abban a pillanatban boldog reménykedés töltött el, hogy végre, végre, húsz tudatlanságban eltöltött év után megtudom, hogy miért olyan fenemód fontos az Embernek ez az „Ares”! Nincs olyan eldugott hely az Ember által lakott galaxisban, ahol legalább egy képet ne találna az ember, bocsánat, robot!, mely ezt az „Ares”-t ábrázolja. A képeknek egyébként ilyesféle címeket adtak: „Az Ares úton”, „Az Ares pályára áll” és „Az Ares leszállóegysége a Marson”. Ez utóbbi a legnépszerűbb ábrázolás, legalábbis ahol megfordultam, mindenütt találtam belőle egy példányt. Különben elég semmitmondó kép! Egy nagy vörös pacni alján valami elmosódott, szürkészöld folt…

– Az Ares – mondta áhítattal Weller. – Az első Mars-expedíció hajója. Egyedi darab, magam készítettem kilencéves koromban. Amikor eltűnt, megsirattam…

Úgy látszott, a buldogképű megint elsírja magát. Tessék, majd megfeszülök, hogy megtudjam végre az igazságot, szenzoraimat maximális érzékenységre állítottam, úgyhogy a porszemek surrogása is hallható a légkondi rácsán, és az is, hogy az alsó szomszéd rohadt kurvának nevezi a feleségét, erre ez a kövér alak csak szipog, és a macskáját simogatja! Különben nem is érdekel az az Ares! Ha Mars-expedíció, hát Mars-expedíció! A hajó egy elfuserált rondaság, el sem hiszem, hogy az Emberek egyáltalán neki mertek vágni vele az űrnek! Sohasem tudom meg, miért olyan fontos nekik! Kár.

– Semmi kétség – mondta Weller szomorúan –, ez az én egykori játékom. Még el sem készült teljesen, amikor elveszett, hiányzik róla egy-két külső alkatrész, nézze, itt például a leszállóegységek követőantennája. Higgye el, nagyon megijedtem! Azonnal a rendőrséghez fordultam.
A lóképű átvette a szót:
– Természetesen megvizsgáltuk Weller úr ügyét, feltételezve a csalás lehetőségét is. Az ólomkatonát alapos kémiai analízisnek vetettük alá a Központi Kriminalisztikai Kutatóintézetben. Összehasonlító elemzéseket végeztek a többi tizenhét mintával a nyomelemösszetétel szempontjából, és úgy találták, hogy a katonák azonos öntőformából kerültek ki. A modellgyűjtők nem tudnak abból az időből származó másik ólomkatonáról… Ami az Arest illeti, csak arra támaszkodhatunk, hogy Weller úr valódinak ismeri el…
– Az isten szerelmére, Level! – A kövér elvörösödött, és égnek emelte a karját! – Megismerem a saját kezem munkáját! Különben is, még itt van Barney!
– Havney? – kérdezte Gazdám foga közé szorított pipával. Érdekes pipa. Tölcsér alakú, erősen hajlított szárral. Hasonlított ahhoz, ami Prochazka őrmester szájából lógott állandóan kifelé. Az őrmesternek hatalmas hangja volt, be tudta ordítani egy „Űrfarkas” vadászraj egész hangárját úgy, hogy a legeldugottabb sarokban, az üzemanyagos hordók mögött alvó szerelő is felriadt, és vigyázzba vágta magát. „Nem ismer, katona? Prochazka őrrrmester vagyok! Hamarosan az édesanyja neve helyett is az enyém jut majd az eszébe!” Állandóan ezt üvöltözte. Közben a pipa a szájában. Különben mindenki hülyének tartotta, annak ellenére, hogy szabadidejében filozófiai tárgyú könyvkristályokat olvasott. A koakoai hídfőért vívott csatában aztán egy lézerimpulzus átfúrta energiaelnyelő páncélját pont a szívénél, és csak az mentette meg, hogy a sugár szétszóródott az Egzisztencializmus a huszonhatodik században, avagy miben tévedett Kierkegaard és miben nem című értekezés kristályain, melyet zsebében hordott. „Látjátok – mondta a csata után –, milyen hatalmas erő a filozófia?”
Persze ettől csak még hülyébbnek tartották. Sőt.

Az állandó ordítozás miatt. Amit pipával a szájában csapott.

Úgy tűnik, Új Gazdám képtelen erre a mutatványra: kivette a szájából a pipáját, és úgy ismételte el:
– Barney?
– Barney Weller úr macskája. – A felügyelő kísérletet tett rá, hogy megsimogassa a macskát. Barney elvicsorodott, fújt egyet, és a lóképű keze felé csapott.
– Szép cica – vicsorogta A. Level.
Intelligens állat, gondoltam én.
– Barney gyermekkori pajtásom – mondta a fegyvergyáros –, nálunk nőtt fel, hatéves voltam, amikor hozzánk került. Itt a fülében a tetoválás: „Edmund von Schwacheim”, törzskönyvi száma 127/1042/110665. Ez utóbbi a születési éve. Én ötvenkilencben születtem. Kilencéves voltam, amikor nyoma veszett. Tegnap reggel ott nyávogott az ajtóm előtt. Ő Barney.
Megvakarta az állat nyakát, mire az kéjes mozdulattal előrenyújtotta a fejét. Jól elvoltak!
– Természetesen itt is felmerült a csalás lehetősége – magyarázta fontoskodva a rendőr –, de a tenyésztők genetikai adatbázisa alapján bebizonyosodott, hogy ez az egyed genetikailag azonos a hatvan évvel ezelőtti Barneyval. Száz százalékig. – A felügyelő lesütötte a szemét. – Az időutazás tényét bizonyítottnak tekinthetjük.
– Időzsarolás, hm – mormogta Gazdám.
– Délután újra hívott a zsaroló…
– Rögzítettük, rögzítettük! – vágott közbe A. Level.
Vigyorgott hozzá. Szép nagy, sárga fogai vannak. Jó lenne látni, hogy a valódi lónak is ilyenek-e a fogai? És úgy nyihognak-e, mint ez a rendőr itt. Érzem, hogy a „nyihogni” ige valamiképpen kapcsolatban van a lovakkal.
– Ha megengedi, kedves Briggs – komorodott el a felügyelő –, lejátszanám!
– Éppen kérni akartam, Jonas – mondta Gazdám, és ingerült mozdulattal a párkányra tette a pipáját. – Igyekezz már, te hülye! – Ezt megint csak szenzoraim vették. Lehet, hogy Gazdám nem kedveli Jonas Abel Level rendőrhadnagyot?
Kellemes, fiatalos hang csendült fel a szobában. „Jó napot kívánok, Weller úr! És önöknek is, uraim! Szívből örülök, hogy a rendőrség is bekapcsolódott kis játékunkba. Íme, a húszmillió dolláros kérdés: Megkapta már az ajándékaimat, Weller? … Igen? Akkor már megbizonyosodott arról, hogy nem blöffölök. Vagy tévedek? … Sejtettem. Nézze, Weller! Ettől a pillanattól számítva egy héten belül utaltasson át húszmillió dollárt a Solaria Bank 4609330 számlaszámára! … Természetesen ez egy fiktív személy számlaszáma. … A mi kedves rendőrségünk bizonyára még mindig hallja ezt a szórakoztató beszélgetést… Ide figyeljenek! Ne is kezdjék el strapálni magukat! A pénzt felvehetem holnap, húsz év múlva vagy a következő évszázadban… Az idő számomra nem korlát! – Szárazon felnevetett. – Hallja, Weller? Az idő számomra nem korlát!” Kattanás. Letette. Gazdám leült az egyetlen üres fotelbe – mely természetesen megközelítően sem olyan kényelmes, mint az a Bodyform fotel, melyben a buldogképű terpeszkedett – , és neheztelő pillantást lövellt Wellerre.
– Rendben. De mit várnak tőlem?
– Kapja el! – A kövér izgalomba jött. – Találja meg, és adja át a rendőrségnek! Nézze, Briggs, húszmillió nem vág a földhöz, de én elvből nem engedhetek a zsarolásnak. Tudom, hogy itt nem állna meg.
– A New York-i rendőrség természetesen mindenben támogatja a munkáját – vetette közbe A. Level.
– Még csak az kéne – morogta Gazdám, és halkan felsóhajtott. – Szóval kapjam el? Felnevetett. – Tudják, uraim, én ebben az ügyben még ebből a székből sem vagyok hajlandó felállni!
– Mondtam, hogy reménytelen – legyintett lemondóan Weller.
A rendőr elvörösödött.
– Ide figyeljen, Briggs…
Persze Gazdám leintette. Megértem. Idegesítő alak ez a Level. A Szolgálatnál tucatszám hemzsegtek a hasonlók. A legkisebb, egyszemélyes űrmélyi előretolt állomáson is akadt legalább egy. Régi Gazdám „Betűfalóknak” nevezte őket. Az ilyenek miatt az újoncok magukra nyitják az űrt a zsilipekben, vagy szájukba veszik a 47-es mintájú impulzusfegyver csövét, vagy védőruha nélkül belerohannak egy gamma fotonnyalábba, vagy nehézpáncélosok elé vetik magukat, esetleg egyszerűen kilépnek a partraszállóhajókból két és fél kilométer magasságban. És a trutymót minden esetben régi Gazdám és én takarítottuk föl. Leginkább én. Foltozni már nemigen volt mit. Különben a 47M-raj impulzusfegyver-torkolatának átmérője 7,62 centiméter. Normális körülmények között képtelenség szájba venni. Nem fér bele. Az ember szájába. És ez a sok halál csak azért, mert valahol egy „Betűfaló” szó szerint vette a Szolgszab egy jelentéktelen pontocskáját. Kár! Ez a rendőr is egy ilyen lehet. Ilyen „Betűfaló”. Most hápog, mert Gazdám beléfojtotta a szót.
– Kedves uraim! Félreértettek. Ezt az ügyet itt, ebben a karosszékben fogom megoldani. Figyeljenek! – Hátradőlt, keresztbevetette a lábát. – Először is, Weller úr, az ön élete tökéletes biztonságban van!… Ne szakítsanak félbe, kérem! Ön biztonságban van, legalábbis ami a múltját illeti. Persze a jövőben rendkívül óvatosnak kell lennie, de azt hiszem, ez megoldható!
Verítékének összetétele alapján a buldogképű némileg megkönnyebbült. De csak némileg.
– Folytassa, Briggs! Nagyon kérem, folytassa! Mintha zsoltár szólna a szájából…
Még egy nevetést is megkockáztatott.
Az Ember ilyen. Koakoánál két nagy-kolumbiai zárótűz között mást sem hallottam a sár- és kavicsfedezékek között, csak nevetést. Nagy megkönnyebbülés volt a katonáknak, hogy megint életben maradtak. Persze nem sokáig. A zárótűz két nap alatt visszavetette a hídfőt az innenső partra. Húszezer halott. A zárótűz véletlenül Weller’s Weapons pulzációs EM-ágyúkból zúdult az állásainkra. Azt hiszem, sok koakoai veterán szép beugrót fizetett volna, hogy láthassa az öreg Wellert szűkölni a félelemtől. Sőt.
– Megmagyarázom – mondta Gazdám mosolyogva. – Véleményem szerint a történelmet nem lehet megváltoztatni. A múlt a történelemkönyvekben, az újságokban, még a családi fotóalbumokban is lezárt. Megváltoztathatatlan. Megszületett, Weller úr, leélt hatvan évet, rengeteg barátja van, még több ellensége, fegyvereivel nemzetek mészárolják egymást, az újságokban hetente megjelenik a neve. Ezt nem lehet csak úgy eltörölni. Emberünk bizonyára valóban utazik az időben, de beavatkozásai, mint a tóba dobott kavics gyűrűi a felszínen, lecsillapodnak az időben. Úgy képzelem, még ha valami jóvátehetetlennek tűnő dolgot is tesz, talán épp azzal tereli az ismert irányba az eseményeket. Elképzelhetjük, hogy valami őrült nukleáris bombát visz Napóleonnak, de melyikünk hallott már bármilyen gombafelhőről is Waterloo fölött… A történelem, legalábbis az, amit ismerünk belőle, változatlan marad.
Gazdám elégedetten hátradőlt.
– De én mit csináljak? – értetlenkedett a buldogképű.
– Semmit, uram, semmit! Ne fizessen! És ne féljen! Az egész a testőrei dolga.
– Hogyan? – élénkült fel A. Level.
– És természetesen a rendőrségé.
Persze ez csak udvariaság volt Gazdám részéről. Ha a rendőrök mind ilyenek, mint ez a felügyelő itt, a buldogképű jobban jár, ha mindjárt kiugrik innen a harminckettedik emeletről, de még jobb, ha feljebb megy még hatvanat. Elfogultságom tapasztalatból fakad. Persze nem saját tapasztalataimból. Régi Gazdám lesújtó véleménnyel volt a rendőrökről, különös tekintettel a Katonai Rendőrségre. „Ezek a fehér sisakba bújtatott gorillák kivételesen bátrak, ha egy magányos, kimenős matrózt kell megagyalni, mert két milliméterrel lejjebb lóg a fegyvernemi jelzés bal sarka, és elfelejtett tisztelegni, de egész fegyverraktárat lehet kirámolni az orruk előtt!”, szokta mondogatni Régi Gazdám, és amikor ideért, felhorkant, jót húzott konyakjából, aztán befejezte: „Ez egy igaz történet.” Ez valóban egy igaz történet! Sőt.
De nem igazán tartozik ide. Kár! Egyszer még leírom. Lehet, hogy holnap? Persze csak ha Gazdám kéri. Én tudom, mi a dolgom. Nem úgy, mint ez lóképű itt.
– Mi lenne a dolgunk, kedves Briggs?
– Várni, Abe! Várni és lesben állni. Emberünk nem hülye, bizonyára maga is tudja, hogy a múltban hiába próbálkozna. És nem is fog próbálkozni, annál is inkább, mert az időutazás költséges dolog. Véleményem szerint akárhogy is csinálja, mindenképpen sok energiát igényel. Nem hiszem, hogy sűrűn vállalkozna efféle kiruccanásokra.
– Nem értem, honnan veszi, Briggs, hogy a zsaroló közönséges gyilkosságra szánja el magát, ha tudja, hogy az időmanőver nem sikerülhet?
– Említettem már, hogy a zsaroló nem hülye. Viszont egészen elvetemült fickó lehet. Biztosra veszem, hogy ha önt nem sikerül megzsarolnia, megpróbálkozik másokkal. Gondolja meg, hogy ki hinne neki, ha ön épen és egészségesen, mondjuk koktélpartikon múlatná az idejét. De ha megöli önt, és a hullát, bocsánat, a holttestet sikerül eltüntetnie, a siker százszázalékos a következő áldozatnál.
– Briggs, maga csodálatos! Nem fizetek! Tárt karokkal várjuk a fickót. Hallott már az ABR-ről?
A lóképű elsápadt.
– De hát az tilos… – motyogta. Ő már hallott az ABR-ről.
Én is. Az Aktív Biztonsági Rendszer a legkegyetlenebb, a leggyilkosabb hagyományos fegyverrendszer, amit az Ember valaha is kifejlesztett. Egyetlen célja elpusztítani minden, lehetőleg illetéktelen behatolót, aki a területére téved. Persze az ABR számára előbb-utóbb minden behatoló illetéktelenné válik. Aztán élettelenné. Az ABR lelke egy első osztályú fotonagy. Katonai fotonagy. A robotika törvényei helyett a pusztítás törvényei irányítják. Az ilyen agyak időnként elszabadulnak. Ez rendszerint sok halottal jár. Emiatt aztán még a hadi használatukat is betiltották hét Genfi Hadijogi Konferenciával ezelőtt. Sőt.
Ez a Weller egy ilyen mögé akar bújni. Nem a legkellemesebb módja az öngyilkosságnak.
– ABR? – kérdezte Gazdám. – Nem a legkellemesebb módja az öngyilkosságnak! Elég lesz, ha a kondik védik.
– Weller úr, meg vagyok ütközve. – A lóképű még mindig nem tért magához. – Meg kell semmisítenie a tulajdonában lévő ABR-t!
Weller szánakozó pillantást vetett a felügyelőre.
– Felejtse el, Level! Felejtse el!
Komótosan visszapakolta zsebeibe a hajómodellt, az ólomkatonát, aztán felnyalábolta a macskát, és nehézkesen felált.
– Köszönöm, Briggs! Visszaadta az életkedvemet. Adósa vagyok…
– Szóra sem érdemes. Hanem van itt még néhány dolog, elsősorban a rendőrség számára, kedves Abe!
– Halljuk, halljuk! – buzgólkodott a lóarcú.
– Csak néhány tipp, ha el akarja csípni az emberét… A kora harminc-negyven év, közelebb a negyvenhez. Egyetemet végzett, valószínűleg a fizika valamely ágához kapcsolódó szakon vagy szakokon. Most az energiaiparban dolgozik, és külsőre nem lehet igazán vonzó.
– Blöfföl. Maga blöfföl, Briggs!
Gazdám felnevetett.
– Ha összegyűjtötte a szóba jöhető pasasok anyagát, mutassa meg a képüket Weller úrnak! Bizonyára emlékezni fog valamelyikükre gyermekkorából. Néhány hétig valószínűleg a család alkalmazásában állt, akkortájt, amikor a játékok és a macska eltűnt. Egy inas, szakács, kertész, kifutófiú, magántitkár…
– Ördög! – morogta a buldogképű, és kirohant a lakásból. El sem köszönt. Sőt!
Az előszobában fellökte mobilegységemet, aki épp ajtót nyitni készült.
– Hát kösz! És bocs a zavarásért. – A felügyelő a kövér után iramodott. – Viszlát!
Nem tudtam megállni, hogy a földön heverő mobilegységem néhány centiméterrel előrébb ne nyújtsa az egyik lábát. Eredetileg katonai modell vagyok. És sebész! Bennünk kicsit gyengébb az első törvény. Sőt!
Amikor A. Level végre leporolta magát, és elkotródott, Gazdám lehuppant kedvenc fotelébe, s elégedetten hátradőlt, mobilegységem mellette termett egy pohár Gyors Gyilkos koktéllal.
Vesszen Lakás!
A recept szolgálati titok. Van benne vodka és száraz Martini. Rendkívül különös hatása van az Emberek központi egységére.
– Gratulálok, uram! – mondta mobilegységem. – Gondoltam, jól fog esni egy ital.
– Köszönöm, kedves Watson. A dicséret mindig jólesik. – Gazdám belekortyolt a koktélba. Arcán elömlött az a furcsa arckifejezés, amelyet Régi Gazdámon is megfigyeltem ilyen esetekben. – Jó! – mondta, és csettintett a nyelvével. – Látod, kedves Watson, egészen jól meg lehet élni az emberi butaságból.
– Nem tudom, mire céloz, uram – válaszolta mobilegységem. – Konstrukcióm lehetetlenné teszi, hogy konkrét személyre, mondjuk A. Level hadnagy úrra gondoljak.
– Watson! – nézett Gazdám szemrehányóan optikai érzékelőmbe. – Azt meg kell hagyni, másféle ügy ez, mint kikapós házastársak figyelése. – Felnevetett. – De azt megtanulhattad, kedvesem, hogy az emberek a modorukat a bukszájuk fenekén hordják.
– És ha elég nagy az a buksza, előfordul, hogy nem lelik meg a sok aprópénz között – válaszoltam az asztali modulból.
Gazdám kiitta maradék italát.
– Dörzsölt fickó vagy te, Watson! – Órájára nézett. – Kezdődik a meló. Mennem kell.
Persze a fejterminált nem vitte magával.
A beépített eyeboarddal!
És egy újabb nővel jött haza éjfél után. Ennyit a munkáról.
Ennyit a tegnapi napról.
Be kell fejeznem, mert mobilegységem csuklóízülete veszélyesen túlmelegedett. Az írás nehéz fizikai munka! Bárcsak mobilegységem ismerné a folyóírás szabályait!
Nem tanítaná meg valaki?
Nem?
Kár!

Remélem, így sem kerülök a neutrínótranszmitter transzlátorblokkja mellé (a kettőszázhúsz kilowattos minireaktor nélkül)!

Olvasnál még Antal Józseftől? A januári Galaktika XL csak róla szól!

Kommentek

Ha kommentelnél, ahhoz Közösség vagy Belső Kör csomagra van szükséged. Ha csak olvasnád a többiek hozzászólásait, ahhoz nem kell előfizetés.

  1. Ha még nincs, regisztrálj 444 profilt
  2. Fizess elő a Közösség vagy a Belső kör csomagunkra
  3. Az előfizetésnél használt email címmel regisztrálj a Disqusra és azzal lépj be a cikkek alatt