Négy éves voltam, amikor anyám és barátnője kitalálták, hogy a gyerekeiknek ideje megatnulniuk úszni. A Szecskába irattak be, ahol ugyan termálvízben, de nyitott medencékben tanítottak minket. Télen, ami a nyolcvanas évek kis jégkorszakában azt jelentette, hogy rendszerint tíz centis hóban tapostunk kis papucskáinkban. Úszni ugyan ott és akkor nem tanultunk meg, de anyám állítja, hogy onnantól nem voltam beteg telente.

Ebben lehet igazság. Legalábbis az izlandi szülők tapasztalatai alátámasztják anyám észlelését. Legalábbis Izlandon 82 év az átlagéletkor, tízzel több, mint a világ többi részén. Ott pedig elég hideg van, ez pedig teljesen megszokott látvány:

Reykjavíkban sétálva rendszeresen látni az utcán magányos babakocsiban szundikáló gyermekeket, akár még novemberben is. Ennek az egyik oka, hogy Izlandon legendásan jó a közbiztonság - a fővárosban évi átlag kettőnél is kevesebb gyilkosságot követnek el. Az emberek ebben a 320 ezer lakosú kis országban még bíznak a szomszédaikban. Eléggé bíznak bennük ahhoz, hogy a gyerekeket magukra hagyják.

A 20. század kezdetén Izlandon a lakások még nem voltak túl színvonalasak. Az otthonok sötétek és levegőtlenek voltak, a szobában a bent lévők mellett még általában egy tűzhely is rontotta a levegőt. Ezért amikor a 20. század elején végre tömeggyártásba kerültek, így széles körben elérhetővé váltak a babakocsik, egy tuberkulózis-járvány után elterjedt a szokás, hogy a gyerekeket a szabad levegőn altassák.

Akkor is, ha kint fagyok vannak - bár ilyenkor vannak, akik meggondolják a dolgot.

A tapasztalatok szerint a szabad levegőn altatott babák hosszabban és nyugodtabban alszanak, és egészségesebbek is. És minden bizonnyal jobban hozzászoknak az ország meglehetősen kellemetlen klímájához is, vagyis annak, hogy az izlandiak olyan jól bírják a hideget, a genetikánál több köze lehet a nevelésnek. (Via Quartz. Címlapkép: Damon Eklund / Flickr CC BY-NC 2.0)