Már a tudomány is felfigyelt Orbán Viktor hatalomgyakorlási módszereire

Az elmúlt években megsokasodtak az olyan nyugati elemzések és megszólalások, melyek a Nemzeti Együttműködés Rendszere címke alatt kibomló magyar kormányzást a demokratikus értékektől való fokozatos eltávolodásként értelmezték. Ehhez nyilván nagy lökést adott Orbán Viktor híres tusványosi beszéde is, mára viszont odáig jutott ez a folyamat, hogy már ismert társadalomtudósok is egy újfajta autoriter hatalom megtestesítőjeként tekintenek a magyar miniszterelnökre. Orbán Viktor illiberális demokráciájából gyakorlatilag akadémiai tananyag lett.

Sergei Guriev, a párizsi Sciences Po közgazdászprofesszora és Daniel Treisman, az UCLA politikaitudományi professzora közös tanulmányában egy új hatalomgyakorlási modell alapjait írta le, melyet ők egyszerűen új autoritarizmusnak neveztek el. Ennek lényege, hogy a társadalom elnyomása a nyílt erőszak helyett inkább a tömeges manipuláció eszközével történik, ráadásul úgy, hogy ez nem járt elszigetelődésükkel a világgazdaságban.

A két kutató tanulmányában egy absztrakt játékelméleti modellt vázol fel, képletek segítségével mutatják meg, hogy "A Diktátor" hogyan képes fenntartani hatalmát. Ehhez a modellhez vázolt bevezetésben kerül elő többször is Orbán és Magyarország példája.

A Guriev és Treisman által csak modern diktátoroknak nevezett hatalmi szereplők azért lehetnek képesek akár még visszafogott gazdasági teljesítmény mellett is hatalmon maradni, mert az információalapú diktatúra egy olyan modelljét alkalmazzák, ami jobban illeszkedik a modern társadalmakhoz.

A klasszikus, XX. századból ismert diktátorok archetípusa fölött már eljárt az idő. Ismerni persze még olyan országokat, ahol nyílt erőszakkal nyomják el az ellenzéket, ott van Észak-Korea vagy Szíria, de az elmúlt évtizedekben egy olyan új típusú autoriter hatalmi forma tűnt fel, ami sokkal jobban tudott alkalmazkodni a XXI. század világ olyan vívmányaihoz, mint a nyitott határok, a globális média vagy a tudásalapú gazdaságpolitika.

És az ilyen hatalmi berendezkedésekre példa Guriev és Treisman kutatásában Orbán Viktor is. A perui Alberto Fujimori, a török Recep Tayyip Erdogan, az egykori maláj miniszterelnök-rekorder Mahathir Mohamad és Vlagyimir Putyin mellett. Bennük a szerzők szerint mind az a közös, hogy illiberális rezsimjeiket komolyabb erőszak alkalmazása nélkül voltak képesek konszolidálni.

Ezeknek az új autokráciáknak a szerzők szerint tipikus jellemzője, hogy demokráciának színlelik magukat, de közben olyan választásokat tartanak, ahol a hatalmon lévők gyakorlatilag mindig győznek, a szabad sajtót ahelyett hogy felszámolnák, inkább lefizetik és cenzúrázzák, a versengő politikai ideológiák helyett csupán a Nyugat iránt érzett harag és neheztelés marad meg politikai elképzelésként.

E rendszerek vezetői pedig sokszor kifejezetten népszerűek hazájukban, főleg azután, hogy minden lehetséges ellenfelüket ellehetetlenítették.

A két kutató 2015-ben publikált tanulmányában azzal érvelt, hogy az új típusú autokráciákban a hatalom megőrzésének kulcsa az állampolgárok képzeteinek manipulálásában rejlik.  Ebben persze semmi új nincs, az elérhető információk ellenőrzése, a polgárok megfigyelése, az állami propaganda a régi típusú diktatúráknak is fontos eleme volt. De azokban a rendszerekben az erőszak volt az elsődleges eszköz a kontrollra.

(MTI, Koszticsák Szilárd)

Kutatásukban a diktatúráknak azt a logikáját vizsgálták meg, mely lehetővé teszi a vezető számára, hogy manipulálja az elérhető információkat. Kiinduló feltételezésük szerint az állampolgárok egy kompetens vezetőre vágynak, és foglalkoztatja őket a kormányzás hatékonysága és a gazdasági teljesítmény. Ugyanakkor egy ilyen berendezkedésben a vezető tényleges kompetenciájáról csak viszonylag kevés embernek lehet tényleges tapasztalata, ők alkotják azt a jól informált elitet, ami körbeveszi a diktátort. Az átlag állampolgárok kétféle módon tájékozódnak: egyrészt saját életkörülményeikből szűrnek le információkat, másrészt pedig az állami és a független média információi jutnak el hozzájuk. Ez utóbbi hajlamos azt a képet közvetíteni, amit az informált elit fogalmazott meg a vezető képességeiről. Az is világos a kutatók szerint, hogy ha az állampolgárok egy bizonyos százaléka gondolja már azt, hogy a vezetőjük inkompetens, akkor az idővel a megbukásához vezet.

Egy inkompetens diktátor számára ezért éppen az a kihívás, hogy átverje a lakosságot a kompetenciájával kapcsolatban. Ehhez számos eszköz áll rendelkezésére: a propaganda, a tüntetések ellehetetlenítése, az elit kooptálása, azaz megbízható emberekkel való feltöltése, valamint a cenzúra. Mindezek költséges eszközök, melyek forrása leggyakrabban adóztatás formájából származhat, ami viszont kihat az állampolgárok életkörülményeire. És ez pedig közvetve befolyásolja a diktátor kompetenciájába vetett hitüket. 

Ebből a logikai sémából Guriev és Treisman szerint több dolog is kikövetkeztethető. Egyrészt erre alapozva meg lehet mutatni, hogyan képesek a modern autokráciák túlélni, miközben relatíve kevés erőszakot alkalmaznak az állampolgárok ellen. A hatékony manipuláció esetén ugyanis nincs szükséges tömeges nyílt elnyomásra. Sőt, modelljük szerint ezekben a rendszerekben épp az erőszak megjelenése utalhat arra az ellenzéki erők számára, hogy a rezsim törékeny.

Másrészt az is kiderül mindebből, hogy mivel az informált elit tagjainak együtt kell működniük azzal kapcsolatban, hogy meddig tartsanak ki a rezsim mellett, két alternatív egyensúlyi helyzet is előállhat. Az egyik a kooptált elitre épül, ahol a vezetőhöz való hűséget megfizetik, a másik pedig a cenzúrázott nem-állami médiára, ahol vannak témák, melyről nem írhatnak függetlennek gondolt lapok sem.

Ezek mind megelőző eszközök, arra jók, hogy bizonyos üzeneteket visszatartsanak. De létezik az üzenetek átvitelének direkt módszere is, a propaganda.

Az persze kérdés, hogy miért hisz bárki az ilyen típusú állami propagandának, amikor nyilvánvalóan feltételezhető, hogy a diktátor céljával egybevág, hogy hazudjon. A két kutató magyarázata szerint a propaganda a vezető kompetensségigényéből fakad, azaz hogy a vezetők szeretnének kompetensnek tűnni az állampolgárok előtt. És persze, minden vezető szeret kompetensnek tűnni, még a valóban kompetens vezetők is. Csakhogy ennek a látszatnak a bizonyítékokkal történő alátámasztását egy kompetens vezető sokkal költséghatékonyabb módon meg tudja tenni, hiszen nem kell bizonyítékokat hamisítania. Épp ezért előfordul az is, hogy a diktátorok végül nem is próbálnak meg arra költeni, hogy a kompetenciájuk látszatát fenntartsák, és jelentős forrásokat csoportosítanak át más célokra.

Van még egy modellezett folyamat: ha az inkompetens diktátor képes egy bizonyos időt átvészelni és hatalmon maradni, már ez önmagában elhintheti róla a kompetensség érzetét. És egy ilyen reputáció még esetleges gazdasági visszaeséseket is túlélhet, ha azok nem okoznak túl nagy megrázkódtatást a társadalom számára.

Szintén a modellből levont következtetés, hogy az ilyen típusú rezsimek működésében felerősödhet a cenzúra és a propaganda mértéke, amikor gazdasági nehézségeken mennek át. Törökországban például a növekedés mértéke a 2010-es 7,8 százalékról 2012-re 0,8 százalékra zuhant, ez idő alatt viszont a bebörtönzött újságírók száma tizenkétszeresére nőtt, négyről negyvenkilencre.

A tanulmány összefoglalójának végén Guriev és Treisman arról ír, hogy ezek a diktatúrák sem megdönthetetlenek. Épp azok a modernizációs technológiák bonthatják le őket, melyekhez ezek a diktátorok viszonylag ügyesen alkalmazkodtak. Ahogy az oktatás és az információk egyre több embert képesek elérni, egyre nehezebbé válik az ellenőrzése annak, hogy az informált elit hogyan tud kommunikálni a tömegekkel. Ennek felvázolása döntő lehet annak a régen feljegyzett tendenciának a megértéséhez is, hogy a gazdagabb, jobban teljesítő országok hogyan válnak az idők során politikailag egyre nyitottabbá.

Sergei Guriev és Daniel Treisman How Modern Dictators Survive: Cooptation, Censorship, Propaganda, and Repression című tanulmányát itt lehet elolvasni. (via VoxEU.org)