Nemrég cikket szenteltünk a Mártíranyák felmagasztalásának, amely nagy visszhangot váltott ki. A Terézanyu-díj alapítója és ötletgazdája, Rácz Zsuzsa is reagált bejegyzésünkre. Levelének szövegét változtatás nélkül közöljük. A kiemelések tőlünk származnak.

Kedves Feminfós szerzők, köszönjük szépen, hogy foglalkoztatok velünk, megtisztelő. Jól érzitek, hogy valóban nagyon sok a mártírszerepről, vagy annak lehetséges veszélyéről szóló írás, és ez hűen tükrözi a pályázatok túlnyomó többségében megjelenő attitűdöt. Csakhogy szándékaink szerint mi nem ezt díjazzuk, hanem azt, hogy arccal és névvel, hús- vér nők merik vállalni azt, ahogyan élnek és éreznek, annak reményében, hogy meghallgatásra, megértésre találnak, nem pedig kioktatásra és ítélkezésre.

A pályázat elindítójaként abban hiszek, jelenleg az a feladatunk, hogy a valóságot mutassuk meg, és hiteles alanyokon keresztül kerüljön be a közbeszédbe a téma - kezdődjön valódi párbeszéd a női- férfi szerepekről, így a mártírszerep felismerésének fontosságáról is, egy új, lehetséges férfi-női munkamegosztás feltételeiről, ne pedig felülről mondjuk meg a tutit, „szerencsétlen mártír, kit érdekel?!”- stílusban.

Az idén beérkezett több mint félezer pályázat alátámasztja, amit tudunk jól, hogy a láthatatlan munka oroszlánrészét nők végzik, -ahogyan egyik pályázónk fogalmaz, - „a láthatatlan munka az, ami csak akkor tűnik fel, ha nincs elvégezve”. Kiderül az is az írásokból, hogy senki nem jókedvében végzi, sőt: a legtöbb nőnek nincs is választása. Mert mit ne csináljon meg? Ne főzzön, ne mossa ki a ruhákat, ne teregessen, ha beteg a gyerek, ne priznicelje, ne adjon neki citromos teát, ha tartósan beteg, ne ápolja éjjel-nappal?

Természetesen adódik a kérdés, hogy számon lehet-e, érdemes-e számon kérni a nőkön azt, ha hogy úgymond „belecsúsznak”, „belekényszerülnek” a mártírszerepbe- vagyis minden feladatot igyekeznek elvégezni, erejükön felül is, ami rájuk hárul a családi rendszer működtetése kapcsán.

Számon lehet kérni, ahogyan a bántalmazott nőktől is meg lehet kérdezni, meg is szokták, hogy miért tűri, miért nem lép ki a kapcsolatból?

Mert nincs választása, mert külső segítség nélkül szinte lehetetlen.

A pályázatra beérkezett írásokból, de azok nélkül is tudható, hogy

Magyarországon a legtöbb nőnek nincsen választási lehetősége:

ha nincs családi háttértámogatás- márpedig nagyon sok nőnek, családnak nincs, akkor hazánkban luxus a takarítónő, a bébiszitter, a dadus, házvezetőnő- bármilyen pénzért kapható segítség igénybevétele. Egyszerűen nem telik rá, és ha ez nem lenne elég, az intézményi rendszerről, a bölcsődei, óvodai ellátottságról is nagyon jól tudjuk, mennyire nem kielégítő. És ha mindez nem lenne elég, még ott a társadalmi elvárás is, hogy az a nő, aki nem képes egymaga mindenre, megbukott.

Tehát számon lehet kérni a mártírszerep felvállalását a nőkön, de érdemes végiggondolni:

egy évszázados viselkedési mintáról beszélünk, azt láttuk a nagymamánktól, az anyánktól, a dédanyánktól, hogy meggebed a munkában.

Ez nem csupán külső parancs, elvárás a nők felé, hanem az a legszemetebb benne, hogy rendkívül erős belső parancs is egyben: ha rendes nő vagy, mindent megcsinálsz, ha beledöglesz, akkor is. Ezzel a külső – belső paranccsal szembemenni, ezt felülírni óriási belső munkát követel, és partner is kell hozzá.

Tudjuk jól az okokat, hogy miért él és érez így sok nő, leírni, elmondani mégsem meri, mert azonnal pálcát törnek fölötte- még mi nők, magunk is, sőt, talán mi a legkíméletlenebbül, nagy bánatomra.

Pontosan leírjátok, mi a jelenlegi helyzet szociológiai, történelmi háttere, de a változás – szerintem - csak akkor következhet be, ha valaki előbb be meri vallani önmagának, aztán fel meri vállalni, hogy ő így csinálja, és ha nem kap érte ledorongolást, csak ebben az esetben jön a következő lépés, hogy egy támogató közegben elgondolkozzon azon, vajon ez jó-e így neki, jó-e másnak, vagy tud-e, szeretne-e változtatni, és ha igen, hogyan, milyen segítséggel.

A változtatáshoz elengedhetetlen a női közösség támogatása, a sisterhood. Hiszem, hogy ennek megteremtéséhez hozzájárul a pályázatunk, a visszajelzések ezt igazolják. (Ezt a célt szolgálja a 6. éve működő Terézanyu Klub is, ahol éppen azon dolgozunk a coaching és a szupervízió módszertanával, hogy a fentieken tudjanak változtatni a jelentkezők, de csak néhány tucat nőnek tudunk részvételt biztosítani - egyelőre.)

Reményeim szerint tehát nem a mártíromságot díjazzuk, hanem a bátorságot, mellyel felvállalják önmagukat és saját történetüket.

Ahogyan díjátadón is és az összes megjelenésünkben, elég gyakran hangsúlyozzuk, hogy

az önként vállalt mártíromság NEM követendő minta, viszont többnyire automatikusan megtörténik, érdemes észrevenni, változtatni, mielőtt túl késő.

Ám éppen a fődíjas Szilágyi-Árkos Orsolya történetében lelhető fel a gondoskodó-megmentő szerep tudatos vállalása, az önmaga iránt is tanúsított felelősségvállalás, a határok kijelölése - nem véletlenül kapta ő a fődíjat. (Megjelenik a határok felismerése Várfalvy Emőke, Rébb Terézia, Martinusz Anna, Simon Márta írásában is - de leginkább talán Honti Lindáéban, aki nehéz gyerekkort követően, minden családi támogatás híján, önerőből, a munkája által állt talpra a hajléktalanságból.) Személy szerint az a tapasztalatom, hogy amíg mindez tabu, amíg a nőktől elvárják és ők maguktól is elvárják, hogy teljesítsenek tökéletesen minden szerepükben, otthon és a munkahelyükön egyaránt, de ebbe belenyikkannak és még beszélni sem tudnak róla, addig nincs esély a változtatásra. Mert a szégyen és a bűntudat nem jó motiváció, a kortárs-sorstárs csoport ítélkezése a legkevésbé sem segíti azt, aki a maga mókuskerekében hajt, és nem lát ki belőle.

Mi idén mindössze annyit kérdeztünk, hogy: ”Te miért dolgozol?”- és erre érkezett több mint 500 ilyen válasz egyetlen hónap alatt. A pályamunkákat ismerve, abban biztos vagyok, hogy senki nem ünnepli az esetleges mártírszerepében azt, hogy igen, ilyen a mi sorsunk, a női sors, nehéz, mint az ázott lópokróc, de boldogan állom a sarat, mert ez tesz nővé. Nem, ezt senki nem érzi így, mindenki így vagy úgy, kezdőként vagy haladóként, de a változtatáshoz keres eszközt, gondolatot, teret, társat - és mi ez, ha nem tiszteletre méltó?

Remélem, hogy mihamarabb feltehetjük majd azt a kérdést, hogy- Te hogyan küzdötted le az évszázados átkot, a női megfelelési kényszert? - és legalább ennyi sikersztorit díjazhatunk majd.

A fejlődési folyamatban számítunk a Ti támogatásotokra is és köszönjük azt, hogy teret adtok a párbeszédnek.

Rácz Zsuzsa

www.terezanyu.hu

A képeken a díjátadó pilanatfelvételei láthatóak:

További nőkkel kapcsolatos híreket, érdekességeket találsz a feminfo facebook oldalán. Tetszik?