Életemben nem jártam használtbútor-árverésen, de ha az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetsége rendezi, és még a Facebookon is meghirdetik, akkor nyilván ott a helyem. Létezik ennél jobb program így április végén? Az amerikaiak tudják, hogy kell egy árverést megrendezni: egy kis barbecue ribs, egy kis Pabst Blue Ribbon, egy kis small talk, és közben, ha szerencsém van, jutányos áron szert teszek arra a mahagóni ebédlőasztalra, aminél nem is olyan régen maga André Goodfriend lapátolta magába a juharszirupos palacsintát.

No such luck.

Az amerikai nagykövetség szerda délelőtt rendezett használtbútor-árverése a legkellemetlenebb, legnyomasztóbb nyilvános esemény volt, amin az elmúlt tíz évben részt vettem, beleértve egy tiszaújvárosi butadiénüzem-átadást, amiről sokáig azt hittem, hogy annál nincs lejjebb. Van.

Reggel fél kilenckor érkeztem a bútorárverés helyszínére, a 13. kerületi Apály utca 1-3-ba. Szemergett egy kicsit az eső, de a felhők között már ott bujkált a nap, és bár utálok sorakozni, vidáman álltam be az út mentén kígyózó, végeláthatatlan sorba, ahol egyetemisták vegyültek használtbútor-keresekedőkkel, kisgyerekes anyukák maffiózónak öltözött, de alapjában véve őszinte tekintetű bútordílerekkel. A kedvencem az a kifejezetten elegáns, svájci sapkás, makulátlan fehér inges, műértő kinézetű úriember volt, aki csak annyi időre lépett ki a sorból, amíg szót váltott a helyszínre érkező ismerősével, egy fekete BMW X5 M 50d típusú gépjármű sofőrjével. Most már biztos voltam benne, hogy a használt bútorban van ám pénz, ha tudja az ember, hol keresse.

„Now it catches the gleam of the morning's first beam" – dúdoltam magamban az első napsugarak láttán. Botos kollégával már háromnegyed órája sorakoztunk fegyelmezetten, amikor az út túloldalán megjelent két nő, és pásztázni kezdte a sort. Kiszúrtak minket a sok száz ember közül, odaléptek hozzánk, és egyikük, egy aviator fazonú napszemüveget viselő, színes harisnyás, magas szárú csizmás amerikai egy dél-dakotai kiképző őrmester stílusában elkezdett faggatni arról, hogy kik vagyunk, mit akarunk, aztán névjegykártát követelt, majd közölte, hogy az árverésen nem fényképezhetünk, mert hogy személyiségi jogok, meg hogy amerikai terület. Odaadta a névjegyét: ha nincs a ráírva, hogy press attaché, én simán elhiszem, hogy magas rangú CIA-ügynök, aki épp kirgiz kémekre vadászik.

De mit keresne egy kirgiz kém egy használtbútor-árverésen?

Ahogy közelebb értünk az objektumhoz, kiderült, hogy az Apály utca 1-3. nem szimpla bútorraktár, hanem egy karvastagságú vasrácsokkal, automata, sínen gördülő kapuval, ipari lámpákkal és biztonsági kamerákkal felszerelt compound - pont olyan, amilyet a Call of Dutyban látni, olyan, amit fekete dzsekis, napszemüveges, baseballsapkás biztonsági őrök hada véd.

És persze az is kiderült, hogy mitől akkora a sor. Az Apály utcai compundba úgy jutottam be, hogy egy Shift Supervisor, US Department of State Security feliratú baseballsapkás elvette a személyi igazolványomat, eltette, és cserébe adott egy fecnit egy számmal. Továbbhaladtam a szűk, feltehetően terrortámadások megnehezítésére kialakított folyosón, aztán a következő parancsra kipakoltam a zsebeim tartalmát egy fadobozba. Ezután áthaladtam a metáldetektor-kapun, amit egy Senior Guard feliratú baseballsapkás tartott az ellenőrzése alatt, aki szúró- és vágófegyverek iránt érdeklődött, de az nem volt nálam. Miután a kapu mindennek ellenére természetesen becsipogott, egy Badár Sándor kinézetű harmadik baseballsapkás (beosztása a sapka szerint: mezei Guard) kézi csipogóval végigcsipogtatott, és ahol gyanús voltam, ott tapogatásos módszerrel ellenőrizte, hogy nem akarok-e becsempészni a zsebemben egy használt irodaszéket.

„O thus be it ever, when freemen shall stand" – dúdoltam magamban, ahogy ott álltam a budapesti amerikai nagykövetség használtbútor-árverésének előszobájában, mondhatni küszöbén, enyhe terpeszben, magasba tartott kézzel, miközben a dzsekim fémcipzárjai pajkosan csipogtatták a kézi metáldetektort. Mégsem hagytam, hogy a pillanatnyi pátosz elnyomja a bennem rejlő természetes bútorvadászösztönt: ahogy megkaptam az árverési tételek listáját, már indultam is, hogy belevessem magam az az első kiseggelt irodaszékbe, amit meglátok.

Meglepetésemre a compound területén egy rögtönzött kordonnal elzárt, börtönszerű, tetőtől talpig berácsozott épület kivételével viszonylag szabadon lehetett közlekedni; igaz, a műveleti terület minden stratégiai pontján, illetve a bútorraktár minden egyes sarkában ott tornyosult egy biztonsági őr, aki vigyázott az összekaristolt íróasztalokra, a gyanúsan foltos kanapékra, a porlepte irattartókra, a DECLASSIFIED címkével ellátott nyomtatókra és a biztonsági okokból a merevlemezüktől megfosztott, kibelezett HP asztali számítógépekre. A kiseggelt irodaszékeket mondtam már?

„A bútorok amúgy nem André irodájából vannak" – lombozott le végleg az aviator fazonú sajtóattasé, aki valahogy megint rám talált, ahogy ott ácsorogtam, nézelődtem céltalanul. Mondta, hogy ha releváns kérdésem van, tegyem fel, de amikor meglátott a kerítésen kívül, az Apály utcán egy kamerás embert, azonnal riasztotta kollégáját, aki már indult is intézkedni.

Az én egyetlen releváns kérdésem pont az lett volna, hogy Magyarország tényleg nem az a tipikus land of the free, de mégis minek kell itt havasibertalankodni egy nyomorult bútorárverésen, de az aviator fazonú nőnek ebben a pillanatban megcsördült a mobilja, úgyhogy inkább hagytam, hadd intézkedjen tovább.

És az árverés? Titokban arra számítottam, hogy minimum Barack Obama tartja majd, és erre a nagy felhajtás, de csak egy ismeretlen fószer állt be egy furgon hátuljába, és onnan olvasta fel fahangon a tételeket meg a kikiáltási árat. Ahogy várható volt, a kiseggelt irodaszékek jó része a kikiáltási ár környékén kelt el, ha elkelt egyáltalán. Amíg ott voltam, egyedül egy viszonylag jó állapotban lévő, biedermeiernek látszó, bár nyilván nem antik, zöld csíkos bútorszett ért el kiemelkedő sikert, százezerért (14. tétel, assorted office furniture - 1 sofa, 2 occasional chairs, 1 coat rack, 1 round end table, kikiáltási ár: 20 000 forint, ez speciel megérte annyiért).

A bútorszegmenst amúgy egy sápadt, ősz hajú, fehér ballonkabátos, férfi dominálta, aki nem bonyolította túl a licitálást: egyszerűen addig tartotta a tárcsáját a magasba, amíg a többieknek el nem fáradt a karjuk, és le nem eresztették a sajátjukat.

Nagyjából a húszadik tétel környékén meguntam, és gondoltam, eljövök a fenébe. Mondom, gondoltam. Mert a compoundból való kijutáshoz újra be kellett állni egy sorba, és visszaigényelni a belépéskor elkobzott személyi igazolványt – igaz, az itt eltöltött negyedóra semmiség volt ahhoz az egy és negyedórához képest, ami a bejutással telt, főleg, hogy sokan már a bútorok láttán, az árverés kezdete előtt elszivárogtak.

– Hogyhogy le kell adni a személyi igazolványt? – kérdezte meglepődve egy elkésett nő, aki még csak akkor próbált bejutni az árverésre.

– Akkor most tovább tiporjuk a személyiségi jogait – válaszolta tréfásan az őr, majd nekiállt, hogy áttúrja a nő táskáját.

Nem vettem semmit.