Egy átlagos napunk: reggel elautózunk a munkahelyre, egész nap tesszük a dolgunkat, este, napi hajtás után egy jó pohár bor mellett jól esik rágyújtani. Végiggondoltuk-e valaha, hogy hány embernek a munkája kellett ahhoz, hogy mindezt megtehessük? Hogy kik azok az emberek, akik az autóalkatrészeket gyártják, akik az útépítéseken robotolnak, akik zöldséget termesztik az ételünkhöz, a szőlőt a borunkhoz, vagy a dohánylevelet a cigarettánkhoz? Az RSK ötrészes riportsorozatában, a Közmunkakerülőkben olyan cigány embereket mutat be, akik ilyenkor akár eszünkbe is juthatnának.

Erdőbényétől Regensburgig elég sok átszállással lehet eljutni – hát még, ha az ember először nem is tudja, hova tart. Az „utazóval” és társaival félúton, egy fővárosi kovácsüzemben találkoztunk.

Van Csepelen egy üzem, ahol a munkások nagy része bevándorló. Vannak itt belföldi migránsok Borsodból, Szabolcsból, a Dunántúlról, de akadnak itt megátalkodott erdélyi munkarablók is. Sőt, mindennek tetejébe még romákat is alkalmaznak nagy számban.

Az épület amúgy igazi békebeli hangulatot áraszt - fénykorában akár több száz ember is dolgozhatott a jellegzetes ipari csarnok falain belül. Mára néhány tucat kovács és köszörűs viszi tovább a hagyományokat, akik három műszakban készítenek különböző gépalkatrészeket exportra. Az izzó acél és vas formázása az üzem elülső traktusában zajlik, míg hátul a köszörűsök finomítják alkatrésszé a durvára kovácsolt „ipari szobrokat”. A több tonnás kovácsgépek szinte folyamatosan dübörögnek - a periodikusan lesújtó kalapácsok ritmust adnak a környék üzemeiben folyó munkának is.

A mindent belepő nehéz, olajos por az újságírónak már-már romantikus élmény, a maszkban dolgozó munkásokat azonban húsz perc alatt szinte teljesen belepi. Innentől nem igazán látszik, hogy kinek eleve barnább a bőre, ennek ellenére feltűnő, hogy az itt dolgozók legalább negyede roma.

„Keményen dolgozunk, azért!” – vonja meg a vállát a miértet firtató kérdésre a köszörűsként itt dolgozó Szilveszter, majd egy félmosollyal odaböki: „most felemelték napi nyolcszáz darabra a normát, de én játszva megcsinálok ezerkettőt.”

Szilveszter és kollégája, Jenő egymás mellett köszörülik az alkatrészeket nap, mint nap - a kívülállónak egyből feltűnik a nagy összeszokottság. Nem csoda, hiszen amióta az eszüket tudják, együtt csinálnak mindent. Együtt jártak óvodába, iskolába, együtt tanultak sírkövesnek, együtt voltak katonák, szinte minden egyes munkahelyükön együtt dolgoztak. Napra pontosan egy év van köztük. Testvérek.

Vándorlók. Ráadásul a veszélyesebbik fajtából, mert oda költöznek, ahol van munka. Egy borsodi faluban, Erdőbényén nőttek fel. „Apánknak szőlői voltak, oda jártunk dolgozni. Később erdészeti munkákat vállaltunk, de aztán szép lassan elfogyott minden munka” – emlékszik vissza Jenő, hogy miért költöztek el húsz éve az akkor már szintén hanyatló Tatabányára, ahol mégis két hét alatt műkövesként tudtak elhelyezkedni a szorgalmas borsodi fiúk.

Az évek múlásával azonban a város is egyre kilátástalanabb lett, és ahogy szűkültek a munkalehetőségek, úgy amortizálódott lakókörnyezetük is. „Akinek az a legfőbb gondja, hogy aznap mit eszik a családja, valószínűleg nem törődik azzal, hogy le legyen vágva a fű” – érzékelteti a perspektívátlan élet prioritásait Szilveszter, de azért megjegyzi, neki mindig volt munkája, kertes házát pedig nagy becsben tartotta.

Az elapadt lehetőségek miatt néhány éve Tatabányáról a szintén nem a prosperitásáról híres Csepelre költöztek. Munkából mégsem volt hiány, a jó kiállású Jenőt amúgy is szinte mindig mindenhova felvették, ahová jelentkezett.

„Viszont a munkahelyeimen majd mindenhol keményen ment a cigányozás”

– árnyalja a sikeres munkavállalói képet, majd a legutóbbi esettel folytatja, amikor a reptéren felelős beosztásban dolgozva naponta kellett elviselnie kollégáitól a folyamatos zsidózást és cigányozást.

„Két évig bírtam, nem akartam nyíltan szembemenni velük, néha próbáltam vitázni, de féltettem az állásomat, és nem akartam, hogy kitúrjanak.”

Végül felmondott, és meg sem állt Németországig, ahol egy papírhulladék-újrahasznosító üzemben kapott munkát, de nyelvtudás hiányában haza kellett jönnie.

A csepeli üzembe már a régebb óta itt dolgozó Szilveszter segítségével került, ahol jól érzi magát, de a kereset nem elég a családfenntartáshoz. A külföldi élet tágabb lehetőségei ráadásul úgy látszik, már megfertőzték Jenőt, aki most nyelvet tanul, hogy mihamarabb visszamehessen. „Gimnazista fiamat is arra nevelem, hogy ha teheti, külföldön telepedjen le” – mondja eltökélten Jenő, majd szájára húzza a porvédő maszkot, indul a műszak.

Vagyis csak indulna, mert a napszemüvegében egy Vin Diesel imitátornak kinéző Szilveszterre a meló előtt még vár egy kis kellemetlenség, az előző nap a szemébe pattant fémforgács ugyanis nem akar magától távozni és egyre gyulladtabb. Mivel sérült szemmel nem tud vezetni sem, kisebb tanakodás és a műszakvezető engedélye után a két testvér végül a szemorvoshoz is együtt megy. Regensburg végül is még várhat, addig rábeszélem Szilvesztert is, úgyis együtt megyünk oda is – kiabálja túl az egyre hangosabb gépzajt Jenő, majd az autóval sietve elhajtanak.

A cikket Kadét Ernő, a Roma Sajtóközpont munkatársa írta.