Körbe vagyunk véve a világban idiótán viselkedő, kellemetlen alakokkal. Ők állnak sorban előttünk a boltban, velük utazunk egy buszon, közben pedig az ő szemükben mi tűnünk felháborítóan viselkedő hibbantaknak. De az elmúlt pár ezer év folyamatos együttélésének eredménye, hogy legtöbben remekül kezeljük ezeket a szituációkat: nem üvöltözünk az idegesítő szomszéddal, nem csattanunk fel, ha a kollégánk már megint hülyeséget kérdez. Egyetlen lényegi kivétel van: amikor éhesek vagyunk, olyankor legtöbbünk nem ismer sem istent, sem embert.

Egyáltalán nem elszigetelt jelenségről van szó, rengeteg ember éli meg hasonlóan agresszívan, ha éhesen kell ténferegnie a világban. Angolban külön kifejezés is van minderre, a hunger és anger szavakból képzett hanger. Amit magyarul talán a

dühség

szóval lehetne leginkább visszaadni. És aminek fiziológiai okait már elég pontosan ismeri a tudomány.

Az éhség és az agresszió közötti összefüggés alapvető oka meglehetősen egyszerű: szervezetünk energiaellátása az elfogyasztott tápanyagok, azaz karboszénhidrátok, proteinek és zsírok révén történik. Ezekből emésztés során cukor, aminosavak és zsírsavak lesznek, melyek aztán a vérkeringésen keresztül jutnak el szerveinkhez és segítenek a működésünkben. 

Ahogy távolodunk a legutóbbi étkezés időpontjától, a vérkeringésünkben áramló tápanyagok mennyisége csökkenni kezd. Ha a sejtek üzemanyagaként működő glükóz szintje a vérben túlságosan lecsökken, agyunk mindezt úgy dolgozza fel, mintha veszélyben lennénk. Glükóz nélkül ugyanis az agyunk működésképtelenné válik. Glükóz kell a kognitív funkciók működéséhez, ez pedig normális vércukorszint nélkül nem megy. Az agy különösen kiszolgáltatott ilyen szempontból, mert míg a legtöbb szervünk többféle tápanyag révén is tud működni, az agyunk nagyon rá van szorulva a glükózra.

Amikor a vércukorszintünk alacsony, akkor a máskor könnyed és egyszerű feladatok is bonyolulttá és nehezen kivitelezhetővé válnak. Nehezebb lesz a koncentráció, könnyebben vétünk hibákat és így tovább.

De itt még nincs vége. Mert éhesen a társas együttélés alapvető normáit is nehezebb betartani. Az például, hogy ostobaságokat beszélő kollégádra ne förmedj rá, egyáltalán nem magától értetődő emberi tulajdonság, hanem egy sok ezer évnyi civilizatórikus folyamat eredménye, ami állandó önfegyelmet és kontrollt igényel. Ugyanígy, a bénán vicceskedő barátod újabb hülyeségére kényszeredetten nevetgélni is komoly és konstruált teljesítmény, nem pedig magától értetődő zsigeri reakció. Az alacsony glükózszint még egy jól működő párkapcsolatba is be tud kavarni, komoly kísérletek igazolták mindezt.

De nem ez az egyetlen ok. Ugyanis amikor a vércukorszint egy bizonyos szint alá csökken, az agyad pánikreakciójában elkezdi arra ösztönözni a szerveidet, hogy hormonokat engedjenek szabadon a véráramban, ezzel is glükózt szabadítva fel.

Ennek négy fontosabb forrása van. Egyrészt a növekedési hormonok az agyalapi mirigyből, aztán a glükagon a hasnyálmirigyben, az adrenalin és a mellékvesekéregben termelt kortizol. Az utolsó kettő stresszhormon, azaz akkor kerülnek be a véráramba, ha stresszdús szituációkba keveredünk. Az adrenalin például az 'üss vagy fuss' (angolban fight or flight) szituációkban szabadul fel, azaz amikor egy hirtelen éles vagy ijesztő helyzetben gyorsan kell döntenünk. Az pedig, hogy a vércukorszint csökkenése miatti agyi instrukciók miatt adrenalint szabadíttat fel az agy, egyenesen vezethet egy 'üss'-jellegű reakcióhoz a külvilág felé.

És ezzel még mindig nincs vége. Egy további ok, hogy mind a dühöt, mind az éhséget ugyanazok a gének szabályozzák. Az egyik ilyen gén terméke a neuropeptid-Y (NPY) hormon, ami étvágyszabályzó anyagként működik az agyban, többek között az Y1 receptorra is hatva. És újabb összefüggésként mind a neuropeptid-Y, mind az Y1 receptor egyben a düh és az agresszió szabályozásáért is felel. Az összefüggés világos: az agy-gerincvelői folyadékban a neuropeptid- Y magas szintje egyben az agresszív indíttatás magas szintjét is jelenti.

Mindez evolúciós szempontból remekül magyarázható: ha az éhséghez nem ilyen kiélezett és dühös reakciók társultak volna, aligha lennénk ma itt. Túlélésünkhöz elengedhetetlen eszköz volt, hogy az éhségérzet hasonló vészreakciókat váltson ki szervezetünkből. Ezekkel az ősi fiziológiai késztetésekkel párhuzamosan működnek azok a társadalmi - civilizatórikus hatások, melyek az elmúlt pár ezer év termékei. Az például kulturális kérdés is, hogy milyen szituációkban engedjük meg magunknak, hogy verbális agresszióig ragadtassuk magunkat.

Ezt a rengeteg faktort (biológiait és pszichológiait is) egymás mellé téve meg semmi meglepő nincs abban, hogy az emberek annyiféleképpen reagálnak, amikor rájuk jön az éhség, és hogy vannak, akikre a dühség a jellemző.

A dühség elkerülésére a legegyszerűbb megoldás persze az, ha még azelőtt eszünk, mielőtt nagyon éhesek lennénk. Ha viszont jön a dühség, akkor nem érdemes a legegyszerűbb megoldásként kínálkozó gyorskajákhoz nyúlni, mert ezek jellemzően nagyon felnyomják a vércukorszintet, ami aztán hamar visszazuhanhat, és megint éhesek leszünk.

Ezért inkább a tápanyagban gazdag, természetes élelmiszereket szokás ajánlani, melyek hosszabb távon képesek csillapítani az éhséget. (IFLScience, ScienceAlert)