Rengeteg szó esik a XXI. század társadalmi egyenlőtlenségeiről, a rengeteg szegénységbe hagyott emberről és hasonló témákról. Teljes joggal, ezek nagyon fontos kérdések, és tényleg nagyon sok ember él borzalmas körülmények között szerte a világban. Ugyanakkor van egy aspektus, amit így sem szabad sosem elfelejteni: az elmúlt évszázadban nagyon sokat javult a helyzet.

Míg 1820-ban az emberek 94,4 százaléka élt a szélsőséges, mélyszegénységet jelentő napi jövedelemszint alatt, addig ez az arány lassan, de folyamatosan olvadt a XX. században. 1910-re 82,4 százalék lett, majd a második világháború után felgyorsultak a dolgok, és 1999-re már csak a Föld lakosságának 28,9 százaléka élt a mélyszegénységi limit alatt, amit most napi 1,25 dollárban szokás épp számolni.

2011-re pedig tovább olvadt mindez, főleg Kína és India gazdaságának látványos erősödésével: 14,4 százaléka a lakosságnak maradt csak a limit alatt.

Ez akárhogy is nézzük, egy sikertörténet, még ha mindig ki kell hangsúlyozni az árnyoldalakat is. Egyrészt még mindig van egymilliárd ember a bolygón, akinek életminősége nem éri el a napi 1,25 dolláros szintet sem. Másrészt pedig bár a lélektani határ itt van meghúzva, de az is világos, hogy napi 2 dolláros bevétel sem jelent még tisztes megélhetést. A globális jövedelemátlag még mindig 3-4 dollár között mozog a bolygón, miközben például az Egyesült Államokban a szegénységi küszöb napi 16,61 dollárnál van meghúzva.

Azaz kétségtelen vannak eredmények, és ez remek hír, de még mindig elképesztően nehéz kihívás, hogy felszámoljuk a szegénységet a bolygón.

Ha valakit érdekelne komolyabban, hogy milyen tényezők és szempontok alakítják egy szegénységből kitörni próbáló fejlődő ország életét, pont nemrég fejeztem be egy könyvet, amit bátran ajánlok mindenkinek a témában: az An Uncertain Glory című könyvükben a két legismertebb indiai közgazdász, Jean Drèze és Amartya Sen nagyon alaposan összefoglalják, miért nehéz nagyon és hogyan lehet esetleg mégis felszámolni a szegénységet. (via Vox)