A magyar közmunkaprogramról még mindig rengeteg vita van. A témával foglalkozó kutatók szerint a program egyáltalán nem hatékony, nagyon drága, ráadásul sokakat függőségbe taszít. A kormány szerint viszont nagyszerű eszköz, amivel rengeteg embert terelnek vissza a munkaerőpiacra.

Azt, hogy melyik félnek van igaza, csak sejteni lehet, mivel a hazai foglalkoztatáspolitikai rendszer működéséről az utolsó, igazán átfogó vizsgálat még az EU-csatlakozás feltételeként készült, 1997-ben. Azóta kisebb kutatások vannak, de átfogó vizsgálat, illetve folyamatos adatgyűjtés nincs. 

Viszont a világban számos helyen nyomon követik a hasonló programokat. Mindegyik programnak ugyanaz a célja: hogy a szociális segélyezés helyett vagy mellett visszavezesse az aktív munkaerőpiacra az onnan kiszorultakat. Ezeknek a programoknak rengeteg válfaja van, és csak egyike a közmunka. A képzési programoktól kezdve a tanácsadáson át a munkaközvetítéséig, a szankcionáló programokig és az olyan intézkedésekig, amelyek a foglalkoztatási költségeket csökkentik (például utazási hozzájárulás formájában).

Annak ellenére, hogy ezeknek az eszközöknek a többségét már legalább ötven éve alkalmazzák világszerte, csak az utóbbi pár évtizedben kezdtek el igazán sokasodni a kutatások. Pedig ezek végre egyértelmű tényekkel mutatják meg, hogy milyen módszerekhez érdemes nyúlni.

Három közgazdász, David Card a Berkeleyről, Jochen Kluve a Humboldt Egyetemről és Andrea Weber a Mannheim Egyetemről összeszedte a világon elérhető összes kutatási adatot az aktív munkaerő-piaci eszközök hatékonyságáról, és egyetlen metatalmányba összefésülték őket:

megnézték, milyen módszerek bizonyultak hatékonynak és mik kevésbé.

Komoly módszertani akadályok nehezítették a sok kutatás összevetését, hiszen ezek az anyagok más-más módszerekkel, eszközökkel készültek, de miután megszűrték az elérhető irodalmat aszerint, hogy mi az, ami tényleg összevethető egymással, még mindig 207 kutatást találtak, és ezekből összesen 857 féle hatást lehetett kiolvasni.

A három közgazdászt elsősorban a hatékonyság érdekelte: hogy a különféle programok után milyen arányban találtak munkát a programban résztvevők. Megnézték azt is, hogy az érintettek sorsa hogyan alakul, tehát vizsgálták az egyes eszközök rövid-, közép- és hosszútávú hatásait is. Fontos megjegyezni, hogy kutatásukban a jelenleg is futó magyar közmunkaprogramot nem említik. Ez nem is annyira meglepő, mivel viszonylag új rendszerről van szó, amelynek rendes, nemzetközi szakirodalomban is elérhető elemzése még nem készült el. De általános megállapításaik elég könnyen összevethetők a hazai modell jellemzőivel.

Card, Kluve és Weber négy alapvető megállapításra jutott.

1. Az átlagos munkaerőpiaci eszköznek alig van hatása rövid távon

Azaz ha az aktív munkaerőpiaci programok teljes eszköztárát nézzük, amiben bőven vannak még lehetőségek a közmunkán túl is, akkor az látszik, hogy ezek nem azonnal ható csodaszerek. De a 207 kutatásban vizsgált teljes skálát nézve azt látni, hogy középtávon, azaz a program lezárását követő 1-2 évben már jelentkezett mérhető pozitív hatás, és ez szintén jelentkezett hosszabb távon, azaz két évvel a program befejezése után is.

2. A hatékonyság nagyban függ az aktív munkaerőpiaci eszköz típusától

Rövid távon a „első a munka” jellegű munkakeresési segítséggel és szankcionálással, fenyegetéssel operáló programok hatékonyak. Viszont az olyan programok, amelyekben a képzés és a magánszektorbeli foglalkoztatás is szerepet kapott, rövid távon nem mutattak sokat, de – és ez az igazán fontos – érezhető hatásuk volt közép- és hosszú távon.

A kutatók megállapítása szerint a közfoglalkoztatásnak viszont elhanyagolható vagy egyenesen negatív hatása van, akármilyen időtávban is vizsgálták.

Nem új felismerésről van szó, ezt több korábbi elemzés is kimutatta már. A mintázat alapján a kutatók arra következtettek, hogy a magánszektorbeli szereplők nem igazán értékelik sokra a közfoglalkoztatásban szerzett munkatapasztalatot. Vélhetően azért, mert sok e programok közül nem vagy csak alig fejleszt képességeket, és mindez csak arra jó, hogy lelassítsa az érintettek átkerülését a tényleges munkaerőpiacra.

Ez pedig egybevág annak a tanulmánynak a megállapításaival, amely a magyar közmunkaprogramról készült. 2014-ben a Költségvetési Tanács megbízásából az MTA Közgazdaság-tudományi Intézete készített egy átfogó elemzést a hazai helyzetről, akkor a kutatás szerzői közül Molnár Györggyel és Cseres-Gergely Zsomborral mi is hosszasan beszélgettünk.

Mint akkor elmondták,

minden adat azt mutatja, hogy ahogy múlik az idő, egyre kisebb esély van kilépni a közfoglalkoztatásból, és durván rontja a kilépési esélyeket, ha valaki nem először vesz részt közmunkában.

Az okokról akkor részletesen írtunk, azt viszont érdemes újra kiemelni, hogy a rendelkezésre álló adatok szerint

sokkal nagyobb arányban helyezkednek el azok, akik menet közben megszakítják a közfoglalkoztatottsági jogviszonyt.

És a legrosszabb kilépési esélyek az önkormányzatok által szervezett közmunkából vannak. Ehhez képest a hazai közmunkák kétharmadát önkormányzatok szervezik. Ráadásul mivel a közmunkát segély helyet adják, szociálpolitikai szerepet is betölt, ezzel pedig törvényszerűen kioltja a munkaerőpiac szempontjából releváns szerepét. Sokan ugyanis beleragadnak a közmunkáslétbe. A hazai közfoglalkoztatás volumene olyan hatalmas a munkaerőpiac méretéhez képest, hogy Magyarországon

egy álláskeresőnek ötször akkora esélye van egy közmunkás állásra, mint rendes munkára.

És bár ha munkát találna, több pénzt kereshetne, de ez a jövedelemkülönbség messze nem kompenzálja az esélykülönbséget. Ismerünk olyan eseteket is, amikor hiába keresett volna valaki rendes állást a közmunka helyett, nem engedték neki. ASzegénységellenes Hálózat kutatásából derült ki az, hogy sok helyen akadályozzák a közmunkásokat az álláskeresésben. 

Ráadásul becslések szerint a közmunkások ötöde olyan ember lehet, aki most ugyanazt a munkát végzi, amit korábban nem közmunkásként végzett. Őket az önkormányzatok egyszerűen kirúgták, majd visszavették őket alacsonyabb bérért.

Nem meglepő tehát, hogy februári adatok szerint a közmunkások tizede sem talált magának rendes munkát.

3. A programok látványosan máshogy hatnak más-más csoportokra 

Az aktív munkaerő-piaci eszközök nem egyformán hatnak az érintettekre, a 207 kutatás eredményeit összevetve kiderült, hogy jellemzően nagyobb hatással bírnak a nők helyzetére, és azokra, akik régebb óta vannak munka nélkül, viszont kisebb hatással az idősebb és a fiatalabb munkakeresőkre.

Arra is meggyőző bizonyítékot találtak, hogy bizonyos típusú programok jobban működnek bizonyos típusú csoportok számára. A munkakeresési és megerősítő-szankcionáló programok például sikeresebbnek tűntek a hátrányos helyzetű érintetteknél, míg a képzési és magánszektorbeli foglalkozást támogató programok a régóta munkanélküliek esetében.

4. Rosszabb gazdasági körülmények között jobban működnek

Negyedik megállapításuk, hogy ha adott országban épp rosszabb a gazdaság teljesítménye és nagyobb a munkanélküliség, akkor az aktív munkaerő-piaci eszközök hatékonyabban működnek. Látványos ciklikus mozgás figyelhető meg, és abban is, hogy a humán tőkét fejlesztő programok, azaz a képzésre épülő eszközök érzékenyebben reagálnak erre a változásra, mint a „első a munka” jellegű szankcionáló programok.

Mindebből egy fontos tanulság adódik a három közgazdász szerint: ha a gazdaság gyenge teljesítménye miatt sokan lesznek munkanélküliek, akkor erre a helyzetre megfelelő válasz a képzési programok indítása és a magánszektorbeli foglalkoztatást elősegítő állami programok indítása.

Mindez gyökeres ellentéte annak, ami ma Magyarországon történik. Nem véletlen, hogy az Európai Bizottság is azt javasolta Magyarországnak, hogy a közmunkára fordított költségvetési forrásokat irányítsuk át az aktív munkaerő-piaci intézkedések megvalósítására. És miközben a kormány azzal érvel, hogy már korábban minden eszközt kipróbáltak az országban, és egyik sem működött, a kérdéssel foglalkozó szakemberek szerint ez nem igaz. Ahogy tavalyi cikkünkben is írtuk:

Az, hogy milyen, amikor megfelelő támogatást kap egy álláskereső, közben rendesen a körmére néznek, kéthetente beszélnek vele, ráadásul mindemellett fejlesztik a képzési infrastruktúrát, ezt még nem próbálta ki senki Magyarországon.

Card, Kluve és Weber tanulmányát minden vonatkozó adattal és módszertani részlettel együtt angol nyelven itt lehet elolvasni.